Paolo Sorrentino ismét egy politikusról és egyben az öregedésről készített keserédes filmet A kegyelem címmel, és újfent nem okozott csalódást.
A politizáló és a politikusokról készült filmek napjainkban igen gyanúsak. Az emberek kiábrándultak a politikából, a köztársasági elnöki tisztség pedig kiváltképp megosztóvá vált idehaza a kegyelmi botrány miatt. Nem csoda, ha a politikusokról készült filmek egy része szatíra, mint az Alelnök és a nemrég bemutatott Trump-film, a The Apprentice. Máskülönben felmerülhet a propaganda vagy legalábbis a részrehajlás gyanúja, amennyiben nincs kellőképp kidolgozva az adott film hőse. Steven Spielberg Lincolnjával ez utóbbi a probléma, és rezeg a léc A legsötétebb óra esetében is, mivel egyértelmű hősnek állítja be Sir Winstont Churchillt. Bár épp egy olyan háborús helyzetben, amelyben tényleg hősiesen helytállt a brit miniszterelnök. A remek dramedyjeiről híres Paolo Sorrentino is gúnyolódott már politikusokon, elég csak a Silvio és a többiekre gondolni, ami a közelmúlt legellentmondásosabb olasz kormányfőjével foglalkozik.
A dráma és a komédia közti kényes egyensúlyt A kegyelemben sikerült megtalálnia,
mivel legújabb műve legalább annyira kötődik a Silvio és a többiekhez, mint a rendező nosztalgikus-elégikus műveihez (Ifjúság, A nagy szépség), ráadásul állandó színésze, Toni Servillo is visszatér a főszerepben.
A kegyelem főhőse, Mariano elnök kitalált szereplő, bár bevallottan Sergio Mattarella államfő és az ő egyik hasonló ügye ihlette. Elkötelezett híve a keresztényi elveknek és a jognak, és bár imádja az elektronikus zenét is, alapvetően konzervatív. Ennek szellemében írja vagy nem írja alá az elé rakott törvényjavaslatokat. Lányával, Doroteával dolgozik együtt, mégis magányos, mivel felesége, Aurora már elhunyt. Magánynál csak az rosszabb, hogy hiába szerette teljes szívéből, az asszony annak idején megcsalta őt. Leköszönése felé közeledve ismét ezen rágódik, miközben azzal kellene foglalkoznia, hogy
aláírja-e az eutanáziáról szóló törvényt, és hogy kegyelmet ad-e egy fiatal nőnek, aki megölte bántalmazó párját,
és egy idős tanárnak, aki Alzheimer-kóros feleségét küldte a halálba, hogy enyhítsen közös szenvedésükön. Kemény dilemmák ezek, amelyeket a rendező ezúttal is kellő humorral tálal. Sorrentino továbbra is nagyon ért ahhoz, hogyan kell egy téma komolyságát megőrizni úgy, hogy filmje ne váljon nyomasztóvá vagy olcsó melodrámává. Ehhez persze kell egy olyan kiváló színészveterán, mint az alakításáért a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon díjazott Toni Servillo, aki már Berlusconit is megformálta a bevezetőben említett szatirikus filmben. Servillónak megvan az a kiállása, ami miatt azonnal tudjuk, hogy ő a tekintélyes államfő, meg sem kell szólalnia. Szemüvegben, szigorú, tiszteletet parancsoló tekintettel és elegáns öltönyben valóban egy köztársasági elnök benyomását kelti, akinek jellemén és erkölcsi tartásán semmi sem ejthet csorbát. Ennek megfelelően
képtelenségnek tűnik, hogy megváltoztassa véleményét.
Ugyanakkor ott van a könnyűzene iránti szenvedélye, amivel Sorrentino tökéletesen ellenpontozza Mariano szigorú és rendíthetetlen külső megjelenését. Hiszen alapvetően egy ilyen embertől azt várnánk, hogy klasszikusokat, Mozartot, Bachot, Verdit vagy netán Wagnert hallgat, jó sznob módjára egy pohár drága bor mellett a 18–19. századi antik bútorokkal berendezett szobájában. Ezzel szemben Sorrentino újra és újra elektronikus zenei motívumokat vág be, amelyek egyrészt a felszínen humoros gegekként működnek.
Vicces, hogy egy karót nyelt politikus lézerfényes bulikra illő technót hallgat.
Sőt, Mariano még odáig is elmegy, hogy hiphopot/rapet bömböltet a lejátszójában, persze csak fülhallgatóval, hogy a külvilág ne tudjon róla, legfeljebb hű testőre, akivel a legbizalmasabb viszonyban van. Borozgatás helyett pedig a cigarettázás és a pizza az ő bűnös élvezete.
