A 2019-es Szigetet követően első önálló magyarországi koncertjét adta az Idles. Az egyik legfelkapottabb post-punk zenekar fellépése a vártnál talán kicsit lassabban indult be, de Joe Talbot énekes és zenésztársai összességében kifejezetten emlékezetes estét hoztak össze a Budapest Parkban.
A hangulatot a noise-rap-post-punk-vonalról érkező belfasti Enola Gay – a zenekar neve a hirosimai atombombát ledobó repülőgépre utalhat – igyekezett megalapozni, akik az Idleshöz hasonlóan gyakran operálnak politikai töltetű dalszövegekkel. A szűk egyórás setlistből talán a Cortana és a Scrappers voltak leginkább azok a dalok, amelyekre felkaphatta a fejét az ember. Az utóbbinál bemelegítésképp csatlakozott hozzájuk Talbot is.
A főzenekar fél kilenc előtt néhány perccel állt színpadra a körülbelül félházas Parkban,
melynek aznapi közönsége meglehetősen vegyes összetételűnek tűnt. Ez jól példázta, hogy az Idles zenéje kifejezetten integratív lehet a poposabb dallamok (bizonyos dalaik akár táncolhatók is), valamint a punk-, hardcore– vagy metálhangzást kedvelők számára egyaránt.
A zenekar merészen az új, Levitator című dallal nyitotta a setlistet, ami a korábbi fellépéseiken e pozícióban elhangzó Colossus elmaradásával járt, számomra némileg fájóan. Nyilvánvalóan szerettek volna megmutatni valamit a 2027-re ígért következő albumról, ami Mark Bowen gitáros elmondása alapján a „gyökerekhez való visszatérés” lesz. Nagyjából egyébként az összes album hasonló súllyal volt megjelenítve a koncerten.
Az előbb említett Colossus hiányát leszámítva nem is igazán lehetett belekötni a setlistbe:
az Idles mindenből mutatott egy kicsit, amiért szeretni lehet. A korai, nyersebb post-punk hangzásból, a sokszor enigmatikus, máskor direkt politikai-közéleti üzeneteket hordozó vagy személyes traumákat feldolgozó dalszövegekből. És az utóbbi két lemezre – Crawler (2021); Tangk (2024) – jellemző kísérletezőbb irányvonalból is.
A kezdetekhez való visszatérést demonstrálandó, a zenekar rögtön el is játszotta a korai albumok két ikonikus darabját. Előbb a 2018-as Joy as an Act of Resistance-ről hangzott el a toxikus maszkulinitást tematizáló Never Fight a Man With a Perm. Majd a 2017-es, debütáló Brutalismról a nemek közötti egyenlőtlenségekre rámutató Mother. Utóbbi dalszövegében – „The best way to scare a Tory is to read and get rich” –
kisebb „kulturális fordítást” is rögtönzött Talbot.
A Toryt fascistre cserélte. A Danny Nedelko esetében pedig a közönség nagy örömére a „My best friend is an alien” helyett „My best friend is a Hungarian” hangzott el.
A pulzáló Gift Horse-t követően a When the Lights Come on kicsit lassított a dinamikán, hogy aztán az ironikusan-inspiráló pozitív himnusz, a Mr. Motivator és a feszülten kattogó The Wheel rögtön újra emeljék a fordulatszámot. Ami azonban mintha még egy kicsit elmaradt volna az Idlestől megszokottól, persze ebből a szempontból maguk számára tették igencsak magasra a lécet.
A vártnál számomra ekkor még egy fokkal kevésbé tűntek energikusnak.
