Egy érzés. Sötét energia. Belebújik az emberbe, fészkelődik, elterül. Az érzés démonikus, tettei emberiek, a neve pedig: Jimmy Jaguár. Fliegauf Bence legújabb filmje a démon nyomába ered, hogy megtudja, hogyan kavarja fel Jimmy Jaguár a politika állóvizét.
Egy megkötözött férfit találnak egy Tisza-partra sodort ladikban. Az ügy hamar az érdeklődés homlokterébe kerül: a férfi ugyanis szerb háborús bűnös, aki 25 éve él inkognitóban Magyarországon, és aki anno női áldozatait hasonlóan megkötözve szállította a folyón. Két elkövetőt gyanúsítanak: egy Tojás nevű helyi fiatalt (Major Erik) és a kortárs költő Balfi Marcit (Peer Krisztián). A vérfagyasztó igazságszolgáltatásra elmondásuk alapján egy entitás ösztökélte őket: Jimmy Jaguár. A nyomozást két irányból követjük, a hivatalos eljárásban résztvevő Katalin nyomozónőn (Balla Eszter) és a civil Lénán (Jakab Juli) keresztül. A hónapok leforgása során egyre közelebb férkőznek J.-hez, s ez mindkettejüket kimozdítja a saját elméleti keretrendszerükből: Katalin a vallomások és inkoherenciák ellenére
minden erejével a racionalitásba kapaszkodik, míg Léna szinte azonnal az entitás hatása alá kerül.
A szektába belépve összejön a Balfi Marci testébe bújt Jimmyvel, akitől nemsokára már gyereket vár.
Fliegauf Bence szépen összegzi a misztikus-horrorisztikus filmek kötelező elemeit: gazdatestet választó entitás, terhes nő, kommuna, gyilkosság. A film erősen rájátszik a kulturális tudásunkra: megjelenhet szemeink előtt a Fehér éjszakák hátborzongató szokásait gyakorló szektája, esetleg Cronenberg body-horrorja, az anya archetípusát torzító Porontyok, vagy akár a populárisabb Alkonyat – Hajnalhasadás vámpírterhessége. Fliegauf filmje mindezt egyfajta pszeudo-doku formában valósítja meg. Felépítését tekintve
erősen hajaz a dokumentumfilm-csatornák azon műsoraira, amelyekben paranormális jelenségek után nyomoznak
az önjelölt boszorkány- és démonvadászok. A magyar közegbe plántált áldokumentumfilmes nyelvjárás használata igencsak merész alkotói döntés, és ugyan a Budapesti Iskola révén ennek a műfajvariánsnak van nálunk is hagyománya (bár ott a dokumentarizmus stiláris kódjai az összetett szociológiai jelenségek és általános élethelyzetek narratív elbeszélhetősége miatt keveredtek a játékfilmes formákkal), nem sokan vállalkoznak az ilyesfajta kísérletezésre. Pedig kellenek ezek a próbálkozások, még akkor is, ha a végeredmény eltér a kívánt élménytől.
Ötven percbe sűrítve talán a Jimmy Jaguár is létre tudott volna hozni valamiféle (misztikus) atmoszférát, amely a remegő kézikamerával és az amögül izgatott-rémült hangon megszólaló operatőr-narrátor hangjával kooperálva egy ingerdús élménnyé válhatott volna. Az interjúk szikárságát azonban kevéssé kreatív módon próbálja kiemelni a snassz face-to-face felállásból. A hosszú passzázsok többletinformáció híján érdektelenné válnak, nem épül sem a feszültség, sem a történet. Hiába alapoz a befogadó fantáziájára – és kezdetben valóban beleképzeljük Jimmy (rémisztő? sejtelmes? erőszakos?) alakját a kopár alföldi fák nyúlánk törzsei közé –, a nézői figyelem lankadásával párhuzamosan a hosszan kitartott tájképek szép lassan kiüresednek. Az információmorzsákat esetlenül adagolja, és így konkrétan beesünk az utolsó jelenetbe, amely egy átgondolt dramaturgiával fokozott hangulatú csúcspont lehetett volna, megtámogatva a film voltaképpeni jelentéstartalmát: a társadalomkritikát.
Ez az egész okkultista fabula értelmezhető az aktuálpolitikai történések allegóriájaként.
A démoni megszállás szociális problémák, közéleti események és a morál ambiguitásának vizsgálata felé tereli az interpretációt. A film a fantasztikum szűrőjén át a kurrens valóságot ábrázolja: Jimmy az igazságtétel megtestesítője, aki a Funny Games pszichopata párosának gesztusával töri át az osztályok és életmódok közötti ledózerolhatatlan falat, szereplőink saját házában ejtik foglyul az általuk kiszemelt személyt. Sosem tudni előre, mivé fog válni az ember, mivé változtatják őt a körülmények.
