Závada Péter legújabb kötetében, az Éngépben a kortárs lírát domináló identitáspoétikák alternatíváját nyújtja, miközben új lendületet ad az elmúlt években sokak által temetett posztmodern irodalmi tradíciónak. Kritikámban azt kívánom megvizsgálni, miben áll vállalkozásának tétje, illetve azt, hogy a kötet képes-e maradéktalanul teljesíteni célkitűzéseit.
Az Éngép esetében elmondható, hogy olyan önreflexív szövegtest, mely fikcionalitásán túl azt is figyelembe veszi, hogy maga is egy kulturális konstrukció. A kötet nem rendelkezik műfajmegjelöléssel, a szerző és a kiadó nem tesz ajánlatot az olvasó számára, milyen műfaji meghatározás szerint értelmezze azt. Szabad teret ad tehát a gyakorlott és laikus befogadó számára egyaránt annak eldöntésére és meghatározására, miképp tekint az olvasott szövegre.
Egy adott mű műfaji besorolása véleményem szerint ebben az esetben nem egy leíró gesztus, hanem egy dialektikus folyamat.
Amennyiben rendelkeznénk szerzői és/vagy kiadói ajánlással arra vonatkozóan, hogy verseskötetről, regényről, novellafüzérről vagy különböző típusú szövegek gyűjteményéről van szó, egy olyan körkörös folyamat venné kezdetét, melyben a művet meghatározó fogalom és a mű maga termékeny kölcsönhatásba lépnének annak eldöntése során, hogy helytálló megnevezéssel vagy ironikus gesztussal állunk-e szemben. Miközben a kötet egészére vonatkoztatva kizárólag saját ismereteinkre és benyomásainkra hagyatkozhatunk,
az egymástól elkülönített alrészek címei tartalmaznak magukban műfaji ajánlásokat:
ELSŐ FEJEZET, MELYBEN AZ ÉNGÉP MEGÍRJA ZÁVADA PÉTER TÁRGYIAS VERSEIT; MÁSODIK FEJEZET, MELYBEN AZ ÉNGÉP MEGÍRJA ZÁVADA PÉTER MONTÁZSVERSEIT; HARMADIK FEJEZET, MELYBEN AZ ÉNGÉP MEGÍRJA ZÁVADA PÉTER ESSZÉVERSEIT.
A kezünkben tartott kötet tehát nem ciklusokra, hanem fejezetekre oszlik. A tartalomjegyzékben kirajzolódik egy, a mű keletkezési körülményeit bemutató minimális cselekmény. Adott Závada Péter és adott az Éngép, akik egymástól megkülönböztethető entitások, azonban szimbiózisban élnek egymással abban az értelemben, hogy Závada Péternek szüksége van az Éngépre, hogy megírja a verseit, és az Éngépnek is szüksége van Závada Péterre, hogy auktoritást biztosítson az általa írt verseknek. Egy olyan, a science fictionből ismert közeljövő képe körvonalazódik, melyben
az ember és a mesterséges intelligencia úr és szolga viszonyába helyezkednek egymással. Létrejön egy hierarchikus rendszer,
melyben humánnak lenni annyit tesz, mint hitelesíteni egy másik lény, egy non-humán entitás munkáját, mégpedig úgy, hogy a létrehozott produktum az ember tulajdonát képezi annak ellenére, hogy nem az ő tevékenységének eredménye. Ebben a disztópikus berendezkedésben a szöveg a vesekőhöz hasonló abjekt, mely szorongatóan megkérdőjelezi az énhatárokat;
a kötetet alkotó versek egyszerre tartoznak Závada Péterhez és különülnek el tőle.
A feltételezett science fictiont idéző világkép a recenzens, és nem a szerző vagy a kötet által létrehozott fantazmagória. Mindennek a tudatosítása azért fontos, mert rávilágít a szerző vállalkozásának azon sajátosságára, hogy bár képes társadalmilag releváns kérdéseket ébreszteni az olvasóban, irodalom- és világszemlélete ontológiai fókuszúnak tekinthető.
