Amikor a Metallica Magyarországra érkezik, az mindig jeles nap a fémszívűek életében. De amikor egy olyan közösségi és kulturális élménnyel jönnek, amely több rendezvényt is magában foglal, valamint több napig tart, ráadásul olyan dupla koncertet adnak, amelyen nincs dalismétlés, az bizony már ünnep kategória. Erre a jelzőre pedig a szombati koncertnapon látottak alapján rászolgált a banda. Beszámoló az ismétlésmentes Metallica-duplakoncert második napjáról.
A Metallica több mint negyven éves története során megjárta már a mennyeket és a poklot, közel voltak a feloszláshoz, de továbbra is meghatározó metálbanda maradtak. Ugyan az újabbkori dalaik már közel sem idézik a zenekar régi fényét, túlzás lenne még arról beszélni, hogy amolyan örökségükből megélő, haknizó társaság lennének. Sokak szerint a Metallica legkésőbb ’92 után, pesszimistábbak szerint már ’86-ban, az eredeti basszusgitáros, Cliff Burton halálakor megszűnt létezni, de ’88 után biztosan. Viszont a demók azért még talán jók voltak, ahogy mondani szokták. Akárhogy is,
James Hetfield és hű kompániája azóta is szállít új lemezeket,
bár tény, hogy nem igazán sűrűn, de erre nincsenek is rászorulva. Valamiképp azért mindig szeretnek megújulni. Ha nem is feltétlenül a dalaikban, fellépéseikben azonban mindenképpen. Egyik legújabb heppjük, hogy a hagyományos színpadelredenzéseket felülírva, az eseménynek otthont adó stadion/aréna közepén, egy hatalmas körszínpadon (vagy inkább kifutón) elhelyezkedve játsszanak. A mondás ugyanis az, hogy így mindenki jól láthatja őket, lényegében bármilyen szögből. Még azok is, akik a színpad közepén elhelyezett és vaskos pénzekért mért „kígyóveremből” lesik a zenészeket. Hogy a recept működik, arról magam is megbizonyosodhattam a duplakoncert szombati napján. Mint ahogy arról is, hogy a Metallica közel sem készül letenni a lantot. Láthatóan maguk is élvezik még, amit csinálnak és csúcsformaközeli teljesítményt nyújtanak. De ebben a rutin mellett az is benne lehet, hogy minden tervezettsége és a távolságok ellenére is piszok autentikusnak, emberközelinek tűnt az egész koncert.
Ugyanakkor egyből egy jó kis hiányérzetem támadt a Puskás Arénához érve, mégpedig saját hibámból kifolyólag. Terveimmel ellentétben és sorozatos hibás döntéseim miatt ugyanis sikerült lemaradni a Knocked Loose viszonylag korai kezdéséről. Pedig
a fiatal hardcore/metalcore banda nem véletlenül lehet a Metallica egyik előzenekar-választása.
Nemcsak energikusak, hanem szélsőségesnek mondható zenéjük ellenére is képesek megmozgatni olyan közönségeket is, akik nem elsősorban a hc undergroundból, hanem akár a pop közegéből érkeznek. Pedig agresszív, érzelemdús, sötét, disszonáns zenéjükben semmi populáris nincs. Bár egyben furcsa is, hogy egy ennyire bensőséges közegben működő zenekar vajon hogyan képes működni egy ekkora helyen, ekkora körszínpadon, ahol a tagok lényegében el vannak szigetelve egymástól. A KL kihagyása azért is fáj, mert a májusi teltházas akváriumos bulijukról is sikerült lecsúsznom. De legközelebb már remélhetőleg nem úszom meg.
