Frida Földanyája
Bevallom, sosem csókoltam kőbékát,
mielőtt a hét év alatt harmadjára
be nem léptem a házukba.
Kerestem ürügyet, mielőtt így szóltam:
„Furcsaságok nagytermében
le merjek-e ülni a kísértetszékre,
és azt halljam: »Hogyan ríkassalak meg?«”
Nyers fában & fémben rejtezhetett
az ő melegsége, azok idézték alakját,
vagy Diego ölelő karjának valódi
súlyát, a táncot, ami eltüntette
az emlék fájdalmát, kettős szárnyként
tárva fel az azték templomot, amit
egyenes háttal másznék meg. De lefelé
a hátsómon suhannék.
Az tanított egyensúlyról, ahogy Frida
felemelkedett, és átélte ikervilágát?
Biztos, nem azért jött, hogy azt mondja, „Nézd,
a bőrre festett sok álom vagyok én”,
ahogy a tükörben állt. Szerelem
kelt előtte – nő vagy férfi –,
mintha ígéretre támaszkodna az emberi test,
a zöldellő villa előtt, ahol
szeretőjét, Lev Trockijt megölték.
Számára hús volt eszme és árnyalat.
Igen, fiatalon ismerte meg
a szikét, mélységesen megsérült.
Műtermét meg lehet bámulni most
a magasban, a híd végén,
szemben Diegóval, és látni,
ahogy kerekesszékben gurul.
Rajta, kérdezd meg, miért adta el megfestett
látomásait gazdag szeretőjének a férfi, mintha az idő
futni hagyná a nő földanyáját.
Ő még a szürreális égbolt & a nyirkos föld
sötét, sós vérét is meg tudta festeni.
Merengett-e ősei tudásával
harmatos virágok fölött,
mondván, nem kívánom látni
a vaslándzsával örökre átdöfött testemet.
Józan észt festett háton
fekve, mindent a tükörbe vetve,
de ő mondta ki, vagy Diego, hogy
„úgy érzem, megölt a szerelem?”
Fordító: Góz Adrienn
Borító: Unsplash
