Az irodalom eseményszerűsége abban rejlik, hogy alkalmat teremt a nyelvvel és a gondolkodással való találkozásra. Borbély Szilárd A lírai én mássága című prózaversében hasonlóan fogalmaz: „A vers mindig csak alkalom. (…) A verssel találkozni annyit jelent, mint a nyelvvel találkozni.” Ezek a gondolatok jutottak eszembe, miközben Debrecenben, A szépíró olvas beszélgetéssorozat legutóbbi alkalmán Háy János író, drámaíró és Baranyai Norbert irodalomtörténész beszélgetését figyeltem.
Az alkalom apropóját Háy János az Európa Könyvkiadó gondozásában nemrég megjelent 100 nap című kötete szolgáltatta. Baranyai Norbert kezdésként felolvasott egy idézetet a könyvből: „Aki elolvassa a velem készült interjúkat, már minden gondolatomat ismeri. Az elfáradt, kiüresedett gondolatok olyanok, mintha egytől tízig újra és újra elmondanám a számokat. Tudjuk, hogy számok, és tudjuk, hogy a négy után jön az öt. Feltesznek egy kérdést, és én felmondom a választ.” Az idézet az irodalmi rendezvények visszatérő helyzetére mutatott rá:
az írók gyakran ugyanazokra a sablonos kérdésekre adnak betanult válaszokat.
Háy erre szenvedélyes monológgal reagált, és a diskurzus szubverziójának hiányáról beszélt. A beszélgetés akkor válik gondolatilag elevenné, ha a kérdező és a kérdezett között közös tér nyílik, amelyben mindkét fél érintetté válik. Háy a „gondolkodom, tehát vagyok” descartes-i tételét is felidézte, majd kiegészítette:
a gondolat önmagában nem visz előre, ha nincs mögötte érzelmi tartalom, amely cselekvésre készteti az embert.
Saját munkáját illetően is attól tart, hogy idővel kiüresedik, és csak felmondja a leckét. Válaszaiból kirajzolódott az önreflexió olyan formája, amely a megszokott beszédmódokból való kitéréssel próbál új tartalmi lehetőségeket feltárni. Háy nem nagy igazságokat akar kimondani; inkább azt szeretné megmutatni, hogy mindenki képes gondolkodni, és vágyik is erre. Ezért zaklatja fel, ha valami kiveszi a gondolkodás műveletét a közös beszélgetésből. Az est egyik tétje így az lett, hogyan lehet a sablonos válaszokat valódi párbeszéddé alakítani.
A beszélgetést Baranyai az olvasás szerepéről szóló kérdése nyitotta, mely arra irányult, hogy Háy mutassa be, hogy az életét és a pályáját milyen olvasmányélmények és milyen olvasáshoz fűződő viszony határozza meg.
Háy szerint az olvasás a szókincsünk bővítése mellett a történetek keretbe foglalását és a gondolkodás kialakulását is segíti.
A történetek abban segítenek, hogy megértsük, tapasztalati rendszerbe és narratívába foglaljuk az élményeinket. Saját olvasóvá válásáról elmondta: diszlexiája és diszgráfiája miatt eleinte gondot okozott neki az olvasás és az írás, mindezt édesapja az olvasás gyakoroltatásával próbálta fejleszteni. Első meghatározó olvasmányélményei között indiánregények és A Mester és Margarita szerepeltek.
Háy hangsúlyozta, hogy szerinte nemcsak a kanonikus műveknek, hanem a szórakoztató irodalomnak is nagyon fontos szerepe van.
Ezeken keresztül az olvasók könnyebben eljuthatnak az összetettebb művekhez. Elhangzott az is, hogy az irodalmi művek jelentősége a róluk folytatott diskurzusokban él tovább, épp ezért fontos, hogy nyitottak legyünk bármely irodalmi szövegre. Arra a kérdésre, hogyan hatnak elméleti ismeretei a saját alkotómunkájára, azt felelte: az elméleti és filozófiai művek gondolkodásra ösztönzik, de nem lehetséges kimutatni, hogy ezek a művek hogyan épülnek bele az alkotómunkába.
A jó szöveghez technikai tudás és munka kell, de az írói invenció sosem teljesen megismerhető,
a művésznek rá kell éreznie, keresnie kell ezt a pillanatot. A beszélgetés az írás tanulhatóságára és mindennapi gyakorlatára is kitért. Háy szerint a kifejezőkészség fejleszthető, és az írás akkor is értékes tapasztalatot nyújt, ha nem mindenki válik sikeres íróvá. Az írás folyamata az ő esetében főként fejben zajlik. A konkrét szövegalkotás folyamata felfogása szerint komoly gondolati koncentrációt igényel. A kéziratait gyakran pihenteti, mielőtt újra átgondolná őket. Fontosnak tartja a külső tekintet, a bizalmas olvasói visszajelzések szerepét, mert
az író a szöveg közelségéből nem mindig veszi észre annak hibáit.
