Performansszal, teológiával és ,,dal-barkácsolással” zárult a tizenötödik születésnapját ünneplő Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár őszi rendezvénysorozata. A résztvevőkkel és a szervezőkkel együtt az utolsó napon is ugyanolyan lelkesedéssel és várakozással vettünk részt, sőt, mintha még többen lettünk volna az esti órák programjain. A Litera-díj és a Mastercard – Alkotótárs díjátadóján kívül számos izgalmas könyvbemutatóra került sor a Nemzeti Táncszínházban.
Ezek közül most háromra esett a választásom, amelyeken a lehető legkülönbözőbb témák kerültek fókuszba. Karafiáth Orsolya Sehogyse című kötetében (Scolar Kiadó) a női sors, a létezés kérdése, Masri Mona Aicha Nem kell mindenbe belepusztulni című regényében (Kalligram Könyvkiadó) a református hit és egyház, míg a Hallunk titeket – kortárs antológia (Trend Kiadó) esetében a dalszöveg mint vers kapott figyelmet.
Költő, műfordító, publicista, előadó, a Magyar Narancs kultrovatának vezetője. Karafiáth Orsolya Sehogyse című verseskötetéről Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész beszélgetett a szerzővel öt órakor a Nemzeti Táncszínház Nagytermében. A bemutató szinte előadássá nőtte ki magát, nem csupán a nézők számát tekintve, ugyanis pár fő híján teltházas volt az esemény, hanem azért is, mert a beszélgetés folyamán György Andrea hegedűs, énekes és improvizatív zenész játékát hallhattuk, aki Karafiáth verseinek megzenésített változatait adta elő. Ha ez még nem lett volna elég,
a zenés performanszbetétek közben egyedi vetítésnek lehettünk szemtanúi:
a kisfilmek és képek összeválogatása külön erre az alkalomra készült, így jól működött mind a zenével, mind a versekkel. A ,,produkciók” jól ellensúlyozták a beszélgetés komoly témáit, különleges hangulatot varázsolva a színpadra. Láthattuk például Az én kertem című versben szereplő vaskutyát. Ez a szerző egyik emléke alapján született: ,,Meghívtak vendégségbe, én rosszul látok, és állt velem szemben a dög. Nem mertem becsengetni, mert féltem, hogy átugrik a kerítésen és átharapja a torkom. Húsz perc múlva írtam a házigazdának, hogy hozza be a kutyáját. Erre mondja, de hát ez egy szobor, mondom, rohadtul nem. Ez is csak fantázia volt, mondtam neki, az előbb rám morgott, erre ő mondta, hogy biztos nem morgott a szobor. Mondta nekem, hogy jöjjek ki, nézzem meg, és akkor ezzel a szoborral szembesültem, akinek a neve Brutus.”
A versben a védelem és a veszély jelentései összemosódnak, ezzel létrehozva egyfajta kettősséget, amely az egész kötetre jellemző.
Karafiáth ezzel a megállapítással teljesen egyetértett, szerinte valójában az egész életünk fenyegetés alatt áll, főként akkor, amikor biztonságban gondoljuk magunkat. A nagyszülei mindig azt mondták neki, amikor jól érezte magát és viháncolt, hogy a vesztét érzi. Nem szerette ezt a mondást, de visszagondolva, tényleg így volt. Nem érzi azt, hogy lecsaphat rá valami rossz, de ezeket a pillanatokat állt szándékában megörökíteni, és egyúttal figyelmeztetni mindenkit: nem lesz jobb soha. A Sehogyse kötetcím ebből az érzésből, figyelmeztetésből jön.
Hiába próbálunk akármit tenni, valójában sehogyse lesz jobb annál, mint ami most történik.
