A szépíró olvas irodalmi beszélgetéssorozat 2026. szeptember 29-ei alkalmát a debreceni Déri Múzeumban rendezték meg. Az esemény vendége Áfra János költő, szerkesztő, egyetemi oktató volt, akivel Ráday Zsófia költő, szerkesztő beszélgetett a szerző eddigi köteteinek alakulásáról, pályájának fontosabb állomásairól, alkotói munkásságáról.
A felvezetésben Ráday Zsófia kiemelte, hogy bár a sorozat neve A szépíró olvas, a beszélgetés „a szépíró néz” irányába is elmozdulhat.
Áfra János köteteiben és tágabban vett szakmai életútjában ugyanis kiemelten fontos szerepet tölt be a vizualitás:
a szövegek mellett a képalkotás, a képzőművészeti törekvések, valamint verseiben a látás és a szem motívuma is rendszeresen megjelenik. Áfra elmondta, hogy sokkal természetesebb módon jelent meg nála a képek olvasása, mint az irodalmi műveké: „Nem is nagyon érdekelt eleinte az irodalom, de a képzőművészet mindig is érdekelt.” Áfra kifejtette, hogy az első tág értelemben vett vizuális és irodalmi találkozási pont számára a Garfield magazin volt: „Az volt az a pont, mikor úgy éreztem, hogy a történetépítésnek a szöveges dimenziója is hozzájárul nagyon jelentősen az élményhez. Maga az olvasás aktívabban majd csak általános iskola után jelent meg az életemben, míg a képek iránti érdeklődés mindig jelen volt.”
Középiskolában kezdett dominálni az életében az olvasás, annak ellenére, hogy rajztagozatra jelentkezett.
Ezek az évek voltak azok, amikor sokkal inkább érezte a tétjét, hogy beleássa magát lírai és prózai művekbe.
Ráday következő kérdése arra irányult, hogyan alakult, hogy az irodalmi munkássága mellett a képzőművészet ennyire hangsúlyosan jelen maradt az életében. Áfra kifejtette, hogy gimnáziumi éveit követően jelentkezett festőképzésre, majd
a Debreceni Egyetemen elkezdte a magyar szakot, illetve minorként a filozófiát.
Viszont a szerző beszámolt arról is: „A festőszakon azt éreztem, hogy nagyon sokat fejlődöm, de nem vagyok elég tehetséges. Az egyetemre kerülve pedig nagyon hamar kaptam visszajelzést, hogy foglalkozzak műkritikákkal. […] A Debreceni Disputa akkor fontos helyszíne volt a műkritikáknak, interjúknak, amiket készítettem. Ekkor vált világossá, nagyjából húsz éves korom körül, hogy ehhez több tehetségem van, mint a festészethez.” A beszélgetés következő szakaszában Ráday arra helyezte a hangsúlyt, hogy Áfrának a költészetében alapvetően benne van a képi látásmód, ez már a 2012-es Glaukóma című kötetében is megmutatkozott. A látás és a látvány szervezőerővé válik abban a tekintetben, hogy
a verseknek változatos megszólalói vannak, és az ő szemükön keresztül különböző élethelyzetekkel találkozunk.
Ráday kiemelte azt a problematikát, hogy a mások szemén keresztül való látás és a mások hangján való megszólalás kérdésköre is megjelenik, illetve a szövegek kötetbe való rendezése alapján egy fejlődéstörténeti narratíva bontakozik ki. Ráday arról kérdezte a szerzőt, hogy volt-e valamilyen mintája a kötet megírásának.
Áfra határozottan kijelentette, hogy nem volt egyértelmű irodalmi előképe.