A beszélgetés további iránya a kritika és a kritikusok megítélésére fókuszált. Háy rögtön leszögezte, hogy nem nagyon követi a kritikákat. Szerinte a kritikának az olvasók tájékozódásának segítése lenne a feladata, ám sok bírálat nehezen érthető, és nem veszi kellően figyelembe az író sajátos szövegvilágát. A kéziratokról kapott értő olvasói visszajelzéseket komolyan mérlegeli, akkor is átgondolja a hibákat, ha végül nem változtat a szövegen. A beszélgetés kitért arra is, hogy a kritikusok ízlése, generációs műveltsége és nézőpontja befolyásolja az értékítéletüket, ezért az újabb irodalmi törekvések gyakran kerülnek szembe a fennálló kritikai elvárásokkal.
Az est hátralévő témáját Háy 100 nap című kötete szolgáltatta, mely száz nap történetét és reflexióit foglalja magába. Az elején egy Rousseau Vallomások-idézet jelzi az önvallomás poétikus beszédmódját. Ugyan vannak már az életművében hasonló jellegű, naplószerű szövegek – itt elsősorban a Covid-időszak alatt íródott Ne haragudj, véletlen volt: Szükségnapló című szövegre gondolhatunk, mely valamelyest előzményét képezi ennek a kötetnek –, mégis indokolt a kérdés, mely ennek a beszédmódnak az előzményeire kérdez rá. Háy kötetei általában több éves csúszásokkal jelennek meg, az aktuális kötet viszonylag friss, mert tavaly íródott.
Megírásának fő motivációja, az volt, hogy haszontalannak érzi magát, ha nem csinál semmit.
Úgy szocializálódott, hogy utál tétlenül élni, így nem is tud kilépni ebből a paradigmából. Azzal próbált ellene menni a tétlenségnek, hogy minden nap leült írni, azzal a céllal, hogy reflektáljon a saját életére. Azt nem tudta, hogy mi lesz belőle, de azt igen, hogy van száz nap, és száz nap alatt bármi történhet. Mindenkire jellemző, hogy száz nap alatt mindenképpen történik valami az életében. Mivel nem szeret naplót írni, nem tudta, hogyan lesz ez nagyon mélyen személyes, mégis eltávolított.
Arra törekedett, hogy a személyesség és a tárgyiasság sajátos elegyét teremtse meg.
Azt akarta, legyen egy látlelet arról, hogy milyen egy író gondolkodása ebben a száz napban, az alkotás folyamatainak bemutatása mellett. Célja az volt, hogy az élet három összefonódó rétegét mutassa fel: egyrészt magába foglalja a hétköznapi, testi teendőket; az érzelmi, közösségi kapcsolódást; valamint az életünkről való gondolkodást. Pont az teszi komplexszé az életünket, hogy ezek az aspektusok nem válnak szét, váltakozva és egymásba fonódva alakítják személyiségünket.
Ennek a beszélgetésrésznek a másik fontos tematizációs gócpontja az autobiográfiák aktuális helyzete volt.
Baranyai a pár hónappal ezelőtti A szépíró olvas-eseményt, a Tóth Krisztinával folytatott beszélgetést idézte fel. Ott felmerült, hogy miért olyan népszerűek manapság az autobiográfiák – elegendő, hogyha a kritikai körökben nagy figyelmet élvező, Kemény Lili által írt Nem című kötetre gondolunk. Baranyai arra volt kíváncsi, hogy Háy mit gondol erről a tendenciáról. Háy szerint téves ez a gondolat, hiszen nem az utóbbi időben, hanem mindig is népszerű volt az autobiografikus jelleg; az irodalomtörténet különböző alkotásainak mindig is több szinten része volt az autobiografikus beszédmód.
Úgy gondolja, hogy a különböző életesemények sajátos pszichológiai mintázatot hoznak létre.
