Szerencsés egybeesés, amikor két színházi ember egymásra talál, és a közös nyelvből előadás születik. Purosz Leonidasz és Lajter Márkó Ernesztó esetében ehhez kellett még egy térdszalagszakadás és egy sebészkés is.
A Szakadás, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előadása, egy felépüléstörténet futballról, emlékezetről és a felismerésről, hogy a ’94-es világbjnoki elődöntőben Lecskov indítása összefügg az érsemjéni focipálya gólpasszával, a Dallas kocsma sztorijaival és a nagymama lábkenőcsének szagával.
KULTer.hu: Ernesztó, fél évig nem lépted át a temesvári színház küszöbét, távol tartott a térdszalagszakadásból való felépülésed. Ha nincs az a baleset, akkor meg se születik az egyéni performanszod?
Lajter Márkó Ernesztó: A darab szempontjából szerencsésnek mondható ez a baleset, az élet dramaturgiája néha remek fordulatokat hoz, de a valóságban pokoli volt. Az előadás ötlete évekkel ezelőtt felmerült, azzal kerestem meg Leót, hogy kellene egy foci témájú előadást csinálni. Kiss Attilával többször voltunk meccseken, és mondogatta, hogy
annyi jó focis dumám van, miért nem csinálok ezekből előadást?
Leót már több mint nyolc éve ismerem, az egyetemen, lábteniszezés közben haverkodtunk össze, és örültem, hogy van valaki, akivel meg tudom beszélni, hogy ki vezeti éppen az NB I és NB II tabelláját. Elkezdtünk pályázgatni – nem nyertünk. Ettől függetlenül anyagokat gyűjtöttem, néha Temesvárról elutaztam Leóhoz Pestre, és beszélgettünk – leginkább a fociról, de minden egyébről is.
KULTer.hu: Leó, te hogyan emlékszel vissza a kezdetekre? Miért mondtál igent Ernesztó ötletére?
Purosz Leonidasz: Azért, mert barátok vagyunk, és mert én is ki voltam éhezve egy igazán személyes hangvételű színházi munkára. Mindkettőnknek valamiféle árukapcsolásban jelennek meg az élet és a futballvilág eseményei, ezért izgalmasnak tűnt a focihoz való viszonyon keresztül közelíteni meg egy élettörténetet. Ráadásul
Ernesztó civilben is nagyon érdekes karakter, egy stoplis cipős Benedek Elek,
egy gyűjtő, aki fáradhatatlan lelkesedéssel szívja magába a focisztorikat. Az embernek az az érzése támad, miközben mesél, hogy a pályán töltötte a fél életét, holott egyébként abszolút hobbifocista, volt vagy négy ifi meccse összesen. De hát éppen ez a szép az egészben, a szubjektív emlékezet, a fantázia ereje.
L. M. E.: Már mondtam, hogy két szezonom van, csak nem írtad bele az előadásba! Meg is van az igazolási kiskönyvem, majd elhozom.
P. L.: Megnéztem én minden adatot… Ernesztó hobbifocista, mint ahogy én is az vagyok, de ettől a lényeg nem változik, mert ebben a furcsa mesevilágban egy térben van jelen Maradona és Zih Öcsi, a világbajnok és a megye hármas spíler.
A világ összes pályáján ugyanazok az érzelmek, küzdelmek dúlnak, és teljesen mindegy, hogy kicsiben vagy nagyban,
mert belülről minden hatalmasnak érződik.
KULTer.hu: Feltételezem, hogy a budapesti találkozásaitok alatt születtek meg a szövegek.
P. L.: Legalábbis az első verzió. Arra kértem Ernesztót, hogy meséljen mindenről, ami érdekli a foci kapcsán, én meg jegyzeteltem. Már több, mint harminc oldalnál tartottunk, mikor feltűnt, hogy átbillentek az arányok: órák óta a nagyapa figurájáról van szó, holott neki nincs is túl sok köze a sporthoz. Egy ponton csináltunk egy kísérletet: ha öt jelenetben kéne feldolgozni mindazt, ami addig elhangzott, melyikünknek mi lenne az az öt jelenet? Voltak átfedések, például egyetértettünk abban, hogy ez bizony családtörténet lesz a javából. Más dolgokról menet közben győztük meg egymást. Nekem például elsőre nem tűnt olyan érdekesnek Ernesztó negyedik szülinapja, az ő listáján viszont első helyen szerepelt, és végül az egész előadásnak az lett a kiindulópontja, abban sűrűsödik össze a gyerekkor, a focirajongás, az elveszett Éden.
KULTer.hu: Ez az a nap, amelyen Ernesztó először találkozik a halállal, mert a nagyapja úgy dönt, hogy kilép az élők közül. Itt találkozunk nézőként a falu felnőttvilágával, megjelenik a Dallas kocsma, az agresszió, az alkoholprobléma – és te, Ernesztó, kisgyerekként figyelsz és alkalmazkodsz. Egy pillanatig sem voltak fenntartásaid azzal kapcsolatban, hogy kitárulkozz, hogy a traumáidról mesélj?