Elmondása szerint amiatt is kapott nagyobb figyelmet ez a kötet, mert a magyar irodalomban nem igazán vezethető vissza más műre: „Itt valóban arról van szó, hogy van egy alanyi költészeti hagyomány, amiben az a természetes, hogy a költő egyes szám első személyben valamiképpen a saját megélt tapasztalatairól számot ad. Vallomásosan közelítve saját életének kihívásaihoz, problémáihoz, felvillantva olyan összefüggéseket, amik nagyon intimnek tűnnek. Ez az érdekes ebben a kísérletben, hogy megpróbáltam úgy pozícionálni, mintha nem egy sajátos élményekből táplálkozó könyv lenne, s távolról rátekinteni a saját élethelyzeteimre. Ez nyilván egy eszköze annak, hogyan lépjek el a terápiás írástól, hogy ne legyen az egész egy belső vívódásnak alávetett ömlengés, hanem kapjon irodalmi képeket.” Áfra elárulta, hogy
nem maga a szerkezet volt meg először, hanem az egyes szövegek, ezek segítettek végül megalkotni a kötet koncepcióját.
A glaukóma mint szembetegség pedig magával hozza azt, hogy egyfajta átláthatatlanságról van szó, hiszen nem olyan könnyű hozzáférni ezekhez a szövegekhez: „Nagyon sok személyes, közvetlen életreferencia azonosítható ebben a kötetben, miközben nem ez adja a tétjét, hanem poétikai tétje is volt, hiszen így válik irodalommá. Hiszen nemcsak azzal kell foglalkozni, hogy ennek mi köze van a személyes életemhez, hanem azzal is, hogy milyen esztétikai élményben részesít, vagy pedig milyen kihívások elé állít mint olvasót.”
Ráday a Glaukóma kötettel kapcsolatban megjegyezte, hogy meglehetősen testfókuszú a szövegvilága, ami a borítóján is látszik, illetve a ciklusok között is megjelenik, hiszen a kötet elején egy csecsemő arcképe szerepel, aki a kötet során egyre idősebbé válik. A szerző válaszában megerősítette, hogy valóban ciklustagoló erőnek szánta a címek mellé a képeket, de a kötet elején szereplő kép, amely őt ábrázolja, nagyon torz. Ez egyben jelentette számára az azonosulást, illetve a távolságot, hiszen a saját nézőpontja egyes szám harmadik személyben jelenik meg a szövegekben. A költő a kötet két versének (Az elsők, Torzulás éve) felolvasása során megemlítette, hogy
A kis herceg volt az irodalomba beavató története, amelyet az édesapjától kapott,
és amelynek a mélységét többszöri olvasás során fedezte fel. Ezután a beszélgetés iránya a szerző második kötetéhez, a Két akarathoz vezetett. Ráday ismertette, hogy ebben a kötetben is erős a testi fókusz, illetve a képiség, de egységesebb költői megszólalás jelenik meg benne, sokkal homogénebb, összetartóbb. Sok téma visszatér, ami a Glaukómában is jelen volt, de ki is tágul a szövegek nézőpontja: a természetre, a kapcsolatokra, a belső világra, melyek érzelmi kérdésköröket is megnyitnak. Ezek a kérdéskörök jóval elemzőbb fókuszt kapnak, mint a Glaukómában, így
ezt követően Ráday arról érdeklődött, hogy mi által változott meg a nézőpont, foglalkoztatta-e a szerzőt a pszichológia,
a terápiás írás és olvasás, valamint milyen jellegű szövegeket olvasott a kötet megírása során. Áfra részletezte, hogy a pszichológia mindig is érdekelte: „Először pszichológia szakra jelentkeztem az egyetemen, s miután nem vettek fel, jelentkeztem a festőszakra. […] Valójában, hogy milyen pszichológiai köteteket olvastam akkoriban, azt nem fogom tudni rekonstruálni, de benne voltam egy hosszadalmas, küzdelmes kapcsolatban, ami teljesen lekötötte a figyelmemet. Ezt viszont, még ha próbáltam is a másik oldalra figyelni, mégis ebben az alanyi, vallomásos beszédmódban tudtam megfogalmazni. Ugyanakkor próbáltam ezt a kettősséget is érzékeltetni és eljutni valahova a Szabó Lőrinc-i »semmiért egészen« attitűdtől, ugyanis ott a két önzés titkos párbajának nevezi azt, amit meg akar haladni, s a másikat alkatrésznek akarja minősíteni. Nekem itt érdekesebb volt, hogy a két akarat hogyan van egymással, s hogy próbál ráharapni egymásra, és aztán a nem értés hogyan áll elő.” A szerző elmondta,
ha előképről kéne beszámolnia, akkor Oravecz Imre 1972. szeptembere csúcspont számára a párkapcsolati líra hagyományában,
valamint azt is kifejtette a versfelolvasás előtt, hogy most már ennek a kötetnek a szövegei állnak tőle a legtávolabb. Ellenben Ráday kiemelte, hogy ez a versformákkal már sokkal kísérletezőbb, mint a Glaukóma volt. Áfra ráerősített erre a megállapításra, hiszen ebben a kötetben már megvillantja, hogy a szakmának is birtokában van. Szerinte, aki kézbe vesz ma egy verseskötet és nem követi a költészeti folyamatokat, csak a középiskolai ismereteiből indul ki, „akkor nem biztos, hogy evidens neki, hogy mi is az a vers, valójában nekünk se evidens, mi is az a vers, hanem folyamatos újragondolásra szorul”.
