A KULTer.hu új sorozatában, a Könyvjelzőben arra kérjük az irodalmi élet szereplőit – írókat, költőket, szerkesztőket, kritikusokat –, hogy osszanak meg három kötetet, folyóiratot vagy cikket, amit a közelmúltban olvastak és hatást gyakorolt rájuk. Harmadikként Szabados Attila ajánlóját közöljük.
Azzal kell kezdenem, hogy sajnos nem tudom naprakészre olvasni magam. Az sem segít persze, hogy a megvásárolt könyveket feltornyozom a kanapé mellett. Boldog vagyok ugyanakkor, mert nemrég megszereztem két szép torony könyvet egy nagy magánkönyvtárból: az úr apró szórólapon, QR-kóddal hirdette online elérhető, rendezett Excel-tábláját, amelybe a rámaradt több ezer darabból álló könyvtár köteteit katalogizálta.
Fillérekért jutottam hozzá szépirodalmi kötetekhez,
a tulajdonos pedig, amikor átadta a csomagot, megjegyezte: válogatásom figyelemre méltó. Nem tudom, mondtam, csak örülök, hogy más nem előzött meg. Felvezető történetfoszlányom különben sem a majd választott olvasmányokhoz, sem a most következő gondolatokhoz nem kapcsolódik, de érdemesnek tartottam elmondani. Egy ideje – ezzel nem közlök újat –
nyomasztóvá vált, hogy az olvasás elvárás.
Szeretnék hetente rengeteg könyvet végigrágni, színes filccel, szövegkiemelővel megdolgozni a lapokat, olvasónaplót készíteni. Nem az olvasás maga, ami nyomaszt mostanság, hanem az, hogy a legújabbat, a legfrissebbet, és mindig figyelmesen, alaposan kellene – másképp felesleges is lenne. Szembesülnöm kellett azzal, hogy
az átlagosnál (elvártnál, de ez a két szó természetesen nem egyenlő) jóval kevesebbet és lassabban olvasok.
Azt hiszem, ez annak a következménye, hogy nemrég lezárult az intenzív szövegműhelyek időszaka az életemben – még mindig nagyon szeretek műhelyekre járni, de már nem rendszeresen, mint két-három évvel ezelőtt. Ezeken az alkalmakon mindent megkérdőjelez(t)ünk, mert így kell. Azaz mindent, amit ebben a néhány évben olvastam, erős és néha túl szigorú szűrőn keresztül fogadtam be. Nem csodálom, hogy bizonyos könyveket már néhány oldal után félreraktam – nekem ez nem való, nem tetszik.
Irodalmi „tinédzserkoromban” tizennyolc-huszonhárom éves voltam, ennek a periódusnak az utolsó egy-két évére esett, amikor a félbehagyott kötetek száma magasabb volt, mint a végigolvasottaké.
Sajnos nem vagyok kivétel, ha generációm figyelemzavaráról, rohanó tempójáról van szó,
engem is érint az információzuhatag negatív hatása – de nem szeretném erre kenni. Azt gondolom, lehetséges, hogy nemrég elkezdődtek irodalmi értelemben vett fiatal felnőtt éveim – egyébként is az vagyok, fiatal felnőtt, de ha az irodalmi tinédzserkort néhány éves csúszással számolom, akkor emezt is így kell. Egy ideje átálltam tehát a felszabadulásközpontú olvasásra, és ez nagyon jó. Megengedem, hogy ne kérdőjelezzek meg jelzőket, szavakat, mondatokat. A szerző biztosan nem ok nélkül tette oda. Ez az egész különben egybeesik azzal is, hogy
igyekszem levetkőzni a műhelymunkák – szerintem káros – beidegződéseit.
Vagyis azt, hogy meg akarjuk változtatni a szöveget, persze nem szándékosan, de hát mindenki a magáét hajtja, védi meg, mindenki hozza magával a saját ficamait, ízléskezdeményeit, meg persze azt, amit éppen a „bevezetés az esztétikába” vagy a „modern politikatörténet” kurzusokon aktuálisan hallott. Erre talán rá sem jöttem volna, ha nem lennének öntudatos barátaim, akikkel hosszú beszélgetések után meghagyunk egy-egy pátoszos félsort vagy kellemesen giccsbe hajló mondatot. Mindenki boldog. Úgy igyekszem olvasni tehát, hogy minden, ami szembe jön, felszabadító legyen. Engedjem meg, hogy az legyen. Egyébként
nagy tanulság, hogy amiket korábban félretettem, most megtalálnak.
Simon Márton Hideg pizzája után az összes Simon-kötetet végigolvastam, és hatalmas élmény volt. Halász Rita Mély levegőjét (igen, most fejeztem be egy öt éve megjelent kötetet, pls don’t judge) vettem elő reggelente a metrón, mert be akartam osztani. Szóval nyugi, előbb-utóbb minden rám talál. Most választottam három olyan kötetet, amelyek elindították ezt a folyamatot, és azt mondják, állj, érezd is, amit olvasol, ne csak értékeld, elemezd.