Az irodalom mint mediális problémakör többféleképpen vizsgálható. Megragadhatjuk a társművészetekkel való viszonya felől, hogy az adott korban és kultúrában dominánsnak vagy alárendeltnek tekinthető-e. A zsidó–keresztény kultúrkörben az írás évezredeken át elsődleges művészetnek számított abban az értelemben, hogy a festészet, a szobrászat, a színház és a filmművészet is arra tett kísérletet, hogy az irodalomhoz hasonlóan történetet meséljen el, vagy megjelenítsen egy-egy érzelmet, gondolatot, a történelmi korszakot vagy a hétköznapi életet meghatározó hangulatot. Emellett azt is
elmélkedésünk tárgyává tehetjük, hogy az adott médium, jelen esetben a szöveg reprezentatív vagy szimulációs médiumnak tekinthető-e.
A reprezentáció és a szimuláció közötti különbség abban ragadható meg, hogy az adott médium valamilyen kulturálisan meghatározott hozzárendelés értelmében megjeleníti az ábrázolni kívánt jelenséget, vagy pedig az adott jelenséggel analóg módon viselkedő modellként lép működésbe. Az irodalmi szöveg az esetek jelentős részében reprezentáció, hiszen adott dologról adott módon nyilatkozik, legyen szó regényről vagy akár versről. Ezzel szemben például egy kockát és kézikönyvet igénylő szerepjáték kézikönyve szimulációnak tekinthető, hiszen a bemutatott világon belül valósít meg egy-egy játékmenetet.
Az atomisztikus elválasztás azonban nem minden mű esetében célravezető és szükségszerű.
A reprezentáció és szimuláció fentebb tárgyalt kettőssége jelenik meg az Éngép esetében, hogyha elfogadjuk a mű fiktív eredetmítoszát, miszerint a verseket egy mesterséges intelligenciával ellátott szerkezet hozta létre. Hiszen ezen értelmezés esetén az olvasott versek reprezentálnak valamit, azonban előállításuk szimuláció eredménye,
a szerző eljátssza, hogy nem ő írja a szövegeket, hanem egy, az ő versei létrehozására rendelt gépezet.
A talált szöveg bevett toposznak tekinthető a modern és posztmodern irodalom kontextusában, utóbbi esetében megkérdőjeleződik a szerző auktoritása: a szöveg létrehozója helyett annak megtalálójaként, kommentátoraként vagy több, állítása szerint vagy ténylegesen másoktól származó egységek esetén a szövegegész kompilátoraként jelenik meg. Az Éngép nem talált szöveg a kifejezés hagyományos értelmében, hanem olyan maszkos játéknak tekinthető, melyben a szerzőfunkció (Foucault) megháromszorozódik.
Adott a biografikus Závada Péter, aki belép egy szimulációs gyakorlatba, melynek során megírja a verseit a második szerzőként, az Éngépként működésbe lépve egy fiktív, az Éngéppel azonos diegetikai síkon elhelyezkedő Závada Péternek. A harmadik szerző pedig nem más, mint a tartalomjegyzék és a fejezetcímek szerzője, aki a biografikus Závada Péterhez és az olvasóhoz hasonlóan az extradiegetikus szinten helyezkedik el, hiszen kizárólag innen tekinthető fikciónak, hogy az Éngép írja a szövegeket.