A koncert e pontjáig Talbot nem is igazán szólalt meg a számok között – ennek persze dramaturgiai funkciói is lehettek –, ekkor a Divide & Conquert mint egyszerre antifasiszta, antirasszista és ezért a szeretetről (is) szóló dalként vezette fel. A továbbiakban aztán az egész zenekar sokkal intenzívebben részt vett a közönséggel való kommunikációban. Volt közös guggolás-ugrálás, Mark Bowen (aki szokás szerint rendhagyó öltözékben lépett fel) és Lee Kiernan gitárosok többször stagedivingoltak vagy lejöttek a moshpitbe játszani. Talbot „Free Palestine” skandálást vezényelt, később pedig a Parkban kihelyezett brit zászlót, valamint a McDonald’s-ot illette kritikával.
A Divide & Conquer után a POP POP POP következett, ami nálam eddig mindig az ikonikus videóklippel kapcsolódott össze, de élőben is remekül működött. Aztán a Car Crash, fegyelmezett káosz. Jon Beavis dobos és Adam Devonshire basszusgitáros hozzák a hihetetlenül feszes ritmusszekciót. A gitárosok a csikorgó fékek, széttörő szélvédő, deformálódó karosszéria hangját imitáló effekteket idéznek elő, amihez Talbot monoton kántálása társul. Az ezután következő War az előbbi párdalaként is felfogható:
hangutánzó dalszövegében és zenei hangzásában is a háború borzalmait idézi.
Az első albumról elhangzó, egészen kiváló 1049 Gotho környékére aztán már tagadhatatlanul elérte a zenekar az „üzemi hőmérsékletet”. A minimalista, monoton hangszerelés és a depressziót és a magányt tematizáló dalszöveg, amit Talbot nyers, rekedtes ordításban prezentál, egyszerre teremt klausztrofób és dühödt hatást. Ezután a Gratitude következett, majd az I’m Scum, ami a koncert egyik abszolút csúcspontja volt. A két gitáros a dal második felében már a tömegben, amely egyértelműen meghálálta a törődést. A zongoraközpontú ballada, a The Beachland Ballroom aztán kicsit megint visszalassít, de tényleg csak annyira, hogy legyen ideje kifújnia magát az embernek. Arra is lehetőséget teremt, hogy Talbot az eddigieknél jobban megmutathassa az énekhangját, ami ugyancsak jól áll neki.
A zárlat aztán teljes megőrülést hozott. Előbb a zenekar talán legnagyobb slágere, a bevándorlók melletti, a kirekesztés elleni erőteljes kiállást deklaráló Danny Nedelko csendült fel, a Yoda-allúziónak is beillő refrénnel. „Fear leads to panic, / panic leads to pain / Pain leads to anger, / anger leads to hate”. Aztán a legutóbbi album egyik húzódala, a Dancer következett, majd egy Mariah Carey-geg.
Talbot a közönség iránti nagyrabecsülését az All I Want for Christmas Is You első néhány sorának elóbégatásával fejezte ki.
Végül a Rottweiler zárta az előadást. Utóbbi lemezen hallgatva számomra eddig kevésbé volt emlékezetes, azonban a koncerten, zárópozícióban is kifejezetten jól működött az egyre inkább gyorsuló, zakatoló ritmusával, ugatásszerű refrénjével. Az utolsó dalra Talbot felhívta a színpadra az előzenekar Enola Gay tagjait is, akiknek gitárosa épp aznap ünnepelte a születésnapját.
„Freudenfreude, joy on joy” – hangzott el az este a POP POP POP dalszövegében. Az eredeti német kifejezés a káröröm ellentétét hivatott kifejezni, a mások öröme miatt érzett örömöt.
Az Idles dühösen érvel az empátia mellett és a kirekesztés ellen,
ez a paradoxon adja a dalaik és a szövegeik igazi erejét. De a hatásuk titka leginkább mégis az, hogy a zenéjük egyszerűen piszkosul jó. Aki ott volt a budapesti koncertjükön, azt is megtapasztalhatta, hogy a sajátunk mellett milyen osztozni mások emiatt érzett örömében.
Idles, Enola Gay, Budapest Park, Budapest, 2026. július 8.
Borítókép és fotók: Fractions of my POV