Ráday Áfra gondolatából kiindulva feltette a kérdések kérdését: mi is akkor a vers? Áfra szellemesen kifejtette: „Ilyen lösungokat tudok mondani, hogy a sűrítettség, hogy a költészet mindig újra kijelöli a nyelv határait, a nyelvteremtés helyszíne… Minden korszakban az aktuális társadalmi kihívásokra reagálva tud megújulni a költészet, s mindig fel kell fedezni, hogy ez hogyan lehetséges. Soha nem ad könnyű válaszokat a költészet, szerintem ez egy fontos része.”
A költő a következőkben a Két akarat borítóját fejtegette, amelyen Kasza Gábor fotója látható.
A kötet elején szereplő kisfiú, aki a kört és a négyzetet nézi, valójában a Bender-féle rajzteszt által nyer értelmet. Ez azt vizsgálja, amikor rajzolásra késztetik a tesztalanyt, hogy menyire képes azonosítani és reprodukálni ezeket a formákat: „Ez egy neuropszichológiai kísérlet, ami a könyv összefüggésében nyilván egy másik dimenzióba kerül, de a saját valóságunk megértéséről van szó, és a választásainkról, hogy hogyan rajzoljuk újra a folyamatokat, hogyan alkotjuk újra a történeteinket. A narratív pszichológia és az újrakeletkezés kérdése egy érdekes vonulat. Ez lehet egy forró téma, amikor a művészetterápiának és az irodalomterápiának is reneszánsza van. Azt gondolom, hogy az irodalomhoz való nem szövegcentrikus, hanem befogadócentrikus, s kifejezetten a befogadó életvalóságával koncentrációra lehetőséget teremtő irány kifejezetten érdekes.”
Áfra maga is elvégzett egy irodalomterapeuta tanfolyamot, így számára mindig érdekes és jó érzés találkozni a hallgatókkal,
akiknek ilyen kurzusokat tart. Ráday ebből kiindulva azt kérdezte tőle, lát-e valamilyen változást a saját költészetében, miután elvégzett egy ilyen képzést. Áfra nem hiszi, hogy ez sok mindenben befolyásolta volna az irodalmi alkotás folyamatában, hiszen a személyes érintettség eddig sem volt nála kiiktatva. Ráday ezt követően a 2017-es Rítus című kötetet hozta szóba, melyben a megújulás nagymértékben jelen van. Más beszédmóddal és tematikával lehet találkozni a kötetben, illetve egyetemesebb és kozmikusabb személyesség van jelen, amely egy természetesebb, ősibb forrásra vezethető vissza.
A szerző azt részletezte, hogy a mágikusság iránti érdeklődését tinédzser korából hozza:
„Maga az olvasás szeretete is úgy mélyült el, hogy valamilyen önismereti igénnyel kezdtem el olvasni szövegeket. Nagyon sok ezo dolgot olvastam, egészen középszerű könyveket is, illetve vallástörténetet. Ezek nagyon távol állnak az irodalomtól, de sokkal közelebb vittek az irodalomhoz, mert megtanultam érteni, amit olvasok. […] Voltak nagy találkozásaim olyan etnográfiai munkákkal, mint James George Frazer Az aranyága, Mircea Eliade sámánizmusról szóló könyve, amelyekben ők komplexitásukban, a kulturális különbségeken átívelően beszélnek a dolgokról.” Áfra azonban a Rítussal kapcsolatban nem akart egy konkrét hagyományhoz kapcsolódni, hanem pont az áthidalhatóság foglalkoztatta, csak érzékeltetni akart valamennyit ebből a mágiából.