Ljudmila Ulickaja: Az igazi nevem, ford. Kiss Ilona, Magvető, Budapest, 2023
Az igazi nevem csupa dirib-darabból áll, ahogyan Codău Annamária kritikájának remek címe is tükrözi. Az első, címadó írás egy hosszúvers, tulajdonképpen ez választásom apropója. Ömlik, árad a szöveg, amelyet egy előszó vezet fel: hogyan élnek Ulickajáék Berlinben az orosz-ukrán háború óta. A szerző, ahogy írja, kiül a konyhába dolgozni. Már ez eltöltött valamiféle otthonosság-érzéssel, melegséggel. Különösen azért, mert Berlinbe költözésük (menekülésük) korántsem ennyire idilli. Az igazi nevem című hosszúvers szabadsága azonban nagyon felemelő. (Egyetértek Codău Annamáriával abban, hogy ez a teljes könyv mindössze 28%-a, amely után ki is fárad, de hát milyen 28% ez!) Az emlékképek áradása és lazább-szorosabb összekapcsolása váratlan szövegteret hoz létre: „homályos fogalmam van arról ami ezután lesz – / „én”-emből megmarad valamennyi / de csak a legjobb megtisztított rész / a többi kicsapódik és elszáll mint a por” (23.).
A szerző a kötet elején megemlékezik Morcsányi Gézáról is, így az egész még személyesebb, sötéten ragyogó fényt kap. Az igazi nevem című hosszúvers 60 oldal, és egyik központi gondolata, hogy az időrend nem létezik, az emlékeket az agy a maga szabályai, struktúrái szerint rendezi el; a szerző sokszor meg is állítja a szöveget, hirtelen meghúzza a vészféket, és két nagyobb strófa között, külön szakaszba tördelve jelzi: „IDŐREND MEG ÚGYSINCS”.
Bodor Ádám: Vissza a fülesbagolyhoz, Magvető, Budapest, 2021
Minden nap elolvasok egy novellát Bodor Ádám Vissza a fülesbagolyhoz című elbeszéléskötetéből – mondanám, pedig ez nem igaz. Igyekszem minden nap elolvasni egy szöveget Bodor Ádám Vissza a fülesbagolyhoz című elbeszéléskötetéből – ez sem igaz, és mire ez a nagy igyekezet, miért kell igyekezni? Ha úgy van kedvem, ha úgy adódik, ha már kimostam, kiteregettem és befeküdtem az ágyba, elolvasok egy vagy több novellát Bodor Ádám Vissza a fülesbagolyhoz című elbeszéléskötetéből. Valahogy így. Szeretem, ahogy feloldódok a szövegek atmoszférájában, ahogy a pontos, egyszerű események létrehozzák a borongós, szeles, itt-ott napfényfoltos hangulatot.
Legutóbbi olvasmányom a Wolf című írás – ebből kiderül, a kötet elején járok, máris elbukott az összes kezdőmondatom. Tehát a Wolf egy zongoralerakatban játszódik (szövegíró programom fel sem ismeri a szót: „zongoralerakat” – rendre aláhúzza hullámos, piros vonallal), amelynek egy Borda nevű úr a raktárnoka. Aztán mindenféle történik, Wolf úr mint váratlan vendég a kutyáját keresi Bordánál, aztán éjszaka együtt is alszanak, mert Wolf csak nem megy el a zongoralerakatból. Egy szó mint száz, fogalmunk sincs, mi történik – mégis ott vagyok a zegzugos, óriási helyiségben, vaskályhán piruló kenyér illata száll, és ennyi. Otthon a baljósságban, otthon a gyanakvásban – ez kell nekem.
Michel Houellebecq: A térkép és a táj, ford. Tótfalusi Ágnes, Magvető, Budapest, 2011
Három-négy éve olvastam Michel Houellebecq könyvét, az Elemi részecskéket. Most A térkép és a tájat szeretném megemlíteni. „Azoknál a férfiaknál, akik sokra tartják az angolszász értékeket, a gazdasági és pénzügyi kérdések veszik át a politika szerepét; az irodalom kiegészítő témának számít.” – írja a regény elején. Árulkodó. Mindegy is, számtalan ilyen mondat van a könyvben, engem jobban érdekel az, ahogy a főszereplő, Jed, aki állandóan dolgozik, tökéletesíti mesterséges festménysorozatának darabjait, radiátorszerelőt hív. Ahogy kihűl a párizsi lakás-műterem. December van, és Jed dolgozik, de sehogy sem elégedett azzal, amit csinál, mégis csinálja. A tér szabadsága, a kisebb-nagyobb helyszínekben elhelyezett karakterek miatt van az, hogy ha felidézem a regényt, ez a tehetetlen, egyhelyben álló, de belenyugvó érzés tölt el.
Vagy ott van a nagy estélyjelenet, a tömeg zaja és a hirtelen egyedül maradó szereplők csendje. Valamint persze, amikor kiderül, Michel Houellebecq, a szereplő, gyilkosság áldozata lesz vidéki otthonában. A kocsiutak, a város-vidék váltakozása. A szálló por a bútorok előtt. Egyébként azt is nagyon érdekes megfigyelnem, hogy három prózakötetet választottam – valahogy egyértelmű volt, hogy ezek lesznek –, holott lényegesen kevesebb prózát olvasok, mint verset. Ráadásul kettő világirodalmi szerzőtől, ami tényleg csak jutalom szokott lenni. Ennyit a reprezentativitásról.
A borítófotót Ladjánszki Máté készítette.