Őt mindig is érdekelte, hogy ezek a pszichológiai mintázatok megtalálhatóak-e a művek létrejöttének gesztusában. Másrészt azt gondolja, hogy az embereket egyszerűen érdeklik az életrajzok. „Ha Móricz Zsigmondról le akarjuk írni, hogy mi volt az élete, akkor azt mondhatjuk, hogy Móricznak van x számú regénye plusz egy, az maga Móricz Zsigmond. Ez minden íróról elmondható, mindenkinek a saját élettörténete az a plusz regény, ami része annak, ami ő.” Háy felidézte, hogy talán Ignotus mondta Ottliknak, hogy egy regénye mindenkinek van – utalva ezzel arra, hogy mindenkinek van egy élettörténete –, „maga kezdje mindjárt a másodikkal”. Ez egy érdekes megfontolás Háy szerint, mert
Ottlik nem írta meg egyből az Iskola a határont, hisz fiatalon még nem állt készen arra, nem volt eléggé érett, hogy megírja.
Ennek az az oka, hogy az íróhoz még túl közel van a történet, túlzottan a privát életének része. Háy szerint fennáll a veszély, akár Kemény Lili esetében is, hogy egy túl korán megírt autobiografikus regény nem lesz kellően áttételes, és sokkal gazdagabban megírt történet lehetne belőle, amikor már mögötte van a kellő mennyiségű élettapasztalat. Háyt azonban maga az önéletírás nem érdekli, azt érzi, hogy pár kivételt leszámítva (Karl Ove Knausgård), ebben az időszakban nem hangsúlyosabb az önéletírás, mint máskor.
A 100 nap című kötet talán legmegrázóbb pontja Háy édesanyjának halála. Baranyai megkérdezte, hogy ez miként érintette, és egyáltalán, ez a történés volt-e bármilyen hatással a könyv megírására.
Háy szerint nagyon nehéz a személyes gyászt irodalmi formába önteni.
Ez egy művészetelméleti kérdés, mert egyszerre kell egy mű tárgyát vizsgálható státuszba helyezni, láthatóvá és ellenőrizhetővé tenni, ugyanakkor nem szakíthatja le a szívéről a szeretett személy emlékét. Kamaszkori írásaiból tanulta meg, hogy nem elég leírni a saját fájdalmát; az érzelemnek magában a szövegben is meg kell jelennie, és az olvasóban is el kell érnie egy hatást. Ha az érzés nem teremtődik meg a műben, akkor az nem ér semmit. „Nem az érdekes, hogy egy adott személy mit érez, hanem az, hogy a szöveg mit érez és éreztet, miközben olvassuk. Tehát a szövegeknek hitelesen kell érzelmeket közvetítenie, amelyek önálló életre kelnek. Amikor olvasunk, magunkat akarjuk megtalálni a szövegben, és ha azt nem igazolja vissza a szöveg, hogy ez rólunk is szól, akkor az a szöveg érdektelenné válik.” Háy felhozta a felesége és az édesanyja halálát is.
Amikor a felesége hunyt el, akkor hosszú ideig nem is tudott írni,
azóta pedig a felesége halálának tudata valahogy mindig „belepörög” azokba, amiket ír. Az édesanyja esetében különös volt, hogy nem tudta, hogyan fogjon hozzá. Automatikusan eltávolítva jelenítette meg először, mint „egy nénit”, és csak utólag oldotta fel, hogy az anyukája volt. Volt különbség a felesége és az édesanyja halála között, mert az édesanyjával nem éltek együtt, még hetekkel a halála után is reménykedett benne, hogy nem halt meg. Baranyai ezek után a személyességtávolítás kettősségét hozta fel.
Az egyik módszer, amellyel a szöveg eléri a távolító hatást, hogy maradnak benne hibák, elírások.
Ezzel kapcsolatban kérdezte Háyt, hogy a spontán hibák, a szöveg szerkesztésére vonatkozó narrációs reflexiók mennyiben átgondoltak. „Véletlenül nem maradt benne semmi, legalábbis nem tudok róla” – felelte ironikusan Háy. Minden stiláris hiba szándékosan maradt benne, mert szerinte ez része annak, ahogyan gondolkozik az ember. Az, hogy valakinek elmondunk valamit, az önmagában még nem a valóság, az elmondásnak részét képezik a szubjektív bizonytalanságok, a gondolati szelekció, a konstans szerkesztés. Stilárisan ezeket próbálta megjeleníteni a 100 nap című könyv. Például a napok számozásának sorrendjében is van egy hiba, amelyet utólag vett észre, a szerkesztés során, de végül direkt benne maradt. Emögött az is megjelenik, hogy Háy szerint „általában a perfektuálás nagyon művészetellenes”. Amikor túl tökéletes valami, az nem tud jó lenni.
Egy szöveg, amelyben benne van a szöveg keletkezésének elevensége, mint a folyamat maga, az végképp nem lehet perfektuált.