Ugyanez jelenik meg a Se földön, se égen című versben, ahol tulajdonképpen a legkegyetlenebb jelenet, amikor balesetnek állítja be a madár hibáját. Ez felvetheti az áldozathibáztatás megjelenítésének gyanúját is, mégsem erről van szó – az egész művön átívelő sehová sem tartozás kerül fókuszba. Próbáljuk megkeresni az otthonunkat, azt, hogy hova tartozunk, mégsem találjuk meg ezt a helyet, ugyanakkor a közben történtekért csakis mi magunk vagyunk a felelősek. Kettős érzéseket közvetít ezzel kapcsolatban a mű: ,,Most áldozat vagyok, vagy én vagyok a bűnös? Vagy velem történik? Ezt én csinálom? Állandóan ebben az őrületben létezni azért nem annyira kellemes.”
Ezeket a komor, nyomasztó hangulatú verseket Karafiáthnak mégis sikerült ellensúlyoznia, egy csipet humorral megfűszereznie.
Elmondása szerint ez a személyiségéből fakad, sok esetben ezekből a sarokba szorított érzetű szituációkból a humorával vágja ki magát. Ezzel kapcsolatban elmesélt egy gyerekkori emléket: egy társaságban nem értékelték a humorát, ezért elhatározta, ő ennek ellenére is vicces lesz, így egy kis füzetbe különböző szituációkra előre megírt vicceket. Ez a füzete pár éve került a kezébe; az Orsi vicces füzete címet viseli. Ezt követően lejátszották Karafiáth Kaffka és a Margitok című fekete-fehér kisfilmjét, amelyet a Budapest Bábszínházban forgattak. Eközben György Andrea eljátszotta a Felvillan, eltűnhet című dalt. A zenés produkciót követően a nőiség és a testiség témáiról kérdezte Nyáry Karafiáthot.
Szerinte egy ötvenéves nő már jobban tudja a dolgokat, és ezért sajnálja azokat, akik az ez után következő éveket nem élték meg,
mivel ez hetvenévesen még sokkal jobb lesz. Bár nem biztos benne, hogy tényleg szeretné megélni ezt a kort, a tapasztalatok miatt például igenis szeretne írni erről a változásról. Szerinte, amiket megtudott ebben az időszakban a testéről, már korábban is tudta, csak nem akarta tudomásul venni. Már húszévesen is van a testnek egyfajta kiszolgáltatottsága, „undorítósága”. A húszéves énjének a mostanival szemben
a legnagyobb tévedése az volt, hogy nem hitte el, bármilyen formában lehet szeretni azt a testet, ami neki van.
Ezt a test felé irányuló részvétet csak másoktól látta, ő pedig kívülről szemlélte saját magát. Ez a fajta nagyvonalúság saját maga és mások felé egyaránt új tapasztalat számára. A kötet egészéről Karafiáth azt mondta, csak a saját tapasztalatai és érzései alapján tud alkotni, ha mások érzéseit próbálná megírni, az valójában fikció lenne.
Folyton próbál jobbat és jobbat keresni, végül a kevésbé jóval is megelégszik, mert már megunta a keresést.
Zárásként a szerző köszönetet mondott azoknak, akik segítették a Sehogyse megjelenésében, köztük szerkesztőjének, Keresztury Tibornak. Neki is köszönheti, hogy ennyi ideje a pályán van, hiszen az első verseit neki küldte el, amikor Keresztury még az Alföldnél volt szerkesztő. Ő volt az egyetlen szerkesztő, aki építő jellegű kritikai tanácsokkal látta el, ezért nagyon hálás neki, emiatt az egész pályakezdési élményt pozitívként élhette meg. Keresztury szerkesztette Karafiáth előző köteteit is, gond nélkül szelektált verseket, verscímeket írt át, illetve a kötet címe is az ő ötlete volt.
A következő program a Kamarateremben kapott helyet: Masri Mona Aicha író, teológus, lelkipásztor Nem kell mindenbe belepusztulni című kötetének bemutatójára került sor este hat órakor. A szintén nagy érdeklődésre számot tartó beszélgetésen Bódis Kriszta író, pszichológus és dokumentumfilmes kérdezte a szerzőt első kötetéről és hivatásáról.
