Nemes László az Árva után új filmmel állt elő Moulin címmel, ám ennek történetét tekintve nincs magyar vonatkozása, ugyanis a második világháború francia ellenállásának egyik legnagyobb alakjáról szól. Azonban hasonlóan izgalmas, mint a rendező korábbi alkotásai.
Bár van jó néhány kortárs magyar rendező, aki érdeklődik nemcsak a közelmúlt, hanem a régmúlt történelme iránt is, Nemes László különleges és kiemelkedő ebből a szempontból. Talán nem is véletlen, hogy az alkotó munkássága és tematikája sok hasonlóságot mutat Szabó Istvánéval. Sőt,
nem túlzás emiatt Nemest Szabó egyfajta szellemi örökösének tekinteni.
A rendezőlegenda is jellemzően a magyar és egyetemes történelemről készített filmeket, amelyekben az elnyomást és az azzal szemben szerveződő ellenállást vizsgálta, a hatalom és egyén, illetve sok esetben hatalom és művész kapcsolatát elemezte (Mephisto, Hanussen). Nemes az Oscar-díjas Saul fiában, a Napszálltában és az Apához hasonlóan személyes hangvételű coming-of-age történelmi drámában, az Árvában szintén a hatalom és a neki ellenszegülő egyén viszonyrendszerét térképezte fel. A stílusa persze nagyon nem szabói. Bár a Saul fiától távolodva „higgadtabb”, klasszikusabb lett, az erős szubjektivitás és a klausztrofób képek ettől még jellemzők legújabb, francia nyelvű filmjére, a Moulinre is. Habár ezúttal kevésbé volt oda a cannes-i fesztiválközönség, mint Nemes korábbi alkotásaiért, bőven megérdemli a figyelmet, mert ha nehezen is enged közel magához, amikor megteszi, onnantól kezdve nem ereszt.
A Moulin nemcsak abban a tekintetben „első” Nemes László számára, hogy ez az első francia filmje, hanem abból a szempontból is, hogy ennek forgatókönyvét nem ő, hanem Olivier Demangel írta. Ettől persze még nem pusztán „réalisateur”, tehát a forgatókönyv megvalósítója volt, hiszen – mint azt a BIFF keretében tartott vetítés után elmondta – jelentősen beleásta magát Jean Moulin valós történetébe. És mivel tinédzserkorában sok időt töltött Franciaországban, magyarként is magának érzi ezt az ízig-vérig francia hőstörténetet. Bár tragikus, mégis hőstörténet, amennyiben
a példátlan kitartásról és az őszinte, odaadó hazaszeretetről szól, sőt egyfajta modern passiójáték is.
A Moulin cselekménye a második világháború második felében játszódik. Franciaország ebben az időszakban a Harmadik Birodalom megszállása alatt áll, valamint a Vichy központú bábállam szolgálta ki a náci megszállókat, illetve velük együttműködve hajtotta rabigába a franciákat. Az ellenállást sokunk ugyan Charles de Gaulle tábornokkal azonosítja, valójában Moulin volt a kulcsfigura, aki de Gaulle parancsára működése idején összefogta és koordinálta a La Résistance különböző, olykor egymással is rivalizáló hálózatait. A cselekmény első harmada erről szól, tulajdonképpen egy kémtörténet, amelynek során a főhős veszélyes találkozókon vesz részt, feladatokat ad „katonáinak”, akik közül az egyik megajándékozza egy öngyújtóval, rajta a J. M. monogrammal. Csak hát már
annyi álnevet viselt a nácik elleni küzdelem során, hogy Moulin alig emlékszik a valódi nevére és énjére,
a sztori jelenében is egy álnevet visel. Közben az emberei sorra buknak le és kerülnek az egyre hatékonyabban és agresszívebben lecsapó Gestapo fogságába. A film valójában akkor indul be, amikor egy titkos találkozót félbeszakít a karhatalom razziája, így Moulin is börtönbe kerül. Fogsága alatt szembe kell néznie a hírhedt Gestapo-főnökkel, a „lyoni hóhérként” is ismert Klaus Barbie-val, aki mindent, de tényleg mindent megtesz azért, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból.
