Az őrült, macskás nők nem születnek, hanem azzá válnak, amikor ráébrednek, hogy az ember és ember közti interakció során a sérülés elkerülhetetlen. Egy ilyen nem-jokeri átalakulást dolgoz fel Eva Victor önmagát főszerepbe állító metoo-filmje, a Bocs, kicsim, ami feltehetően épp olyanra sikerült, amilyennek szánták.
A #metoo mára teljesen átitatta a mindennapjainkat, és aktív szabadságharcként él a köztudatban. Ahogy a gyásznak megvan a maga sajátos folyamata, úgy a lázadásnak is, ennek pedig egyik elkerülhetetlen fázisa az unalom. A filmekből, sorozatokból, dalokból, kiállításokról, köz- és magánéletből érkező hírekre és egyéb tartalmakra olykor már mi is csak közönyös zsibbadtsággal tudunk reagálni. Nem azért, mert ne lenne indokolt egy hevesebb válasz, hanem mert paralizál a rengeteg szembesülés egy ilyen fajsúlyú problémával. A baj csak az, hogy ez az unalom előbb áll be, minthogy a probléma megoldódna. Épp ezért, bár kétségtelen, hogy minden történetet hallatni kell, nem mindegy, hogy hogyan.
Eva Victor első nagyjátékfilmje például sokkal inkább fontos, mint jó.
Bár nagy potenciál van benne, végül tudatos döntés révén nem él vele, és az sem érdekli, hogy mitől fosztja meg ezzel a nézőt – akinek a bevonódottság elmaradásával felgyülemlett játékidőben úgymond akad ideje elkalandozni. Mondjuk elgondolkodhat a saját viselkedésén, és felvetheti, vajon nem bántalmazói gondolkodás már maga az elvárás is, hogy valamiféle élményt nyújtson nekünk egy metoo-ról szóló film. És arra is jut idő, hogy rájöjjön: nem az. Persze nehéz kimondani egy ilyen égető témát feldolgozó alkotásról, hogy nem jó, de ha nem differenciáljuk a mozgalom égisze alatt készült tartalmakat, és egy lapon említjük a Bocs, kicsimet például A történet vagy az Ígéretes fiatal nő című művekkel, az idővel épp olyan szemellenzősséghez és demagógiához vezet, amit elkerülni szeretne az, aki a megmozdulást és a társadalmi fejlődést támogatja.
Agnes (Eva Victor) és legjobb barátnője, Lydie (Naomi Ackie) együtt élnek, az egyetem pedig ahová járnak, piszok nehéz. Na, nem Agnesnek, mert ő természetesen a legjobb és legtehetségesebb íródiák, főleg a mentora, a frissen elvált professzor szerint. Egy este a férfi lakásán a mentorálás valami egész másba csap át, de hogy mi lehet az, azt egy ideig csak a házból kimenekülő lány arcának sokkjából tudjuk megtippelni. Nem okoz nagy meglepetést, amikor kiderül, hogy pontosan az történt, amire gondoltunk. A molesztált lány
orvoshoz, majd az egyetem vezetőségéhez is elmegy, hogy kezdjen valamit a helyzettel, de tulajdonképpen semmit nem tud elérni.
Agnes eztán lassan eltávolodik az addig ismert világától, és bár maga is professzornak áll az egyetemen, az évek során csak barátnője életének mérföldkövein méri a múló időt is, ami számára megállt azon az ominózus estén, amikor egyike lett a sok milliónak.
A mozi mintha metaszinten maga is független, erős nő akarna lenni: nem próbál a kedvünkben járni egy szerethető főhőssel, és csak saját szabályai szerint, sajátos tempóban hajlandó megmutatni, amit látni szeretnénk. Kizárólag a főszereplőjét követi, és róla sem mond el sokat. Néhány röpke beszélgetésen keresztül tekintünk ki az őt körülvevő társadalomra, de nem engedi, hogy sírni, szenvedni, valójában gyötrődni lássuk. Nem derül ki például, hogy milyen szűkülő spirálba taszítja a molesztálás, hogy milyen hatással van a munkájára a tudat, hogy nem akárki, hanem egyenesen a mentora tette ezt vele. Nem látjuk, hogy emiatt megkérdőjelezi a tehetségét vagy az iskolai jövőjét. Nem akarja azt az irodát, amelyik a bántalmazójáé volt, ennyit tudunk.