Masri mint hívő református saját kapcsolatára Istennel egyfajta szerelmi kapcsolódásként tekint, amely sokszor hullámzó élményként írható le.
Szóba került a szerepe a református egyházban női lelkészként: erre a pályára készülve nem gondolta volna, hogy a legnagyobb probléma női mivoltával lesz, hiszen a családjában, a felmenői közt erős asszonyok voltak. Választott hivatása rendhagyóságával az egyetemi felvételin szembesítették, azt mondták neki, itt a női hallgatók inkább lelkészfeleségek szeretnének lenni, nem pedig lelkipásztorok. Őt nem vonzotta ez a lehetőség, hiszen kifejezetten prédikálni szeretett volna.
A teológián látszólag egyenlőként kezelik a férfiakat és a nőket, mégis apróságokkal éreztetik, hogy valójában inkább a férfiakra számítanak.
Az egyik ilyen eset az, amikor egy-egy ünnepi delegáció esetében kiírják, hogy csak férfiak jelentkezését várják: ,,Olyan nem kerül fel soha, hogy ide csak lányt szeretnének. Itt szembesülsz vele, hogy zavar van vagy probléma, de nem igazán tudsz vele mit kezdeni. Utána még el is hiszed, hogy ez nem akkora probléma, merthogy neked jobbak a jegyeid, jobban prédikálsz, elhiszed, hogy ez nem lesz gond, amikor kikerülsz. Aztán kikerülsz, és meglátod, hogy ez megint egy másik szituáció, ami nem csak ennél a pályánál van így.”
Az irodalom felé később fordult, alapvetően reálos beállítottságú volt,
ahogyan a férje is, akivel szemben nem tudott ,,nyerni”, így átpártolt az irodalomhoz és a teológiához. Később a slam poetry miatt megszerette, illetve volt egy szerelme, akinek azzal próbálta tenni a szépet, hogy sokat olvasott. Előtte nem igazán szeretett olvasni, hiába próbálkozott például az Egri csillagokkal. Az igazi irodalmi szerelem akkor jött el számára, amikor Bárány Tibor, egyik mentora, odaadta neki Garaczi László Pompásan buszozunk! című kötetét. Ezt olvasva jött rá, hogy milyen irodalmat szeret. Amit saját szövegeiben létrehoz, az nem egészen szövegirodalom, viszont jól működik benne a szöveg – tulajdonképpen nem akart konkrét történetet sem írni.
A kötete úgy alakult, hogy volt három novellája, amely ugyanazokat a témákat boncolgatta:
az etika és az esztétika kapcsolata érdekelte, a házasságon belül is az etika és a szerelem esztétikájának problémája. Ez tulajdonképpen egy kierkegaard-i probléma, amely valójában mindenkire vonatkozik, aki hosszú ideje kapcsolatban él – ez kezdte el szervezni a szöveget. Olyan tekintetben életrajzi, hogy Masri bejárta azokat a tereket, ahol játszódik a regény, és ugyanazokról gondolkodik, mint a főhős. Lelkésznőről szól a történet, de emiatt pont az elbeszélhetetlenségről is. Nem biztos, hogy tudna olyan kapcsolatot építeni, mint amilyenek a főhős kapcsolati dinamikái. Ezeken felül
központi szerepet kap a szövegben az intimitás és annak hiányának elbeszélhetetlensége.