A szimulációként értelmezett írás során a különböző valóságszintek és az igaz-hamis közötti határ elmosódik:
egy játékos nem hazudik vagy igazat mond, hanem véghez viszi a játékmenetet annak szabályai szerint. Végső soron minden írás szimuláció annak folyamatában és lezárultakor, az olvasás által válik reprezentációvá. Az Éngép erre a kettősségre hívja fel a figyelmet azáltal, hogy metanarratív kerettörténettel rendelkezik. Nincsen új a nap alatt, mondhatja egy-egy rosszhiszemű olvasó, azonban úgy látom, ez a könyv éppen a megfelelő időben érkezett ahhoz, hogy újszerű legyen. Hiszen akár öt-tíz éven belül a mindennapok részét képezheti, hogy az LLM-ek (nagy nyelvi modellek – a szerk.) immáron konkrét utasítások nélkül cselekedjenek és hozzanak létre nyelvi produktumokat, és tegyék mindezt úgy, hogy nem rendelkeznek jogokkal. Az Éngép
egy olyan irodalmi mezőbe érkezik, melyet egyre inkább a különböző önéletrajzi ihletésű szövegek és identitáspoétikák határoznak meg.
Ez a tendencia a legadekvátabb módon leginkább az elmúlt évek költői debütjeiben érhető tetten. A teljesség igénye nélkül Kállay Eszter, Kupihár Rebeka, Locker Dávid, Nagy Dániel, Szabó Benedek, Veszprémi Szilveszter és Vida Kamilla lírája is ebbe az irányba mutat. Függetlenül attól, hogy egyikük-másikuk költészete az antropológiai posztmodern, a poszt-posztmodern vagy a metamodern irányzatai alá sorolható, más-más módokon, de arra tesznek kísérletet, hogy a 21. században releváns formában feltámasszák vagy újrakeretezzék az alanyi költészetet.
Az Éngép irodalmi mezőben való elhelyezéséhez elméleti keretként Németh Zoltán A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája című munkájában bevezetett fogalmi apparátust alkalmazom. Ez ugyanis olyan modellt biztosít számunkra, melyben
a posztmodern nem a modernitás alá sorolt monolit tömbként jelenik meg, hanem a modernhez hasonlóan háromosztatú paradigmaként,
melyben az irányzatok egymással szinkrón és diakrón viszonyban állnak. Ugyanis a korai, az areferenciális és az antropológiai posztmodern, bár időben egymás után jelentek meg, párhuzamosan is jelen vannak, nem egymás előzményei és következményei, sokkal inkább alternatívái. A korai posztmodernre elsősorban
a mágikus realizmus és/vagy historiografikus metafikció, a történetileg lezárt beszédmódok újjáélesztése a jellemző.
Legfőbb magyar példája Weöres Sándor Psychéje. Ezzel szemben az areferenciális posztmodern a három p: a paródia, a pastiche és a paranoia irodalma,
nyelvjátékosság és irónia rendszerszintű alkalmazása határozza meg.
Az antropológia posztmodern stratégiájának különbsége a másik kettőtől elsősorban nem stilisztikájában, hanem ideológiájában keresendő: szakít az iróniával vagy politikai céljainak alárendelve alkalmazza azt,
a nyelvre elsősorban hatalmi struktúraként tekint, melyet a korábban kirekesztett csoportok és beszédmódok reprezentálására használ.
Az Éngép középpontjában a technikai világ és a nyelv által folyamatosan szétíródó, fragmentált identitás áll.
„A szám súgólyuk, a szöveg átadásának helye, nem hallom tisztán, mit kéne mondanom, de a beszéd úgyis nyilvános akasztás, minden mondat gondosan megfont hurok. Minél jobban hasonlítok magamra, annál ijesztőbb vagyok, minél kevésbé vagyok ismerős, annál otthonosabb, arra törekszenek, hogy össze lehessen minket téveszteni, de épp, mikor kezdenénk hasonlítani egymásra, abbahagyják, mert attól félnek, hogy megsajnálnak.” (5.)
A kötet második cím nélküli darabjában jól tetten érhetőek az elidegenedés tünetei.
A beszélő önmaga közvetítőjeként lép fel, azonban egység helyett fragmentumok – legalább kettő – összege, melyek egymás mellett, egymással párhuzamosan léteznek. Az identitás egy ilyen én számára szükségszerűen kísérteties tapasztalat. Nem csupán jól hangzó paradoxon, hogy annál otthonosabbnak érzi magát, minél kevésbé ismerős, hiszen a kísérteties, az unheimlich szótöve, a heimlich otthonosat, bizalmasat és titkosat jelent.