L. M. E.: Voltak kétségeim, sőt, többször mondtam Leónak, hogy nem egyszerű ezekről nyíltan beszélni.
De eldöntöttem, hogy ha már beleálltam, akkor halál komolyan veszem.
És tudtam, hogy az én feladatom, hogy a sztorinak legyen bölcsője, melegágya.
KULTer.hu: A kiterített nagyapa mellett zseniálisan nyitjátok meg az érzékeinket, ülünk az illatok-szagok hullámvasútján, érezzük a széna, a lucerna illatát, a disznóvágásét, a nagymama lábkenőcsének szagát. Konkrétan gyűjtöttétek a múlt illatait?
P. L.: Kértem Ernesztót, hogy írjon össze mindenféle szagot, ami fontos volt neki az életben, és elsősorban ezekből szerkesztettem össze a felsorolást. Ő pedig az érzékenységével és az improvizációs készségével tett azért, hogy több legyen puszta felsorolásnál. Folyton új szagokkal bővült a lista, és bővül a mai napig, előadásról előadásra.
KULTer.hu: Egyeztettél a családdal arról, hogy szándékodban áll kiteregetni az életüket?
L. M. E.: Megbeszéltem velük, hogy Pomor nagyapám állítólagos öngyilkosságának körülményeit is meg fogom bolygatni. Lajter nagyapám sem él már, de biztosan büszke lenne arra, hogy megjelenítem őt, a történeteit.
A színpad biztonságot ad, önmagamat adhatom abban az egy órában, mert bízhatok Leó zsenialitásában,
aki finoman lavírozva, sőt, cselezve a szavakkal, megfogalmazta mindazt, amit érzek – a nézők azt is gondolhatják, hogy fiktív történetet mesélek.
P. L.: Szerintem senki nem fogja azt gondolni. Jól hangzik, hogy a színpad biztonságot ad, de Ernesztónak határozottan ki kellett mozdulnia a komfortzónájából, hatalmas vállalás volt ez részéről emberileg és művészileg is. De hát személyes jellegű egyéni előadást csak úgy érdemes csinálni, ha annak performansz értéke van – ha az ember szó szerint ad magából valamit a közönségnek. Nem a zsebéből, hanem a lelkéből. Ez bizony azzal jár, hogy kés alá fekszik, felvágja a sebeit, és mélyen belenyúl. Ez minden, csak nem biztonság.
KULTer.hu: Miért tűnt mégis biztonságosnak?
L. M. E.: Olyan ez, mint egy büntetőt védeni. Bár Leó szerint hivatalosan csak néhány meccsen védtem, valójában anno komoly kapusedzéseken vettem részt Érmihályfalván és Debrecenben. Az egyik kapusedzőm mondta egyszer egy büntetőpárbaj előtt: „Figyelj, kicsi, a tizit nem lehet megfogni, csak rosszul rúgni.” Nagy klisének hangzik, de közben nagyon igaz. Kapusként egyszerre van rajtad a felelősség és egy furcsa nyugalom. Ott motoszkál a gondolat: mi van, ha rosszul rúgja, de te mégis a másik oldalra vetődsz? Ugyanakkor van benne valami megnyugtató is, hiszen mindenki a játékost figyeli. A kapus dolga ilyenkor „csak” annyi, hogy koncentráljon, és a megfelelő pillanatban jó döntést hozzon. Valahogy most a darabbal kapcsolatban is hasonló érzéseim vannak.
A történet adott, jól felépített. Nekem az a feladatom, hogy hitelesen átadjam.
Kemény munka, de éppen ez benne a kihívás – és egyben az elégtétel is.
KULTer.hu: Visszatérve a biztonsághoz: Leó, te nyitottad fel Ernesztó sebeit?
P. L.: Részben. Én voltam a külső szem, aki provokálta, nyitogatta Ernesztót, már csak azzal is, hogy ajánlatokat hoztam neki: tessék, én így látlak téged, az életedet, a problémáidat, az ellentmondásaidat, ilyen összefüggéseket vélek felfedezni a múltad és a jelened között. De fontos, hogy mindaz, amiről eddig beszéltünk, a próbafolyamat első bő felére és az azt megelőző előkészítő szakaszra vonatkozik.
Egy ponton erősen megéreztük ennek a kétszemélyes munkának a korlátait
– a saját korlátainkat –, és akkor baromi sokat segített Kolozsi Tamás a zenéjével, becsatlakoztak a folyamatba a mentorok (Horváth Hunor, Mátyás Zsolt Imre, Molnos András Csaba), akik újult lendülettel, a saját módszereik szerint folytatták a provokálást, nyitogatást, ha már így fogalmaztam az előbb. És persze elsősorban Ernesztó provokálta, nyitogatta magát.
KULTer.hu: Ilyenkor szoktak előkerülni a szülő–gyerek viszonyból fakadó sérelmek, a transzgenerációs problémák. Ernesztó, előfordult, hogy az előadás születése közben fogalmaztad meg, hogy mit teszel vagy tennél másként, mint a szüleid, nagyszüleid, mit nem szeretnél továbbvinni?
