A KULTer.hu Újraolvasó sorozatában résztvevő kritikusok szabadon választhatnak egy legalább három éve megjelent művet, amelyet újraolvasásra ajánlanak. A választások között megtalálhatóak olyan könyvek, amelyeket a recenzensek szerint nem ismert el kellőképpen a recepció, olyanok, amelyeket túlértékeltnek találtak, de olyanok is, amelyek megjelenésükkor szinte egyáltalán nem kaptak figyelmet. A cél, hogy felhívjuk a figyelmet arra, mennyire fontos az a recepciós tér-idő, amelyben épp olvasunk, és hogy időről időre kimozdítsuk a kritikai párbeszédet az aktualitások komfortzónájából. A sorozat következő részében Papp Panka Mán-Várhegyi Réka Mágneshegy című művéről gondolkodott.
Amikor először hallottam Mán-Várhegyi Réka Mágneshegy című regényéről, egy könnyedebb, nosztalgiázó történetre számítottam, amely visszarepít az alapszakos, pesti bölcsészkari időkbe. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna – különböző generációk női (illetve egyetlen férfi) sorsaiba és problémáiba kaptam betekintést váltakozó szemszögekből.
Vajon érdemes (újra)olvasni körülbelül négyszáz oldalt karakterek önmarcangolásáról?
A regény 2018-ban jelent meg a Magvető Kiadónál, ez a szerző második szépirodalmi kötete, 2014-ben a JAK-füzetek sorozat részeként egy nagyon hasonló témájú novelláskötete látott napvilágot (Boldogtalanság az Auróra-telepen), például a szituációk és a szereplők között is kapcsolatot lehet találni. Ezen a ponton felmerülhet a kérdés: a novelláskötet folytatása, bővebb kifejtése lenne a Mágneshegy?

A történet a kétezres évek elején játszódik, a helyszínek főként Békásmegyer és az ELTE Bölcsészettudományi Kara, az egyetemen belül pedig
a Szociológia Tanszék és az ottani emberek kapnak főszerepet.
A fő karakterek valamilyen formában mind ehhez a tudományterülethez kötődnek: Réka szociológus hallgató, Börönd Enikő és Bogdán Tamás kutatók és oktatók, Regina Debrecenben szociológus. Talán kissé kilóg a sorból Márta, Enikő édesanyja a fogorvosi pályájával, ám mivel szoros kapcsolat van velük, és a problémáik hasonlók, nem szembetűnő a különbség. A regény az ő mindennapjaikat mutatja be: belső vívódásaikat, illetve tetteik következményét a saját és a környezetük szemszögéből is átélhetjük. Az elbeszélés során
olyan témák kerülnek előtérbe, mint az eltitkolt oktató-hallgató viszony, a vidékiek hátrányból indulása, az önkeresés, az anya-lánya ellentétek,
a válás megélése stb. A Mágneshegy tulajdonképpen realista műnek nevezhető, ám csipetnyi mágikus realizmus fűszerezi: hétköznapi emberek hétköznapi problémákon igyekeznek túltenni magukat, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A „mágikus” része Békásmegyert illetően jön képbe, pontosabban a leírásával, idealizáltságával kapcsolatban. A szereplők mindig különleges, ám furcsa helynek tekintik, de legfőképp potenciális kutatási területnek, az ott élők számukra kvázi „kísérleti patkányok”. „Aprócska lábai előtt hevert egész Békásmegyer, hullámzott a panelházak végtelen tengere.” (218.) Ezt az elszigetelődést a békásmegyeriek korlátozása okozza:
csakis engedéllyel lehet meglátogatni és elhagyni a helyet, ezen felül büntetésként telepítik ide a polgárokat
(legtöbbször koholt politikai vádak alapján, de ezekről nem esik sok szó, csak egy-egy párbeszéd foszlányaiból tudjuk meg). Olvasás közben eszembe jutott, hogy ez egy valódi történelmi esemény lehetett, de ahogy utánanéztem, a városrész múltjában semmi ilyesmiről nem esik szó. A „fikciós gyanú” a Békásmegyeren élő fiúnál merült fel bennem, amikor helyi szuperhősnek képzelte magát a panelházak felett repkedve, valamint egy emberszerű nyúllal beszélgetett a kanapéjukon az esti órákban („– A családod veszélyben van – szólalt meg a fejében egy hang, a nyúl rádióbemondó-hangja. […] – A bűn és a gonoszság előbújt az árnyak közül – mondta a nyúl. – Békásmegyer a bűn melegágya lett.” [223.]).