Traumák és függőségek bomlanak ki a szöveg mögül, miközben az elbeszélő mindezt próbálja flegmán és léhán elkerülni. Maga a főhős három szereplőt avat be a gondolataiba, viszont érdekes, hogy nem tudjuk pontosan, mikor melyiket. Masrit az elhívástörténetek elmesélése ihlette meg, ezek azok, amikor a lelkipásztort Isten hívja magával, hogy vezesse a népét – ez mindenkivel máshogy történik meg. Ezeket a történeteket nagyon figyelte, és egy idő után már tudta, ki hogyan mondja el. Zavarta, hogy neki nem volt meg ez a lelkipásztornak hívás Istentől. Közben valakiknél változtak ezek a történetek évről évre, másoknál pedig ugyanazok maradtak. Ez keltette fel a figyelmét:
egy adott történetet attól függően, hogy kinek mesélik, másképp adják elő.
Ez nem azért van, mert hazudunk, hanem, mert mást hoz ki belőlünk a helyzet, ez tulajdonképpen az igazság körüljárása. A főszereplő is máshogy beszél a férjének és a terapeutájának a kapcsolatáról, ahogyan máshogy beszél a gyerekkori barátjának is. Ilyenkor a legnagyobb rizikót egy közös barát jelentheti, akinek mindannyian máshogy adják elő ugyanazt a történetet. Valójában mind ezt a játszmát játsszuk, így például eldönthetjük azt is, hogy ki érdemes arra, hogy elmondjuk neki: nem vagyunk jól, vagy akár azt is tudjuk közvetíteni, hogy teljesen jól vagyunk.
Masri alkotói folyamata elmondása szerint nem lineáris, leginkább duzzasztani szokta a szövegeit:
,,Általában leütök négy-nyolcezer karaktert, elkezdem duzzasztani, új szálat behozni. Majd hátralépek, és megnézem, merre mozdul a szöveg, milyen szimbólumokat használ. Azokból a szimbólumokból mi az, ami kell, és mi az, ami nem, ezeken elég sokat gondolkozom. Amikor azt gondolom, készen van, akkor felolvasom hangosan magamnak, később pedig a férjemnek is, illetve őt is megkérem, olvassa fel hangosan. Nem kell, hogy figyeljen a szövegre, elég, ha csak hallgatja.” Maga a kötet például két részből jött létre, de ez abszolút nem látszik, annyit finomított rajta Masri, hogy egyetlen szövegfolyamként érzékelhető. Ez azért is érdekes, mert
Masri nem tervezi meg előre az egész szöveg vázát, nincs előre meghatározott koncepciója.
A férje ezzel szemben mindent megtervez előre. Azok a jelenetek, amelyek kimaradtak, sincsenek teljesen elvetve, hiszen máshol még megtalálhatják a helyüket, illetve vannak olyan ideiglenes részek is, amelyek alkotáskor előreviszik a sztorit, de valójában nem jók, ezeket a végén, a szerkesztéskor kihúzza.
A harmadik, egyben utolsó programom szintén a Nagyteremben volt: este hétkor a Hallunk titeket – kortárs antológia szerzőivel, Barkóczi Noémivel, Berta Csongorral (Bongor), Borsi Bálinttal, Halász Emesével (Indigo), Olasz Patrikkal (Ótvar Pestis) és Süli Laurával (laurie.), valamint a Trend Kiadó főszerkesztőjével, Edinger Katával beszélgetett Fazekas Gergely zenetörténész. Ez a kötet azért is érdekes, mert egyfajta kísérletnek is tekinthető, ugyanis
fiatal dalszerzők olyan dalszövegeit válogatták ciklusokba, amelyek önálló versként is megállják a helyüket.
Ezen felül a versekhez Borsi jegyzeteket is készített, ahol egy-egy kifejezést magyaráz meg, vagy egy-egy sort elemez részletekbe menően. Az antológia alapötlete Edingertől származik: ,,A cél az lenne, hogy olvassuk ezeket a szövegeket, mert szerintem elmondva egészen másként hatnak, mint a színpadon. Én azt vettem észre, amikor a gyerekeim hozták haza ezeket a dalokat, hogy elképesztően erős szövegek. Amikor Bongor Extázis című albuma megjelent, azon éreztem azt, hogy ez egy tökéletes verseskötet lenne. Rajta kívül még vannak sokan, akik hasonlóan jó szövegeket írnak, és mennyire jó lenne egy olyan kötetet szerkeszteni, amiben ezek a szövegek olvashatók.”