Mint már említettük, a Moulinben Nemes „visszavesz” a korábbi stílusából, és egy klasszikusabb elbeszéléstechnikát alkalmaz. Ez persze nem zárja ki, hogy amikor a cselekmény indokolja, amikor motivált a Saul fiában és a Napszálltában megismert – nevezzük így – „klausztrofób filmnyelv”, akkor a rendező és állandó operatőre, Erdély Mátyás alkalmazzák azt. Nemes a sajtóvetítést követő beszélgetésen elmondta, hogy alapvetően arra törekedtek, hogy ízlésesen mutassák be a brutalitást és a megaláztatásokat is, amelyeken a szereplők átesnek, mivel
a képen kívüli, nem látható események sokkal hatásosabbak úgy, ha csak a néző képzeli el őket.
A Moulin így sokszor véres és kegyetlen film, de az igazi sokkhatást a néző fejében „zajló” képsorok okozzák, mivel az alkotók valóban zseniálisan komponálták meg a kegyetlenségeket. Úgy, hogy azok a megfelelő helyen véget érjenek a nagyvásznon, a képzeletünkben viszont folytatódjanak. Leginkább ezt a koncepciót szolgálja a „klausztrofób” stílus, ami természetesen elsődleges, zsigeri szinten is hatásos, mivel feszültséget kelt, kiszámíthatatlanná teszi a sztorit és a hatalmat is, ami az erőszakot gyakorolja. Az egyik jelenetben
Nemesék a cselekmény szintjén mintegy rá is játszanak arra a speciális befogadói pozícióra,
amelybe az ismét nagyon következetesen végigvitt filmnyelvi és elbeszéléstechnikai koncepcióval nem belehelyeznek, hanem egyenesen beletaszítanak minket. A nácik által megkínzott egyik szereplő nem akarja látni azt a sok borzalmat, amit a társaival művelnek, ezért becsukja a szemét. A gonosztevők azonban erővel odafordítják a fejét és felhúzzák a szemhéjait, a kamera pedig szemből mutatja a szerencsétlent. Vagyis mi, nézők nem láthatjuk a horrorisztikus tortúrát, csak ő, és talán pont annyira nem is akarjuk, mint a megkínzott szereplő. A fájdalomtól és az előlünk eltitkolt látványtól eltorzult arc azonban mindent elmond.
Bár a Moulin egy közérthető szerzői film, egyfajta tantörténet is az elnyomásról, az elnyomó hatalomról és az ellenállás pszichológiájáról. Emellett izgalmas történelmi thriller is, ami a rendező „klausztrofób stílusából” is fakad. Sőt, a cselekmény első harmada klasszikus kémtörténet, ilyen módon gondolhatnánk, azonnal megragadja és meg is tartja a néző figyelmét. Ám ez nem így van.
A Moulin annak ellenére, hogy eleinte a kémjátszmáról szól, nem képes azonnal berántani.
Kifejezetten nehezen indul be, mivel alig-alig találunk érzelmi kapaszkodót, amelyen keresztül kapcsolódhatnánk a címszereplőhöz. Nemes László műve rengeteg nevet bedob, Moulin sorra adja a küldetéseket, érkeznek az információk a lebukásokról. Csak éppen érzelmileg nagyon nehéz ebben a tempóban lehorgonyozni bárki mellett is, beleértve magát a címszereplőt. Így azon kaphatjuk magunkat, hogy csak várunk, hogy történjen valami, ami átlendít a holtponton és engedi, hogy valóban elmerüljünk ebben a gyönyörűen fényképezett, a kontrasztos fény-árnyék hatások és a sokszor éjszakai városi miliő miatt a film noirokat is megidéző, veszélyes világban.
Szerencsére ez a fordulat a játékidő harmadánál meg is érkezik, azaz miután Moulin szembekerül Barbie-val, valóban elkezdődik a film. Innentől a kissé hűvös és távolságtartó kémthriller helyét átveszi egy feszült, izgalmas és már-már horrorisztikus macska-egér játék. Itt mutatkozik meg, hogy ezt az alkotást egy magyar, tehát a kelet-közép-európai „élményvilágot” és történelmet jól ismerő szerzői filmes rendezte, aki a Szabó István és Jancsó Miklós által meghatározott magyar filmtörténeti hagyományhoz kapcsolódik. Bár túlzás lenne a Moulint a jancsói parabolákhoz hasonlítani – inkább a Mephisto és a Hanussen párdarabja –, közös bennük, hogy a zsarnokság és az elnyomás pontos természetrajzát nyújtják. Sőt, még annál is többet, mivel Nemes műve
a zsarnokság mélyére hatol, illetve a zsarnokság és az ellenállás pszichológiáját, az ellenállás melankóliáját is megragadja.