A Gojira nyitótaktusaira viszont már a helyem felé tartottam, és egyből „fület” szúrt, hogy a kaiju filmek királyáról elnevezett francia banda bizony istentelenül zúg, legalábbis a mi fertályunkon. Így lényegében mindegy is volt, mit játszik
a Duplantier testvérek által vezetett, az elmúlt negyed évszázad egyik legmeghatározóbb zenekara,
eleinte sok mindent nem lehetett jól érteni belőle. És sajnos Joe Duplantier énekes szövegeiből, beszédéből sem mindig, hiszen elnyomta a zúgás-búgás. Persze, ahogy az lenni szokott, idővel ez valamicskét javult, és a Mea Culpa vagy a Silvera már nem volt élvezhetetlen. Méltóbb körülmények között és egy hosszabb setlist társaságában szívesen újranézném a Gojirát.
Az azonban már a körszínpados jelenlétükből is lejött, hogy bármilyen koncerttérben feltalálják magukat; különösen Jean-Michel Labadie basszusgitáros ugrálta, futotta, táncolta körbe a deszkákat. A dobok mögött ülő Mario is helyet változtatott, amire szükség is volt, hogy mindenki nagyjából egyaránt megcsodálhassa dobjátékát. Már csak azért is, mert egy emberi metronómról van szó, és nem hiába tartják számon a jelenleg élő legjobb metáldobosok között. Érdekes momentum volt viszont, amikor
Joe Duplantier mintha kisebb forradalom kirobbantására biztatta volna a közönséget a társadalmi egyenlőtlenségek miatt.
A Metallica-ünnepélyen ez nyilván abban mutatkozott meg, hogy a több pénzzel rendelkezők közvetlen közelségből, jobb körülmények közül láthatják a bandát, míg az olcsóbb jegyeket vásárlók kevésbé. Aztán rögtön elnézést is kért, és nem akart félreérthető lenni, mert megtiszteltetésnek érzi a lehetőséget. De a kapitalizmus már csak ilyen, és bizony azt nem lehet mondani, hogy a többnapos Metallica-hatalomátvétel nem tűnhetett akár egy kisebb városfoglalásnak is, amelynek egyik oldala nyilván a minél több pénz beszedése volt.
Már a koncertek előtti napokban nyílt egy zenekaros merchöt áruló pop-up store (végig hatalmas sorokkal üzemelve). A két koncert között tribute bulik, könyv- és hangszerbemutató, mozis események szórakoztatták a Metallicára éhes közönséget. Nem kis összegeket lehetett otthagyni a pultoknál. A Puskásban is lehetett találni egyedi mintás pólókat, illetve a hagyományos repoharaknál drágább, többféle zenekaros mintával ellátott pohárba kérni az italt.
A másik oldalon viszont ott van az is, amit a rendezvénysorozat visszaadott a városnak.
Jótékonysági véradás bezsákolható, egyedi Metallica-cuccokkal. Az el nem fogyasztott ételek felajánlása rászorulóknak. És még a jegyek árának egy részéből is támogattak egy helyi alapítványt. Nyilvánvaló, hogy a Metallica mára nem csupán egy híres zenekar, hanem egy jólmenő brand és iszonyatosan sikeres üzleti vállalkozás is. Ugyanakkor pedig, cserébe a vendéglátásért, mégiscsak kicsivel többet adnak mindig, mint a zenéjüket. Közösségi élményt, kulturális eseményeket és szociális érzékenyítést is.
De mit adott a szombati koncert? Első körben egy olyan setlistet, amin domináltak a zenekar thrashesebb dalai, miközben ezen a napon a Master of Puppets lemezről konkrétan semmit nem is játszottak. Volt helyette azonban bőven Ride the Lightning és a zárótételként elhangzó két talán legismertebb, leginkább közönségkedvenc dal (One, Enter Sandman).
A dallista emellett az újabb számokból inkább a gyorsabb tételekre koncentrált (Lux Aeterna, Moth Into Flame),
de a balladák sem hiányoztak (The Unforgiven, Fade to Black), és egy amolyan Cliff Burtonre emlékező instrumentális dal is bekerült a programba (The Call of Ktulu). Az immár hagyományosnak mondható Hammett/Trujillo páros közönségcsiklandozó jammelgetése sem maradt el, ezúttal egy Quimby-dallal, ám inkább látható és hallható zavarodottságot okozva. A gesztus viszont továbbra is szívmelengetően kedves.
