Az Igorrr török édességbe rejtett rozsdás penge. Egyszerre extrém metál, elektronikus és glitch zene, komolyzene és opera, helyenként folk, máshol orientalizáló elemekkel. Nehezen leírható, azonnal karakteres, azonnal felismerhető. Az Igorrr olyan zenei stílusok összessége, amiknek józan ésszel nem kéne működniük, együtt mégis értelmet nyernek. Bravúrja éppen abban rejlik, hogy a sok széttartó komponense ellenére mégsem tűnik mögöttes tartalom nélküli trükknek. Nehéz az Igorrrt teljes valójában elmesélni. Az Igorrr-ról nem mesélni kell, hanem megmutatni.
A formáció Gautier Serre francia multiinstrumentalista szólóprojektjeként indult, azonban 2017 óta teljes zenekari felállásban játszik és öt stúdióalbumot tudhat maga mögött, ezek közül a legutóbbi a 2025-ben megjelent, széleskörűen pozitív kritikai fogadtatásban részesült Amen. Izgatottan és kíváncsian készültem hát a Barba Negra nagyszínpadán tartott, harmadik budapesti fellépésükre a Fekete Zaj Fesztivál szervezésében.
Gondoljunk egy koncertre úgy, mintha egy rovar teste lenne. A test feje legyen az előadó, potroha legyen a közönség. Első ránézésre azt gondolnánk, hogy egyik a másik felett áll, a fej mozgatja a pulzáló potrohsegget, ura, parancsolója neki. Közelebbről tekintve azonban viszonyuk mégsem ennyire hierarchikus.
A test nélküli fej csonka, nyamvadt képződmény,
ami lehet, hogy okos, de sokra megy vele, ha nincs a csüngő potroh, amit fel-alá ringathatna. Ontológiai értelemben ugyanilyen halandzsa a fej nélküli potroh is, ami csak pulzálni és ringani akar, de parancs híján mozdulatlan marad. Ugyanez a viszony fedezhető fel az előadó és a közönsége között. A közönség nélküli előadó fölöslegesen játszik a koncerthelyszínen, az előadó nélküli közönség pedig fölöslegesen álldogál ugyanott. Együtt válnak értelmes egésszé.
Mondhatni, ebben a felállásban a tor a köztes teret jelképezi, fizikai értelemben a kordont a színpad és az embertömeg között. De a koncert-tor sokkal több ennél. A közönség és a zenekar közötti kordon nem csak arra szolgál, hogy a rajongók ne rohamozzák meg a színpadot – komoly szimbolikus jelentéssel is bír.
Ez az a tér, ami egy emlékezetes koncert során látszólag megszűnik létezni, látens, kísértő jelenlétté válik,
ami fizikailag jelen van bár, de feloldódott a koncert tér-idejében. A közönség potrohsegge csak akkor mozog, ha az előadó rovarfeje megfelelően közvetíti az utasítást a tor köztes kordonjain keresztül. Ha azonban ez sikeres, a rovar hátán felnyílik a kitinpáncél, a koncert pedig szárnyra kel. Február tizenharmadikán sajnos nem történt efféle átalakulás.
A problémák már az előzenekaroknál elkezdtek megmutatkozni. A különben tágas színpad jelentős részét elfoglalta a két, színpadra épített külön emelvény, amin a főelőadó koncertje alatt a dobos, illetve az elektronikáért felelős zenekarvezető Serre foglalt helyet. Az Igorrrt megelőző két előzenekar azonban nem vette hasznát az akkor még fekete lepedővel letakart emelvényeknek.
Közéjük sem mehettek, hisz akkor takarásban lettek volna, kénytelenek voltak tehát a színpad elején maradt keskeny teret bejátszani.
A dinamikus koncertet nyújtó amerikai Thoughtcrimes, illetve a kevésbé energikus DVNE mérhetően veszített emiatt a színpadi jelenlétéből. Egy vékony csíkra leszorítva a mögöttük ominózusan tornyosuló, letakart óriáshullák benyomását keltő miniszínpadokkal – mintha egy építési területen kéne rögtönzött koncertet tartaniuk. Ez az elsőként fellépő Thoughtcrimest láthatóan kevésbé zavarta, akik így is korrekt, energikus fellépést nyújtottak, ám annál kizökkentőbb hatással volt a kissé enerváltabb DVNE-re.
Ez a hatás a közönség soraiban is erősen érződött. Nagyon kutakodnom kell az emlékeimben, hogy mikor voltam utoljára olyan koncerten, ahol a nézők látszólag ennyire kevés figyelemmel fordultak az előadók felé. Ez persze egy előzenekar esetében még nem meglepő (feltehetően nem őket akarták elsősorban látni), még akkor sem, ha udvariatlanság.
Azonban a látszólagos figyelemdeficit az Igorrr fellépése alatt is prominens maradt.