Ehhez tökéletes a két színésznagyság, Gilles Lellouche és Lars Eidinger által mesteri módon megformált két fő karakter, akiket alaposan kidolgoztak az alkotók. Ugyan a Moulin sem tud szabadulni a filmes kliséktől – főleg Barbie esetében, akinek archetípusa a tipikus szadista náci –, így is igen erős mind a két karakter, mind pedig kettejük dinamikája. A pokol fokozatosan szabadul el. Első körben ez a kapcsolat olyan, mint A tanúban Pelikán és Virág elvtárs viszonya. Higgadt, szinte barátságos beszélgetésként indul, és a néző mintegy szorít, hogy ne is fajuljon el, ne törjenek be a „náci klisék” ebbe a viszonyrendszerbe.
Még Az ötödik pecsét Latinovits Zoltán által játszott náci karaktere is felsejlik a mosolygós, türelmesnek tűnő Barbie-t elnézve.
De ez csak egy nagyon kifinomult ördögi terv része. Az alapelv ugyanaz, mint a Mephistóban vagy Fábri Zoltán említett klasszikusában: ne az legyen az első lépés, hogy leverjük az ellenség veséjét, hanem a bőre alá kell kúszni. Be kell hatolni a lelkébe és meg kell győzni arról, hogy a „gonosz”, ami ellen harcol, lehet, hogy nem is gonosz, hanem éppen ellenkezőleg, a lázadó tesz rosszat.
Tulajdonképpen egy morbid beavatási rituálé mindaz, amit Barbie művel Moulinnel.
Kapcsolatukban láthatjuk, hogyan válik az ártatlan bűnössé,
az egyenrangú partner pedig alárendelt, ember alatti emberré a náci narratívában, amelyet az antagonista félelmetes profizmussal bont ki. Ezért is kell megemlítenünk Jancsót, hiszen a Szegénylegényektől a Szörnyek évadjáig készült történelmi filmjeiben is (más-más korszakokban és eseményekkel ugyan, de) a zsarnokság rituáléi elevenednek meg. Az elnyomó és az elnyomott viszonyában az előbbi az utóbbit vagy folyamatos mozgásra kényszeríti, vagy éppen ellenkezőleg, passzivitásra kárhoztatja és egy adott helyhez köti, legyen az a börtön vagy egy labirintusszerű tér. Ez a Moulinben sincs másképp. Nemes László szinte
dokumentarista pontossággal, kíméletlen objektivitással mutatja be, hogyan működik a megszálló náci rezsim büntetőgépezete.
Az eljárás valójában nem sokban különbözik a normális büntetőeljárástól, amit Michel Foucault is leírt a Felügyelet és büntetésben. A gépezet „fogaskerekei” hűvös és egyszerű utasításokkal terelgetik az elfogott „bűnösöket”, elkobozzák értékeiket, átkutatják ruházatukat, a kihallgatásig cellába terelik őket.
A különbség persze az, hogy eleinte csak halljuk a fájdalmas ordításokat, amelyek a rituáléban előrehaladva egyre közelebb és közelebb, végül Moulinnel egy térbe kerülnek. A kínzás eleinte csak lelki terror, pusztán abból a zsigeri tapasztalatból következik, hogy a börtön falai nem szigetelnek jól, így hallható, mi zajlik a hatalom egyéb tereiben. Aztán viszont jönnek az egyéni beszámolók, és a nácik azzal is tisztában vannak, hogy a rabok megosztják egymással a kínzás részleteit.
Egyre közelebb és közelebb kerül az egyénhez, így Moulinhez a nyílt erőszak, hiszen már a cellatársát is eléri.
A rendszer azt is tudja, hogy az elnyomott egyre kevésbé bízhat a sorstársaiban, mivel a vallatások brutalitásával egyenes arányban növekszik annak az esélye, hogy valaki megtörik és beszélni fog. Már nem is pusztán azért, hogy életben maradjon és megússza a büntetést, hanem azért, hogy minél előbb vége legyen a kínzásnak. Ördögien kitalált és óramű pontossággal működő zsarnoki gépezet ez, amelyben ráadásul csak a vezér az, aki gondolkodhat és empatikus lehet. A keze alá dolgozó beosztottak ugyanolyan elnyomottak, mint a rabok. Mivel nem lehet egyéniségük, mintegy a parancsnok öklének meghosszabbításai. Csak ők megkapják azt a kiváltságot, hogy fenyíthetnek és verhetnek. Ezért cserébe a vezér feltétlen engedelmességet vár el, és ezt meg is kapja.