A megvalósításhoz Edinger sokáig keresett partnert, akivel együtt tudna működni, végül Borsi volt az, aki ugyanazt látta a szövegekben, amit ő.
A Hallunk titeket célja emellett egy korlenyomat készítése is volt, mivel ebben az időszakban nagyon sok minden történt. Ezáltal meg lehet mutatni a fiataloknak, milyenek a szövegek olvasva, illetve az idősebb generációnak, mit hallgatnak a fiatalok. Borsi írta az előszót és az utószót is, előbbi önmagában véve szinte már egy esszé a dalszövegek különböző értelmezései lehetőségeiről. A széljegyzetek tekintetében elmondása szerint először mindent leírt, ami eszébe jutott, később ezekből szelektáltak – ám meglepően kevés megjegyzést kellett végül nélkülözni.
A kommentárok készítésekor igyekezett minél szélesebb közönséget megszólítani,
így került bele például szubjektív vélemény, poétikai eszközök megnevezése, kontextuális segítség és a NER betűszó feloldása. Az antológia szerkesztése frissen a kormányváltás után kezdődött, emiatt azt érezte Borsi, hogy nem kellett megkerülnie ennek a jelenségnek a kötetbe illesztését.
Fontos a lírai én szerepe, mivel az előadók elvonatkoztatják maguktól azt az énjüket, akiről szól maga a szöveg
– így valójában egy alanyi líra jön létre, amely nem az alkotóról szól, hanem az általa megalkotott személyről, aki ezeket a dalokat írja. Fazekas ehhez kapcsolódóan tette fel a kérdést a jelenlévő alkotóknak, akiknek Barkóczi kivételével van művésznevük. Ők egyfajta szabadságot és biztonságot éreznek ezzel kapcsolatban: perszónaként tekintenek a művészneveikre, így sokkal inkább mernek személyesebb témákat is feldolgozni. Ezen kívül
maga az alkotási folyamat is érdekes, ki milyen környezetben tud és szokott alkotni.
Olasz esetében ez nem tudatos, akkor írja le az ötleteit, amikor éppen megszállja az ihlet, szerinte ezt nem lehet beütemezni. Másnál például a hangszere miatt ez nem tud működni, így ezek az ötletek egy dal indításaként szolgálnak, és később kerülnek kidolgozásra. Fazekas rákérdezett a zene és a szöveg kapcsolatára, miszerint a dal létrehozásánál melyik születik meg hamarabb. Az előadók közül,
akik a rap műfajában mozognak, először maga a szöveg jön létre, később ehhez társul a zene,
ezzel ellentétben, akik dalokat írnak, ez a kettő egyszerre jön létre. A kötetbe végül öt ciklusban kerültek be a szövegek: ez Edinger ötlete volt, aki irodalmárként mindenképpen szerette volna valamilyen módon elrendezni a dalokat. Ám kifogtak rajta, mivel nem működtek a klasszikus elrendezések, így Borsit hívta segítségül, aki végül előállt pár ötlettel, amelyekből megvalósult a végleges verzió: ,,Nem úgy működött, hogy kitaláltuk a ciklusokat, és abba próbáltuk őket beilleszteni, hanem maguk a szövegek alakították ki azokat, így egyfajta játék volt az antológia szerkesztése.” A bemutató végén Skaliczky Alíz színművész közreműködésével versként felolvasva is meghallgathattuk a dalokat, amelyekre reflektálhattak maguk a szerzők is, illetve hozzászólhattak Borsi kommentárjaihoz.
Őszi Margó Irodalmi Fesztivál, Nemzeti Táncszínház, Budapest, 2026. október 18.
Fotók forrása: Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár Facebook-oldala