Zavaró, egyenesen kizökkentő élmény volt, hogy a színpadi hangosítás ellenére mégsem lehetett teljességgel a koncertre fókuszálni a közönség soraiban tisztán kivehető, folyamatos csivitelés mellett. Hosszú ideig úgy gondoltam, hogy ez az élmény csak személyes problémám, ami abból fakad, hogy rossz emberek között álltam a tömegben. Sajnálattal kellett konstatálnom azonban, hogy a benyomást más (a tömeg egészen eltérő pontjain álló) ismerőseim is észlelték.
Hasonló megerősítést kaptam a Rockstation egy bloggerétől is, aki élménybeszámolójában (valamivel nyersebben) így fogalmaz: „A közönség pofázása sajnos sokszor nagyon zavaró volt, főleg akkor, amikor egy jó kis hangulati úsztatás közben nem tudsz figyelni, mert a közeledben fontos volt megbeszélni, hogy ezerévenemláttalak, meg hogy miújság.” Nem osztom azonban a már idézett blogger véleményét, miszerint a közönség soraiban tapasztalható folyamatos csicsergés oka abban rejlett, hogy „aránylag halkan szólalt meg mind a három zenekar”.
Véleményem szerint a nap egyik fellépője sem volt halkabb, mint bármelyik másik,
akit ugyanezen a helyszínen volt szerencsém megtekinteni. Arról nem is beszélve, hogy még akkor is, ha a koncert történetesen tényleg halkabb volt, a befogadói oldalról való beszéd akkor sem adekvát. Ez azt implikálná, hogy minden koncerten csak azért nem halljuk a közönség folyamatos magánbeszélgetéseit, mert a színpadról jövő hang elnyomja azt.
A figyelemhiány elsőre érthetetlen. A koncert során öt, a színpadról felváltva ki-be járó zenészt hallhattunk, egy opera- és egy metálénekest, egy dobost, egy gitárost és egy elektronikus varázsló-mindenest. Mind makulátlan, kiváló performanszokat nyújtva. Remek összjáték alakult ki JB Le Bail metál-, és Marthe Alexandre operaénekes között, szintén remek, ütős riffek Martyn Clément gitáros felől. Eleven, feszes dobjáték Rémi Serafino dobostól, mértani pontossággal bejátszott sample-ök és gliccsek.
Minden, a színpadon elhangzott hang profi, egyenesen stúdióminőségű.
A díszlet kétségtelenül látványos és hatásos, a fényjáték pazar. Tekintve a hihetetlen mennyiségű felsorakoztatott zenei hatást és gazdag auditív referenciahálózatot, tekintve az Igorrr teljességgel egyedi és figyelemre abszolút méltó alkotói világát, egyenesen abszurdnak hat leírni a következő kérdést. Mégis miért nem tudta megragadni a közönsége figyelmét?
Emlékezzünk vissza a szöveg elején felfestett koncert mint rovartest metaforára. A fej és a potroh közötti összekötő elem a tor, vagyis a közönség és a színpad között elterülő szimbolikus tér. Amennyiben elfogadjuk, hogy a probléma nem a hangosítással volt, az előadók pedig szakszerűen végezték a munkájukat,
ami elveszett, az feltehetően ebben a köztes térben veszett el, vagy pedig sosem volt ott.
Az este végeztével olyan élménnyel tértem haza, mintha nem egy élő fellépés, hanem egy koncertfelvétel passzív nézője lettem volna. Természetesen nem az a bárgyú ripacskodás, nézőénekeltetés és -tapsoltatás hiányzik, amit még nyáron a Gaerea kapcsán kifogásoltam. Inkább a koncert itt és mostjának az észlelése, a nézővel való kontakt akár csak szimbolikus tudatosítása.
Ezen a dramaturgia sem segített. A zenészek az egész koncert időtartama alatt ki-be járkáltak a színpadról, egyszerre csak pár dal erejéig maradtak bent, ami alaposan megnehezítette a nézők számára a velük való befogadói kapcsolatfelvételt.
Ezáltal mintha személyjellegük veszett volna el, a néző pedig elkezdte meglátni mögöttük a performatív eszközt.
Az egyetlen zenész, aki az egész koncert során a színpadon maradt, az Serre, vagyis maga Igorrr, őt azonban nagyrészt félig elfordulva, soundboardjába meredve láthattuk. Ezen a kapcsolódási hiányon az sem segített, hogy a színpadon belül egy saját, nagyszínpadtól elemelt, magasított színpadot kapott, a közönségtől így duplán eltávolítva. Nehezen tud kialakulni figyelmi-kapcsolódási viszony közönség és előadó között, ha a zenekart csak időlegesen látjuk, a frontembert pedig csak háttérbe vonulva. Én a koncert során érezni akarom, hogy fontos tagja vagyok a rovar testének. De nem tudom, ha a rovar nem figyel a potrohára.
Igorrr European Tour 2026, Barba Negra, Budapest, 2026. február 13.
Fotók: Bands Through The Lens