Sorrentino az ironikus zenei kommentárt egy egész vízióvá terebélyesíti az egyik jelenetben, amelyben egy fontos személy érkezését, illetve fogadását egy jókora zivatar lehetetleníti el, felkapva még a vörös szőnyeget is, amelyen végig kellene vonulnia a vendégnek, aki el is esik. Ezt a groteszk jelenetet Mariano fapofával nézi végig, de a hardcore techno miatt szinte látjuk a gondolatait. A képsor egyúttal szépen össze is foglalja a cselekményen végigvonuló dilemmáját is: passzívan, tétlenül szemlélni egy ember küzdelmét vagy segíteni rajta. Másrészt az ilyen kreatív formai megoldások nemcsak humorosak, de fontosak a karakterdráma szempontjából is.
Sorrentino izgalmasan mutatja be, hogy egy magabiztosnak látszó államférfi is csak ember.
A társadalom sokszor csupán formális keretek között látja a politikusokat, így könnyű elítélni, netán dicsérni őket tetteik vagy beszédeik alapján. A kegyelem megmutatja a döntések mögött álló dilemmák mellett az esendő embert is, akit az öltöny, a szemüveg és általában a sznobizmus maszkja eltakar. Sőt mi több, a férfi döntéseire is a magánélete, a legintimebb érzései vannak nagy hatással, mivel egy olyan kényszerhelyzetbe kerül, amelyben a jog már mintegy „megadja magát”, és igenis át kell élni a „bűnösök” lelkivilágát.
A kegyelem két súlyos kérdéskört is taglal,
és bár nem vállalkozik rá, hogy ezekkel kellő mélységben foglalkozzon, Mariano karakterén keresztül frappánsan rávilágít a lényegükre. Az eutanázia és a jogos önvédelem Magyarországon is benne van a köztudatban. Az eutanázia kapcsán Karsai Dániel egykori alkotmányjogász ügye osztotta meg a közvéleményt. Az ALS nevű gyógyíthatatlan betegségben szenvedő Karsai élete utolsó szakaszát annak szentelte, hogy precedenst teremtsen, és megkapja a lehetőséget a kegyes halálra. Ezt a magyar állam megtagadta tőle.
Olaszországban az eutanáziát még hevesebben ellenzik, hiszen máig nagyon erős a katolicizmus hagyománya.
Az önvédelem hasonlóan kényes kérdés, minthogy sokszor nagyon nehéz eldönteni, mi számít önvédelemnek és mi bűncselekménynek. Nálunk az ezredforduló után kavart nagy port Simek Kitty ügye. Az akkor még kiskorú lány közelről, kivégzésszerűen lőtte le nevelőapját. Ám a képet árnyalta, hogy Simek gyámja éveken keresztül bántalmazta és szexuálisan zaklatta a sértettet. Ezért a bíróság sem szabott ki rá súlyos büntetést, de civil szervezetek ez ellen is tiltakoztak. Végül Mádl Ferenc köztársasági elnök adott kegyelmet Simeknek. A kegyelem hasonló ügyében a fiatal nő párja hasonlóan bántalmazó, sőt, szadista, így az erkölcs mindenképp a jogi értelemben bűnös egyén mellett áll.
Marianót is ezek a dilemmák marcangolják belülről, hiszen tisztában van azzal, hogy mind a kegyes gyilkosság, mind az önvédelemből elkövetett emberölés kérdései megosztják a társadalmat.
Ha aláír és kegyelmet ad, vallásellenes erkölcsrombolónak fogják tartani, ha meg nem, akkor csökönyös fafejnek.
A köztársasági elnök még a barátjának tartott pápához is elmegy – újabb gyilkos irónia, ahogyan Sorrentino a pápát ábrázolja, és ez egy kis fricska korunk politikai korrektségének. A vele folytatott beszélgetés is bizonyítja, hogy hősünk a huszonkettes csapdájába került, habár a jog mellett a keresztényi tanok is egyértelműen tiltják az eutanáziát és a gyilkosságot. De Mariano is érzékeli, hogy az erkölcsi normák és a világi törvények között van némi ellentmondás. A felebaráti szeretet egyik legnemesebb megnyilvánulási módja, ha valaki képes enyhíteni a másik ember szenvedésén, netán meg is tudja gyógyítani őt. Ám vannak olyan betegségek, mint az ALS, amelyek az orvostudomány jelen állása szerint nem gyógyíthatók. Ennek kapcsán felmerül a kérdés, hogy mennyiben a „felebaráti szeretet” megnyilvánulása az, hogy a jog és a keresztény morál azt támogatja, sőt elvárja, hogy a beteg eljusson a kínokkal teli végső fázisig. Ugyanakkor persze
ott van a kereszténység egyik legfőbb dogmája, hogy az életet Istent adta, így csakis Isten veheti el,
embernek ehhez nincs joga. Mariano okos elnök, és bár konzervatív, de a hiphop és az elektronikus zene iránti rajongása jelzi, hogy nyitott az új áramlatokra is. Ezért nyilvánvaló a cselekmény során, hogy ez a három problémakör – a jog, a keresztényi szeretet és ennek ellentmondásossága – súlyos lelki válságba sodorják őt. Sorrentino részéről remek választás volt, hogy az eutanáziatörvény mellett
két olyan gyilkossági üggyel szembesíti Marianót, amelyeket a „bűnösök” a saját élettársuk ellen követtek el.