Mindenképpen láthatóvá kell tenni, hogy a szöveg eresztékei recsegnek-ropognak, a narrátor hibákat vét, mint ahogyan a gondolkodásunk is. Ezzel együtt persze nem szembesülhet azzal az olvasó, hogy a szöveg komolytalan.
A 100 nap sajátos önreflexivitásának része, hogy az írói munka kulisszatitkait is felmutatja és ábrázolja. Láthatóvá válik, hogy Háy és a 100 nap narrátora hogyan gondolkozik szövegekről, problémákról, mindezekből hogyan lesznek koncepciók. A kötetben meg is jelenik, hogy bizonyos szövegváltozatok a narrátor tervei alapján többször szerepelnek majd a kéziratban. Az is felmerült, hogy mennyiben tekinthetők hitelesnek ezek a kötetben feltárt írói kulisszatitkok. Háy szerint ezek szükségképpen megkomponáltak, hiszen a könyv egy író száz napját mutatja be. Ugyanakkor
fontos volt számára, hogy az olvasó az írói gondolkodás bemutatásában a saját gondolataira ismerhessen.
Úgy vélte, a kötet szokatlanul mély betekintést enged az írás folyamatába. Talán pont ez a kötet legizgalmasabb aspektusa Baranyai szerint is. Annak sokrétűsége jelenik meg itt, hogy az olvasó szinte belefeledkezik abba, hogy egyszerre megismer egy írót, megismeri Háy Jánost. Bármennyire is tudjuk az irodalomelméleti alapokat, hogy nem a szerzőt magát olvassuk, mégis ott van benne. Jelen van az is, ahogyan a narráció ebből a folyamatból állandóan kiléptet. Sokszor egy-egy önreflexív gondolat, a nyelvről való elmélkedés, sőt, ez a folyamatos ki-be járás a narráció tereiből át- és behálózza a kötet poétikáját. A szöveg a lehető legjobb értelemben nem hagyja magát klasszikus önéletrajzként olvasni, hanem pont az a sokrétűség jelenik meg benne, amelyről szó volt az egész beszélgetés során.
A könyv mögötti írói szándék az emberi gondolkodás megragadása, hogy elindulunk egy úton, majd asszociálunk egy másik útra,
és az asszociatív gondolati struktúrák között ide-oda ugrálunk. Háy számára csalódást jelentett a kulturális közegbe való belépés. Kívülről pezsgő, gondolatokkal és érzelmekkel teli közösségnek képzelte, ám belül inkább merev hatalmi viszonyokat és struktúrákhoz kötött gondolkodást tapasztalt, kevés valódi szellemi impulzussal. „Ehelyett állandóan védjük a határainkat, hogy nehogy támadási felületet adjunk.” Arra lenne szükség – és ezzel minden bizonnyal a hallgatóság is egyetértett –, hogy
kinyissuk egymás felé magunkat szellemileg és érzelmileg is, mert csak ez tudja az embert előrébb mozdítani az életében,
csak így lehet megtölteni a saját és más emberek életét valós érzelmekkel és valóságérzékeléssel. Ez a könyv Háy szerint tényleg azt a tétet akarja vállalni, hogy „igenis hol ide, hol oda lépünk, soha sincsen vak lépés, mert amikor egy hosszú beszélgetésben van az ember azzal, akit szeret és akivel szívesen beszélget, akkor rájön, hogy két órán keresztül hány és hány olyan lépés volt, ami ebben a beszélgetésben más és más irányba vitte a gondolkodásunkat, és nem baj az, hogy nem írtuk fel Heisenberg bizonytalansági relációját, mert nem ez a cél, hanem az a cél, hogy az életünket mozgásba hozzuk. A beszélgetés és a gondolkodás az élet mozgásba hozása, és ez majd kikeveri a maga megfelelő gondolatát.” A beszélgetés végére elmondhatjuk, hogy
Háy írásművészetének kulisszái a közös gondolkodás terévé váltak ezen az estén:
szó esett olvasásról, emlékezetről, munkáról, gyászról és kritikáról. Háy János asszociatív és gyakran ironikus válaszai újabb kérdéseket nyitottak meg, ezek a történetek pedig remélhetőleg mindannyiunk fejében folytatódtak. Hazafelé sétálva még sokáig gondolkoztam az elhangzottakon. Háy arra mindenképpen ösztönzött minket, hogy egy kicsit máshogyan tekintsünk az írásra és az irodalomra.
A szépíró olvas – Háy János, Déri Múzeum, 2026. október 21.
Fotók: Déri Múzeum