A versekben megszólaló szerkezet nem csupán gép, hanem báb is,
és mint ilyen, jól beilleszthető egy olyan tapasztalatba, melyben a borzongás forrása a hasonlóságban rejlik, a hasonlóság mutatja fel azt, amit mélyen eltemettek a szó átvitt értelmében. Önazonosnak lenni egy ilyen entitás számára az önazonosság decentralizációjával egyenértékű. Az önismereti munka és annak megspórolása – amennyiben a kötet fejezeteit megelőző, összekötő és lezáró, cím nélküli egységeire hol, mint az egyik, hol, mint a másik művelet megvalósítására tekintünk – annak felismerésével jár, hogy „az Éngép az mindig valaki más”. (5.) A rimbaud-i parafrázis a valamennyi emberre vonatkoztatott állítás kiterjesztése egy poszthumán kontextusra, melyben az Éngép, ami megkülönbözteti magát az LLM-ként értelmezhető beszélőgéptől,
a mesterséges intelligencia egy lehetséges jövőbeli alkalmazásával kecsegtet,
ahol a szöveg- és képgenerálás helyett és mellett megjelenik a személyiséggenerálás lehetősége is. Azonban ez az új személyiség szükségszerűen mimikri, és egy többszörös közvetítettség eredménye lesz: „ami előbukkan a sebből, még csak nem is ismerős, egy másik szem a szemem alatt, egy másik íny az ínyem alatt, végül visszatuszkolom a húst, mindig visszasimítom a bőrt, mielőtt kiderülne, ki vagyok valójában” (8.); „végig az apám volt a bőröm alá temetve, végig az apám, jó, de akkor belé kicsoda?” (9.); „a szem a lélek nyílt törése, még szerencse, hogy nekem nincsen szemem. Csak nyelvem van, ami mindig előttem jár” (55.); „Egy báb bábja vagyok, vagy annak is az utánzata” (114.).
Az Éngép következetessége miatt kimagasló és korszerű munka; korszerűsége éppen átmenetiségében áll. Tudomásul veszi az antropológiai posztmodern identitáspoétikáját, azonban ahelyett, hogy a még nem létező, az embertől függetlenedni szándékozó AI-kultúra és beszédmód imitációja lenne – mely imitációt joggal illethetnének azzal a váddal, hogy kulturális kisajítást valósítana meg a még gyermeki stádiumában járó civilizáció, az ember teremtette LLM-ek kárára –,
az emberi és az emberiből táplálkozó emberen túli identitás sérülékenységére irányítja rá a figyelmet
egy, az areferenciális posztmodernre jellemző, a nyelv performatív képességeit ünneplő írásmód segítségével. Poétikai retrogressziója nem jelent reakciós politikai attitűdöt, mi több, az antropológiai posztmodern felől az areferenciálishoz való visszatérés egy tágabb kulturális kontextusban költészetileg is progresszív. Hiszen az a sokaságöröm, amely képes az angol királynő corgijait kortárs arisztokráciaként (81.), a toxikus párkapcsolatban ragadó férfit fej nélkül párzó hím imádkozó sáskaként (48.), Krisztust pedig dögevő élőlényként láttatni (23.), sikeresen felveszi a kesztyűt a kapitalista realizmus nosztalgikus remixeivel. És bebizonyítja, hogy
a nyelv által rendelkezésünkre álló újabb kombinációk és újabb nézőpontok száma bár véges, jelen állás szerint kimeríthetetlen.
Ha valami, legalább ez némi bizakodásra ad okot, valós és átélhető alternatívát kínál a jövőt folyamatosan elgyászoló, az immáron jövő nélkülinek tűnő jelenből folyamatosan a közelmúltba visszavágyó kultúratermeléssel szemben.
Závada Péter: Éngép, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2025.
Borítófotó: Székelyhidi Zsolt
