A Liszt Ünnep keretében október 17-én rendezték meg ötödik alkalommal az Isolation Budapest klubfesztivált az Akvárium Klubban. Mint az elmúlt években, a fesztivál ismét egy nemzetközi, műfajokon átívelő lineupot hozott az Akvába, ami akár előzetes ismeret nélkül is izgalmas élményt nyújtott a kalandvágyó zenerajongó számára. Ha az Isolation legnagyobb erősségét kellene kiemelni, az az, hogy oda belépve a rendezvény mindössze pár órája alatt a könnyűzenei stílusok és hangulatok teljes spektrumát bebarangolhatjuk.
Eklektikus zenei utazásunkon az Akvárium mindhárom terme állomásként szolgált, a helyszínek szerinti bontást (már amennyire egy ilyen felhozatal megengedi) próbálták logikusan megoldani.
A soul–funk–RnB világából érkező előadóknak a Nagyhall adott otthont, míg a Kishall programja leginkább a modern gitárzenéről szólt.
A három helyszín közül a legkevésbé megfogható a Lokál volt. Egyrészt az elektronikus produkciókat hallhattuk itt, másrészt azokat, akiket csak egyszerűen nehéz lenne máshova beskatulyázni. Tegyük hozzá, hogy a Kishall előadóira használt „modern gitárzene” kifejezést is elég szabadosan alkalmaztam, ugyanis a pogózást szinte követelő hardcore után a szemtelenül fülbemászó indie rock is erős váltás volt. De hát pont ez a „zsákbamacska” jelleg teszi különlegessé a fesztivált.
Az estét a francia-kubai származású soulénekes, Charlotte Colace indította, aki vérprofi színpadi jelenlétével a Nagyhall akkor még kissé szellős nézőterén mindenki figyelmét elnyerte. A lágyabb soul volt főszerepben, de a vége felé funkybb, pörgősebb számok is előkerültek. Mindeközben a Kishallban már javában a hardcore punkot játszó brit banda, a Last Hounds volt színpadon, akiknél borzasztóan sajnáltam, hogy csak az utolsó pár számra érkeztem meg. A közönségből nem feltétlenül osztozott mindenki a lelkesedésemen, a srácok energikus, breakdownokban bővelkedő zenéjére ugyanis nagyrészt csak bólogatás volt a reakció. Az ugyanitt őket követő The Southern Oracle koncertjén pedig evidenssé vált, hogy
nem a hardcore bandák lesznek az Isolation közönségkedvencei.
Kókai Barninak és csapatának valószínűleg nem kedvezett, hogy viszonylag későn jelentették be őket, a nevük a flyeren sem szerepelt. Így történhetett az, hogy a hazai szcéna egyik húzónevének koncertjén méltatlanul kevesen voltak. Mindezek ellenére is odatették magukat, és a kemény magot, akik kíváncsiak voltak rájuk, az sem tántorította el egy kis lökdösődéstől, hogy a moshpit maximum négyfős volt.
Két hardcore-banda között kiváló alkalmat nyújtott egy kis chillezésre a The Roving Chess Club a Lokálban. A budapesti indie folk-zenekar felállásában a klasszikus dob-gitár-basszus trió mellett helyet kapott a cselló a trombita és a hegedű is. Igazán kellemes, kicsit tábortűz mellett zenélgetős, családias flesseket hoztak a terembe. A repertoárjukban nagyrészt saját dalok kaptak helyet, de Adrianne Lenker szerzeményét is nagyon szépen dolgozták fel.
Ugyanitt ért a fesztivál legkellemesebb meglepetése:
az elektronikus zenét játszó francia Walter Astral. A kedvcsinálókban általában rájuk használt acid techno megjelölés csak részben volt képes leírni azt a produkciót, amit a srácok csináltak. A hagyományos technoütemeket élő hangszereléssel megfűszerezve tették még izgalmasabbá, valahol az elektronika, a pop és a pszichedelikus zene határán kialakítva egy saját kis univerzumot. A közönség aktivitása, bár az este folyamán változó volt, itt érte el az egyik csúcspontját. A már önmagában hipnotikus és magával ragadó zene hatását még jobban erősítette az önfeledten táncoló emberek látványa az ekkorra egyébként már maximumig telt teremben.
Miközben a franciák még javában transzban tartották a Lokált, addig a Nagyhallban nekikezdett az idei Isolation legnagyobb neve, a három Grammy-díjjal büszkélkedő amerikai Fantastic Negrito. A névvel itt-ott már találkoztam, de csak most jutottam el odáig, hogy halljak is tőle valamit. Az egész koncert olyan érzés volt, mintha a világ legmenőbb rocksztárja beszökött volna egy underground fesztiválra.
Az énekhangja olyan, amibe az ember háta beleborsódzik.
Ráadásul a zenekarával annyira profin ötvözték a rockot és a funkot, hogy ha ez a fickó kicsit korábban születik, most egy lapon említenénk Sly Stone-nal vagy a Funkadelickel. Fantastic Negrito zenéje jó időre túszul ejtett, de végül sikerült benézni a Declan Welsh and the Decadent West kishallos koncertjére. Itt egy újabb kellemes meglepetés ért, egy olyan estén, amit már eddig is hasonló élmények sorozata jellemzett. A fiatal skót indie rockerek remek hangulatot teremtve repítettek minket vissza abba az érába, amikor a Franz Ferdinand és a Bloc Party voltak a legmenőbb zenekarok. Ezután ismét a Lokálba vezetett az út, ahol kellemes neo-soul várt Pénzes Máté és a Zseb előadásában. Majd az elmélázós, romantikus vibe-ok után a lengyel testvérduó, a Jeszcze rave hangulattal zárta a bulit
Izgalmas volt teremről teremre járva folyamatosan új zenei világokba csöppenni. Még akkor is, ha sajnos az időpontok közti átfedések megnehezítették azt, hogy minden produkcióra ugyanolyan figyelmet fordítson az ember. Sajnálom, hogy a jazz–rapben utazó Sorvinából például alig láttam valamit, pedig nagyon kedvelem a műfajt, főleg élő hangszereléssel.
Ezek ellenére is elképesztő, hogy egy mindössze pár órás eseményen ennyi új zenei élmény tud érni.
Még élvezetesebbé tette a fesztivált az, hogy szinte teljesen „vakon” mentem bele az egészbe, és alig tudtam valamit a fellépőkről. Az este után meggyőződésem, Isolationre úgy érdemes menni, hogy muzikális zsákbamacskát játszol, és engeded, hogy meglepjenek. Épp ezért nem is látom esélyét, hogy a mostani rétegközönségnél szélesebb körben népszerűek legyenek. Kevesek hajlandóak egy olyan buliba jegyet venni, ahol nem ismerik a lineup kilencven százalékát. A hazai underground élet viszont kétségtelenül gazdagabb azáltal, hogy valaki szervez rendezvényeket a kalandvágyó fanatikusoknak.
Isolation Budapest 2026, Akvárium Klub, Budapest, 2026. október 17.
Fotók: RockstarPhotographers