A zenészek teljesítményére és profizmusára természetesen akkor sem lehet panasz, amikor éppen mellépengetnek vagy éppen nem úgy jön ki egy hang, ahogy kéne vagy ahogy megszoktuk. A Metallicánál ez talán nem is bug már, inkább feature, és az élmény szerves része. Ki itt belépsz, ne hibátlan, tökéletes, robotikus megszólalásra és zenei élményre számíts! Hanem
egy olyan metálkoncertre, amelyen a műfajt szinte felbecsülhetetlen mértékben meghatározó zenekar ad elő,
és láthatóan még mindig nem unják, amit csinálnak. Mindenféle zenei boncolgatásnál, dallistaelemzésnél, kapitalizmuskritikánál és a banda történetének piszkálgatásánál is fontosabb az, amit ez a négy hatvan feletti faszi ennyi év után is ilyen színvonalon képvisel. Amit láthattunk az a metálszórakoztatóipar csúcsa és csimborasszója. A folyamatos helyváltoztatások, a rendszeresen negyedkörönként megtett átrendeződés. A kivetítővel ellátott multifunkciós oszlopok, a pirotechnika, a grafikák (László Márk képregényalkotónk is jelentős szerephez jutott), és úgy a komplett rendezvénysor egyértelműen egy profi gépezet olajozott működését mutatja.
De mégiscsak az van, hogy a Hetfield–Ulrich–Hammett–Trujillo négyes sétál fel a színpadra, majd játssza el azokat a dalokat, melyeket már lehet picit ők is unnak ennyi év folyamatos koncertezés után. Ennek azonban semmi nyoma nem volt. Hammett folyamatos mosolya például nem ezt sugallta. Mint ahogy
Ulrich is igen elemében volt a dobok mögött (igen, a teljesítménye is),
folyamatosan incselkedett a népes közönséggel. De Trujillo állandó lelkesedése, a helyi dalok iránti példamutató elköteleződése (még ha nem is sikerül minden kis bohóckodás maradéktalanul), mozgáskultúrája sem azt mutatta, hogy mostanában letennék a lantot. És Papa Het visszafogottabb jelenlétében is ott volt az a megbékélés, ami kell egy ilyen szintű koncert nyugodt levezényléséhez. Mindez pedig kicsit sem volt maníros, éppen ellenkezőleg.
Az a legnagyobb szám az egészben, hogy ekkora stadion, ekkora és ennyire furcsa színpad, a rengeteg profi szervező munka ellenére sem egy lélektelen, sablonos, megtervezett, megírt forgatókönyv érzetét keltette a koncert. Hanem olyannak tűnt, mintha a Metallica is egy lenne a közönségével, velük együtt él, lélegzik és játszik ebben a rajongói miliőben. Csak mi a zenekarért, ők pedig a közönség öröméért rajonganak (cinikusabbak kedvéért a csengő dollárokért is). Én végül úgy éreztem, hogy
nem pusztán egy kimért, szögmérővel és vízmértékkel belőtt, kiszámított produkciót kaptam.
Hanem egy otthonos, szívhez szóló, önazonos és autentikus koncertélményt azokkal a dalokkal, amelyekről korábban nem is gondoltam volna, hogy hallhatom még élőben. Ilyenformán pedig a katarzis sem maradt el, és akármi történt volna még, elégedetten hagyom el a Puskás kapuit. És a Metallicán is azt vettem észre, hogy nem póz az, amit a búcsúkor nyújtanak, hanem ők is ugyanígy gondolják.
Metallica – M72 World Tour, Puskás Aréna, Budapest, 2026. június 13.
Fotók: Fractions of my POV