Marianót ellentmondásos viszony fűzi az elhunyt feleségéhez: egyfelől élete szerelme, másrészt gyűlöli, amiért megcsalta őt. Megszállottan keresi, hogy az asszony kivel csalhatta meg, még diákkori barátját, az igazságügy minisztert is megvádolja. A higgadt államfő ezen problémája viszonylatában elveszíti a fejét, agresszívvá válik és még fenyegetőzni is képes. Mintegy elmosódik az erkölcsi határvonal közte és a kegyelmet váró elítéltek között. Ezt ő maga is belátja, szembesül azzal, hogy legszívesebben ő maga ölte volna meg a feleségét és a szeretőjét a neki okozott fájdalomban. Ugyanakkor arra is rá kell jönnie, hogy a börtönbüntetésre ítélt emberek ügye mégiscsak más jellegű. Ilyen módon hősünknek a cselekmény során nemcsak a kegyelmi kérvényeket kell mérlegelnie, hanem a saját életét is át kell értékelnie.
A két elítélt számára lehet, hogy nem volt más megoldás, de ő választhatta volna, hogy elhagyja Aurorát a saját méltósága megőrzése érdekében, bármennyire is szerette a nőt. Így lehetséges, hogy a saját kapcsolatában nem csupán ő volt az áldozat, illetve nemcsak a felesége volt a bűnös, hanem ő maga is, amiért nem tudott olyan higgadt fejjel cselekedni (időben), mint amennyire köztársasági elnökként megfontolt. A kegyelem szépen kibontja ezeket a nehéz témákat, Sorrentino jó érzékkel keveri a humort és a drámát az egyes jelenetekben, még ha olykor kicsit didaktikus is. Filmje pedig
tele van apró, szívmelengető emberi momentumokkal,
legyen szó a főhős és a lánya kapcsolatáról, vagy még inkább a testőrrel való szinte rokoni viszonyról. Az utóbbi kifejezetten megindító, mivel látszik, hogy a formális keretek és kommunikáció ellenére ez a két ember mennyire tiszteli és szereti is egymást, és mennyire fájó lesz az a búcsúzás, amikor Mariano elhagyja a köztársasági elnöki pozícióját. Az apa-lánya kapcsolat lehetne kidolgozottabb, elvégre ebben is előkerül a probléma, hogy Mariano mennyire zárkózott, a munkatársi viszony miatt túl formális az interakció közte és Dorotea között.
A kegyelemmel csak egy komolyabb gond van: hosszabb a kelleténél.
A cselekmény mintegy felkínál egy nagyon logikus fordulópontot, ahol be lehetne fejezni a történetet egy katartikus jelenettel.
Ám sajnos Sorrentino itt nem áll meg, hanem úgy megy tovább, hogy valójában már minden cselekményszálon megszületett a megoldás. Mariano egy telefonos interjúban csak mondja és mondja és mondja a magáét, kiönti a lelkét, tulajdonképpen olyan dolgokat is elmagyaráz, amelyeket Sorrentino sikeresen mutat meg az ezt megelőző cselekmény nagy részében. Továbbá nem ártott volna néhány, csak sejtetett történést homályban hagyni, elegánsabb lenne, és a néző is többet gondolkodhatna. Mindezek persze nem rontják le jelentősen A kegyelem minőségét; a rendezőhöz méltó dramedy született.
A kegyelem (La grazia), 2025. Írta és rendezte: Paolo Sorrentino. Szereplők: Toni Servillo, Anna Ferzetti, Orlando Cinque, Massimo Venturiello, Milvia Mariglianom, Linda Messerklinger, Vasco Mirandola, Roberto Zibetti. Forgalmazza: Mozinet.
A kegyelem a Magyar Filmadatbázison.