Ezzel nem is lenne probléma, hiszen nem mindennek kötelező valósághűnek lennie. Ugyanakkor az olvasó számára egyértelmű kell legyen, melyik rész valóságos és melyik fiktív, különben azt a benyomást kelti az alkotó a befogadóban, mintha ő maga sem tudná eldönteni ezt a kérdést. A műfaji meghatározás tehát ebben az esetben nem teljesen egyértelmű, mivel számos jelzőt ráaggathatunk.
Nevezhetjük családregénynek, mert Börönd Enikő családjának működésébe is betekintést nyerünk,
ráadásul három generáció tagjain keresztül (Enikő, Márta, Zsóka és Renée), ugyanakkor mégsem nevezhető annak, mert az elbeszélők között fontos helyet kapnak a családon kívül állók is. Az ő rokonságukat nem ismerjük meg, egyedül Börönd Enikő köti össze a karaktereket, hiszen őt mindenki ismeri akár közvetve, akár közvetlenül.
Lehetne fejlődésregény, de a cselekmény csupán pár évet foglal magába, és a szereplők közül senki nem mutat karakterfejlődést,
nem tanulnak a hibáikból és nem változtatnak a viselkedésükön sem. Egyedül Márta az, aki próbál mindenáron kiszakadni a kilátástalanságból, amikor eljár egy közösségbe – sőt még Enikőt is magával viszi egyik alkalommal –, ám végül nem lesz nagy hatással a karakterére. „A kineziológus után továbblépési lehetőségeket keresett. NLP-tréning, karmajóga, szocioterápia, energiamasszázs, pszichodráma, csakratisztítás-tanfolyam, tűzön járás, gyógyító ételek tábora, családállítás, tranzakcióanalízis, buddhista tanfolyam. (…) – Ez az én közösségem – mondta Márta egyszerűen, és kinyitotta a málló vakolatú ház nehéz pinceajtaját. – Itt senki nem ítélkezik, és mindenki elmondhatja azt is, amiről a felszínen hallgatnia kell.” (191.)
Talán a feminista regényhez áll legközelebb, mivel eltérő korosztályú és származású nők sorsáról szól,
valamint szó esik a nők helyzetéről, aktivisták is felbukkanak egy vidéki konferencián. Azonban ha feminista regényről van szó, miért van szükség Bogdán Tamás, a feleségét megcsaló, egyetemista lányokkal viszonyt kezdeményező férfi szemszögére?

A műben sok perspektívával találjuk szembe magunkat: négy női és egy férfi nézőpont bontakozik ki, ezeken keresztül pedig különböző élethelyzetek és problémák jelennek meg. A regény Réka szemszögével kezdődik, aki egy vidéki konferencián tartózkodik, itt találkozik először Enikővel a mosdóban. A főbb szereplők közül ő a legfiatalabb, talán ezért is egyezik bele a viszonyba Bogdánnal, annak ellenére, hogy sokáig ellenáll neki.
A történet során nem vallja be magának, hogy ez a döntése hiba volt.
Mi több, amikor mesél erről a szaktársának, teljesen pozitív színben tünteti fel, majdhogynem büszke is rá, hogy ilyen „felnőtt kapcsolatban” lehetett része. „A kollégiumi szobatársam, Kinga az egyetlen, aki tud a viszonyunkról, és neki elmagyaráztam, hogy ez egy tudatos kapcsolat, amiben mindkét fél megőrzi a szabadságát, örömöt szerzünk egymásnak, de nem nehezítjük egymás életét fölöslegesen.” (105.) Mégis, tudat alatt tisztában lehet a helyzet súlyosságával, hiszen senki másnak nem beszél erről (igaz, Bogdán kérte a titoktartásra, de nem is érez késztetést az ellenkezőjére). Emellett helyzete érdekes származásából kifolyólag, mivel Békásmegyerről érkezett Budapestre szociológiát tanulni, így
egyszerre válik kutatóvá és kutatottá, amellyel nem könnyű szembenéznie.