Leginkább Gulyás Marci figuráján keresztül foghatjuk meg a valóság-fikció pauszpapírszerű egymásra írását. Az interjúfilmes formához remekül illik Gulyás karaktere, aki voltaképpen önmagát alakítva próbál válaszokat kicsikarni a beszélgetőpartnereiből. Az ő alakján keresztül válik szembeszökővé a sajtószabadság kérdése, „társadalmi horrorrá” terjesztve az amúgy szűk szegmenst érintő (paranormális) felállást. A hatóságok a jelen borzalmai helyett a múlt bűneivel foglalkoznak: a kilencvenes években elkövetett háborús bűnös tettei dominánsabbak annál, minthogy a jelenben meggyilkolják őt. „Egy hatósági ember ne érzékeljen démonokat” – hangzik el a cinikus állásfoglalás a rendőrnő szájából, miközben láthatóan maga is vívódik a valóság és az irrealitás alternatívája között.
Nem könnyű megtartani a józan ítélőképességünket, amikor a valóság maga az irrealitás.
A Jimmy Jaguár narratív technikái hamar csődöt mondanak és unalmassá válnak. Ha a dramaturgia nem is képes a felszínre hozni, a remek színészi játék remekül láttatja a sztoriban rejlő tényleges jelentést. Major Erik lassú, kissé debilszerű Tojása beállhatna a Funny Games Paul-Peter párosához harmadiknak, főként azzal, hogy állandóan a kamerába nézve teszteli a tűrőképességünket. Ő az első, aki összeköt minket Jimmyvel, és ő az utolsó, aki a szobában marad a megkötözött politikushölggyel. Az ördögi erő, amely megszállja hőseinket, olyan tettekre sarkall, amelyre egy igazságos társadalomban nem kerülhetne sor. Közel a változás, mocorognak az emberek, nem lehet örökké hülyére venni őket. A bosszúban egyesül Tojás Balfi Marcival, akit Peer Krisztián alakít. Az értelmiséget képviselő költő hordozza magában némán a pusztító energiát, tűr, tűr, amíg hatása alá nem vonja a körülötte lévőket. Peernek meg sem kell szólalnia: értjük, miért ő a kiválasztott.
Jakab Juli azon túl, hogy értelmezőként/narrátorként végigvezet bennünket a J.-jelenség utáni nyomozáson, bemutatja nekünk az egyénben végigjátszódó változást:
megfigyelőből résztvevő lesz, racionálisan gondolkodó értelmiségiként lassan hívővé és vak követővé válik.
Természetes interjúalany, átszellemült szektatag, majd parafrazeált Szűz Mária, aki Puck-huncutsággal lopódzik be a politikusnő házába a Jimmytől nemzett újszülöttjével. J. nemcsak a civil állampolgárra, hanem a hatóságra is ugyanolyan hatással tud lenni. Balla Eszter hivatalos nyomozónőjének alakja feszültségről és meghasonlásról tanúskodik. Zseniálisan összegzi minimáldialógokban és zárt testbeszéddel azt az elbizonytalanodást, amely végbemegy a karakterében. A podcast-előbeszélgetés talán a legizgalmasabb aspektusa a filmnek, amelyet Balla passzív-agresszív játéka tesz igazán emlékezetessé.
„Szerintem azért ülünk itt, hogy a valóságról beszéljünk.” Gulyás ezen mondata lehetne a Jimmy Jaguár szlogenje. Ha (játék)filmként kevésbé élvezhető is, a kortárs helyzetünkről adott jelentés mindenképpen kardinális kérdéseket feszeget. Meddig vagyunk képesek tűrni?
Mi az a pont, ahonnan visszafordíthatatlan cselekedetekre kényszerít minket a világunk?
A filmvég nihilje gomolygó füstfelhőként teríti be a jövő horizontját: muszáj emberként valamiféle egységre jutnunk, mielőtt önkényes igazságosztó démonokká válnánk, és a jogos felelősségrevonás tettlegességig fajulna.
Jimmy Jaguár, 2025. Írta és rendezte: Fliegauf Bence. Szereplők: Peer Krisztián, Major Erik, Jakab Juli, Balla Eszter, Kizlinger Lilla, Gulyás Márton. Forgalmazza: Mozinet
A Jimmy Jaguár a Magyar Filmadatbázison.