Sok filmben csak szánalmasak vagy arctalan senkik a terror végrehajtói, a Moulinben viszont igazán félelmetesek.
Érzelemmentesen képesek fájdalmat okozni és akár ölni is parancsra, igazi pszichopaták. Így lehet, hogy bár a Moulin filmes túlzásokkal és tipikus náciábrázolási klisékkel is él, azt riasztóan hitelesen mutatja be, hogy miért is működhetett olyan hatékonyan a Harmadik Birodalom terrorgépezete, egész tömegek miért nem tudtak vagy mertek ellenállni.
Persze a főhős kitartása példázza, hogy mindennek ellenére miért tűnt fel a megszállt országokban több helyen is jelentős ellenállás, legyen az a francia mozgalomhoz hasonló óvatosabb „aknamunka” vagy nyílt partizántevékenység. Sok hasonló film hibája, illetve ezen történetek csapdája a harsányság és a túlzott pátosz a hősábrázolás terén. Így a hőstől eleve az távolítja el a nézőt, hogy a főszereplőt nem emberként, hanem egy mártír szobraként látja.
A Moulin szerencsére lehozza a földre ezt az ikonikus héroszt,
és hús-vér emberként ábrázolja. Vannak ugyan szenvedélyesebb pillanatai, de Jean Moulin összességében egy higgadt, visszafogott, racionális ellenálló. Gilles Lellouche-nak köszönhetően egyszerre sziklaszilárd jellem erős kisugárzással és hétköznapi, törékeny ember, akiről akár még a nácik is elhiszik, hogy semmi köze az ellenálláshoz. Sőt, a politika sem érdekli – ahogy azt hangoztatja a Barbie-val folytatott beszélgetése során. Nemes László Moulinje higgadt úriember, aki nem ordítozik vagy alkalmaz fizikai ellenerőszakot, inkább passzív karakter. Ám éppen ezzel a nyugodt passzivitásával biztosítja a nézőt arról, hogy erkölcsi fölényben van bármelyik nácival szemben.
Olyan ő, akár egy több tonnás szikla, ami az autóútra esett és szokványos módszerekkel sem elkerülni, sem elmozdítani nem lehet.
Legfeljebb darabokra törni speciális eljárással. Így kezdettől fogva nyilvánvaló, hogy ő győzött morális értelemben, mivel tudja, makacs kitartással tud a leghatékonyabban harcolni a zsarnokság ellen. A Moulin katarzisát az biztosítja, hogy a fogság egyre rémisztőbb konfrontációi során egyre nyilvánvalóbb, hogy ebben a történetben Klaus Barbie legalább annyira kiszolgáltatottja a főhősnek, mint fordítva. Hiszen ha megöli, nem tudja kicsikarni belőle a kulcsfontosságú információt, amivel akár az egész ellenállást veszélybe sodorhatják. Ha viszont semmilyen kínzással nem képes szóra bírni, akkor ugyanúgy veszített.
Nemes László történelmi thrillerje tehát úgy hősies és libabőröztető mű, hogy nem patetikus és giccses. Az alkotó védjegyévé vált formai megoldásai és objektív történelemképe, realizmusa eredményeként
nem a zsigeri hatások uralják a nézőt, hanem a kibomló, komplex történet és karakterdinamika lassan építi fel benne a katarzist.
Ugyan a Moulin nem magyar történet, a sztori végére, a borzalmakból felocsúdva garantáltan erős késztetést fogunk érezni arra, hogy az ellenállókkal együtt énekeljük a buzdító La Marseillaise-t.
Moulin, 2026. Rendezte: Nemes László. Írta: Olivier Demangel. Szereplők: Gilles Lellouche, Lars Eidinger, Louis Bourgoin, Félix Lefebvre, Marcin Czarnik, Max Warburton, Pierre Nisse, Christian Harting, Hortense Quentin. Forgalmazza: ADS Service Kft.
A Moulin a Magyar Filmadatbázison.