Arra a kérdésre is választ adott a szerző, hogy milyen hiedelmet próbált beépíteni a kötetébe: „Magyar népi imádságokat gyűjtött Erdélyi Zsuzsa, egy-két szövegben felismerhető a kötetéből származó inspiráció, de nem mondanám, hogy közvetlenül csak a népi imádságokból építkeznék.” A beszélgetés végéhez közeledve a 2025-ös Kitakart anyám című kötet került szóba. Ennek ciklusaiban szenteket, istennőket (Szűz Mária, Ixchel, Démétér, Dévakí, Hathor) megszólító versek jelennek meg.
Ez egy anyaverses kötet, amelyben az anya-istennőket bevonva megjelenik egy gondolatkísérlet,
az adott kultúrkör toposzait, motívumait használva, más-más kultúrkörök mintájából kiindulva felépít egy olyan himnikus nyelvet, amely által a nőalakokra hívja fel a figyelmet, legfőképpen az anyákra. Végezetül, a 2023-as Omlás című kötetre is kitérve, az a kérdés merült fel a kötetben szereplő mottókkal kapcsolatban – mivel nemcsak természetes személyektől (Borbély Szilárd, Takács Zsuzsa, Tandori Dezső) szerepel mottó, hanem egy, a ChatGPT által generált szöveg is ekképpen jelenik meg –, hogy
milyen viszonya van a megidézett szerzőkhöz és a modern technológiához.
Áfra kifejtette: „Nagyon provokatív gesztus, hogy valaki mottóként adja meg a ChatGPT szövegét, ami teljes mértékben ellenőrizhetetlen. Lényegében a posztmodern túlcsordulása, ami a mesterséges intelligenciában megtestesül. Ez kicsit technopesszimistának hangozhat, pedig én nem vagyok az. […] Én azt látom, hogy igazuk lesz azoknak, akik arról beszéltek, hogy elérünk majd egy technológiai szingularitásba, ahol már nem tudjuk azt követni, ami velünk történik, már a programozók sem tudják követni. Rövidre zárva ezt a gondolatot, azt látom, hogy már most nagyon komoly kihívások elé állít bennünket.” Amikor kísérletet tett a szerző, próbálkozott a szöveggenerálással a mesterséges intelligencia által, akkor még nagyon kezdetleges volt ez a fajta szövegalkotás. Áfra azonban azt fejtegette, hogy ez nem más, mint provokáció, hiszen
a mesterséges intelligenciát egy szintre helyezte azokkal az szerzőkkel, akiket megidézett a mottókkal.
Zárókérdésként Ráday azt tette fel – amivel a vizualitást és a társművészeteket idézte meg, hiszen a Két akarat, a Rítus és az Omlás társművészeti inspirációkat tartalmaznak –, hogy azok a szövegek, amelyek ezek alapján születtek, tekinthetők-e ekfrázisnak, vagy ezek inkább csak vizuális kezdőlökések. A szerző azt nyilatkozta: „Az, hogy nevezhetők-e ekfrázisnak, amely egy retorikai fogalom az antikvitásban, és nagy hagyománya volt, kérdés. Valójában nemcsak létező képzőművészeti alkotások alapján készültek ekfrázisok, hanem elképzelt alkotások alapján is. A legismertebb Akhilleusz pajzsa. A képi gondolkodás, bármiről is legyen szó, a látomásosság, az álmok inspiráló hatása az egész eddigi életemet áthatotta. […] A képi tartalmakról se tudunk úgy beszélni, hogy mindent leírunk, mindig magunkat is értelmezzük azáltal, hogy mire terelődik a figyelmünk és hogyan válogatunk az aspektusok között.”
A szépíró olvas – Áfra János, Déri Múzeum, Debrecen, 2026. szeptember 29.
Fotók: Déri Múzeum