Agnes bezárkózik: erről szól az éveket átölelő film.
De annyira sikerül bezárkóznia, hogy a nézőt – érzékletes operatőri munkával filmnyelvileg is – kívül hagyja, így valódi együttérzés helyett inkább csak elhinni tudjuk, hogy rossz lehet neki. Természetesen meg kell jegyezni – hiszen az egész mozi ennek mentelmi jogával akar kitűnni a kánonból –, hogy a film olykor remekül ülő poénokkal, köz- és önkritikával operál. Nevetni a traumán mindenképp komoly és nemes cél, amit Victornak néha még sikerül is abszolválnia.
Ezen túl az emberi interakciókat feldolgozó jelenetek is működnek, ezek közül is kiemelkedő az iskola menedzsmentjével játszódó, ahol a HR-es és az igazgató tehetetlenek az elkövető professzorral szemben, ellenben hú, de nagyon megértőek az áldozattal. Ugyanennek a skálának a túlsó végén van azonban például az a jelenet, amikor az orvos a protokoll során kikérdezi a lányt arról, hogy a támadója belé ejakulált-e, mire ő és Lydie felháborodnak, hogy milyen kérdés ez, és fennakadnak a támadó terminológián is. Az elkövető a hibás és a világ, amelyik nem hisz az áldozatnak, viszont őket el nem érve végül azokon levezetni a társadalmi feszültséget, akik (még ha csak munkaköri kötelességből is, de) segíteni próbálnak, egy ostoba és bármilyen megmozdulást eredendően nagyban visszavető döntés. Ezzel pont azt a „femináci” hangot üti meg a rendező, amivel a kritizálók tévesen összekötik a mozgalmat.
Az orvos a protokollt követi, a protokoll pedig éppen azért íródik ilyen idiótára, mert ki kell tudjon kerülni minden támadható pontot.
Agnesnek ezek a kérdések esnek rosszul, másnak ezek hiánya lenne ugyanilyen offenzív. Ne pont akkor felejtsük el, hogy mindenki esete másmilyen, amikor azért háborgunk, mert valaki nem igazodik automatikusan a miénkhez.
Victor egy a Deadline-nak adott interjúban elmondta, azért nem akarta megmutatni magát az erőszakot, mert nem akarta ennek kitenni a nézőközönséget, valamint azt akarta, hogy Agnes a saját szavaival mondja el mi történt, és csak akkor mondja el, amikor készen áll rá és biztonságban érzi magát, mert ennél korábban kegyetlenségnek érezte volna. Miközben a szuszpenziónak valóban jobbat tesz, hogy nem látjuk, csak elképzelni tudjuk az esetet, az egész film finomkodó, óvatoskodó, érzelemkoordinátor szagú dramaturgiája véresszájú pacifistaként csavar ki minden fegyvert az alkotás kezéből, amikkel pedig harcba is indulhatott volna, mint erős metoo-film.
A befogadó nem a biztonságos élményekért fordul egy mű felé, hanem érezni akar, pláne egy ilyen történetnél.
Együtt másokkal vagy önmagával. Ettől fosztott meg minket a rendező narratív-biztonsági intézkedése. A jó mozi az eseményt – karakterdrámánál magát a szereplőt – mint egyfajta betegséget tárja fel, épp azért, hogy a vizsgálódásból tanulhasson a főhős és vele a néző is. Victor azonban, hogy megőrizze a beteg teljes méltóságát, nem húzza le a farmert a nyílt törésről, helyette – a kegyetlenséget és fájdalomokozást elkerülendő – a szoba távoli sarkából annyit mond rá: az fájhatott. Végül ennyi tanulsággal gazdagodik a megóvott befogadó. Aki további agyalnivaló híján épp azon a konklúzión kénytelen elgondolkodni, amit a rendező feltehetően nagyon nem akart.
Bocs, kicsim (Sorry, Baby), 2025. Írta és rendezte: Eva Victor. Szereplők: Eva Victor, Naomi Ackie, Louis Cancelmi, Kelly McCormack, Lucas Hedges, John Carroll Lynch. Forgalmazza: ADS Service Kft.
A Bocs, kicsim a Magyar Filmadatbázison.