L. M. E.: A szülők, a nagyszülők semmiben nem vétkesek. Mindenkinek megvan a saját hibája, de ezzel együtt mesevilág volt a gyerekkorom. Rúgtam a labdát a többi gyerekkel az utcán, mikor már beengedtek a kocsmába, hallgathattam a sztorikat a fociról, a lótenyésztésről, sok minden ragadt rám a falusi legendákból. Mehettem volna inkább komolyzenei koncertekre – de ez így volt vagány. Nem a Disney-n, hanem a vadkeleten nőttem fel. Tizenkét évesen már megkérdezték, hogy nem innék-e meg egy sört, aztán hallgattam, hogy „pont úgy iszod, mint a nagyapád”, persze, hogy a példaképem lett, mindenben őt követtem. Otthon mindenki Márkónak hív, az egyetem óta meg Ernesztónak szólítanak az ismerősök, barátok. Mikor hazamegyek, olyan, mintha Ernesztót itt hagynám Temesváron, és hirtelen Márkó lennék ismét.
Csak most, 32 évesen kezd körvonalazódni, ki is az a Lajter Márkó Ernesztó.
Mindent egybevetve hálás vagyok és szerencsés. Nekem barátaim a szüleim.
KULTer.hu: Az előadásban az is elhangzott, hogy a színire való felvételi előtt számodra a focipálya, egészen pontosan a kapu jelentette a biztonságot. A focipályát elhagytad, és az előadásból kiderül, hogy a színpadot is elhagyni készültél. Miért?
L. M. E.: Tavaly ősszel, a rossz mozdulat után tudtam, hogy ezúttal nem úszom meg a kés alá fekvést. És magamban azt mondtam: megműtenek, lejár a táppénzem, és elköszönök a szakmától. Hogy miért? Egy focis hasonlattal élve: mert sokat ültem a kispadon. Leó kétszer esett át hasonló térdműtéten, tisztában volt azzal, milyen érzés, amikor hetekre ágyhoz vagy kötve, ezért is tartotta bennem a lelket. Kaptam tőle egy üzenetet, hogy
gyere faszi, csináljuk meg a sérülésedből az előadást.
Elhalmozott feladatokkal, és a felépülésem utolsó fázisában eljutottam odáig, hogy feltettem a szakmámat erre az előadásra.
KULTer.hu: Leó, úgy szőtted össze a történeteket, hogy azt érezhettük, a színház és a futball sok mindenben hasonlít. Mi a közös bennük?
P. L.: Az előadás vége felé van az a jelenet, amikor én mint a történet szereplője, lemegyek Érsemjénbe anyagot gyűjteni, Ernesztó pedig megmutatja nekem a pályákat: ez itt a Bernabéu, a Bonanza, a Kanton. És nézek, hogy de hát itt semmi nincs. Egy legelő, maximum. Ezek csak a te fejedben léteznek. Közben meg, ha visszagondolok a saját gyerekkoromra, nekünk is ilyen pályáink voltak. Biciklitárolók, üres telkek.
Két letett cipő, és készen volt a pálya, attól a perctől azzá vált. A színház is valami ilyesmi. Kijelölünk egy teret, és attól kezdve ott játszunk.
A szabályok részben adottak, részben meg mi találjuk ki őket. A kapuslétnek ezen túlmenően filozófiája is van. A kapus előtt ott van egy egész csapat, de aztán előbb-utóbb úgyis átjut rajtuk az ellenfél csatára, és a kapus egyedül néz vele farkasszemet. Vagyis – és ez Ernesztó zseniális gondolata – nem is az ellenféllel, hanem a labdával! Az egyéni performansz is ilyen: a színész munkáját egy rakás kolléga segíti, de aztán kiáll a színpadra, és minden rajta múlik. Az életben is, hiába vannak mögöttünk barátok, társak, család, egy egész közösség, a végső nagy harcainkat magunk vívjuk meg. Ha úgy tetszik, a Jóisten elé már egyedül állunk.
KULTer.hu: Ernesztó, korábban mondtad, hogy feltetted a szakmádat erre az előadásra. Mit jelentett számodra a bemutató? Visszatérést? Újrakezdést?
L. M. E.: Megérkezést. Most érzem először azt, hogy meg tudtam mutatni valamit abból, ami bennem van. Színészként korábban is voltak pillanatok, amikor azt éreztem, hogy jól használnak, jól használom magam.
De ez most valami más. Ez egy felnőtt állapot.
Most először érzem, hogy beléptem egy másik kapun. Éreztem, hogy ott áll mögöttem Leó, Hunor, Macsi, Mátyás, Kolozsi Tamás, felemelő volt érezni, hogy az ügyelőtől a marketingesekig mindenki támogat, aki az előadáson dolgozik – és ez engem is arra ösztönzött, hogy a maximumot hozzam ki magamból. Ez az a pont, amikor azt tudom mondani: megérkeztem a színházba. És először merem azt gondolni, hogy talán lehet még belőlem jó színész.
Fotók: Beliczay László