Sokáig éppen ezért titkolja a származását társai előtt, csak Bogdán szereti felhozni különböző szociológus társaságokban, amitől Réka mindig „csodabogárnak” érzi magát. „Nem szoktam Békásmegyerről beszélni, mert nem akarom látni a szemükben az ijedt megrökönyödést. Ha valaki rákérdez, nem titkolózom, de ilyesmi szerencsére ritkán történik.” (17.) Börönd Enikő központi figurának tekinthető, hiszen a karakterek mindegyike valamilyen szinten ismeri vagy kötődik hozzá. Tipikus kiábrándult nő a történetben: kiköltözött Amerikába, ahol talált magának egy férfit, barátokat szerzett, mégis boldogtalan volt, ezért hazaköltözött. Mindenki által vágyott életet élhetett volna külföldön, távol nem szívlelt édesanyjától, mégsem hagyta nyugodni rendezetlen kapcsolatuk, ezért (is) vállalta, hogy visszajön Magyarországra.
Elsőre válogatósnak tűnhet, én mégis inkább bátorként tekintek rá:
ki merne hazaköltözni csak azért, hogy szembenézzen az édesanyjával és rendezze a saját problémáit? Ő az, aki a megoldás érdekében a legnagyobb áldozatot hozta (vagy hibát követte el?): otthagyott egy tökéletesnek tűnő életet. Különösen megindító Enikő egyik monológja, amelyben arról beszél, nem lehetünk teljesen mások, mint a szüleink, hiszen többé-kevésbé mindig felfedezhetőek lesznek bennünk ugyanazok a viselkedési minták, ezektől akárhogy próbálunk megszabadulni, mindig kísérteni fognak minket. „Hiszen ő sem hiszi el igazán, hogy az anyai örökség rabláncaiból csak így szabadíthatja ki magát. Hogy bármennyire is igyekszik más lenni, másképp élni, másképp gondolkodni, végül mégiscsak ugyanazokat a köröket futja, ugyanazokat a mondatokat mondja, és ugyanazokat a hibákat követi el, amiket az anyja.” (150.)

Az ő személyisége a legkidolgozottabb az összes közül, talán ezért tudtam vele együttérezni a legjobban. Habár a váratlan gyerek az amerikai férfitől már-már hatásvadásznak tűnt. Bogdán nézőpontját nem igazán tudtam hova tenni. A sok női szemszög közt nem kimondottan állta meg a helyét, főleg mivel
egy sztereotipikusan negatív férfiképet közvetít: megcsalja a feleségét, lenézi a nőket, kikezd a hallgatókkal és a kolléganőkkel.
Ráadásul tudja magáról, hogy nem így kellene viselkednie: „Igaz, meg is érdemlem, teszi hozzá gondolatban, hiszen geci voltam vele, igen, egy geci vagyok, és aztán félhangosan is kimondja, geci vagyok, majd kis szünet után még egyszer, egy geci.” (82.) Erre tudatalattija válaszként azt képzelteti vele, hogy volt szeretője üldözi az utcán, amivel már-már az őrület határára sodródik. Valószínűleg ezzel próbálja kompenzálni azt, hogy pályatársaihoz képest hátrányból indult, mivel családjában első generációs értelmiséginek számít. A legjobban Bogdán gondolkodásmódja zavart, számomra nem volt hiteles: nyíltan bevallja magának, hogy a nemiszerve után megy folyton, ugyanakkor az egyetemistákat hibáztatja az öltözékük miatt. Ennél a pontnál
azt éreztem, ezt inkább a nők gondolják a férfiakról, mintsem a férfiak saját magukról.
Ezzel nem azt állítom, hogy női szerző nem írhat férfi szemszögből, vagy nem lehetséges nőként hitelesen férfiakról írni. Ahhoz, hogy élvezhető és valósághű legyen, meg kell kérdezni őket, hogyan gondolkodnak ilyen szituációkban, vagyis férfiként kell gondolkodni – úgy érzem, ebben az esetben ez nem történt meg. Enikő édesanyjának, Mártának a karaktere Bogdánéhoz hasonlóan kissé eltúlzott volt a szexuális vágyát tekintve, bár nem annyira a valóságtól elrugaszkodott, mint azt korábban Bogdán esetében említettem.
A Márta és Enikő közötti kapcsolat az egyik legizgalmasabb szál:
Enikő rosszul érzi magát édesanyja miatt, Márta pedig szintén az édesanyja, Renée okán kezd önmarcangolásba, ezzel a szerző az öröklődő traumát jeleníti meg a regényben. Később Márta igyekszik eljárni egy számára kedves közösségbe, ahol némi megnyugvásra lel, mégis érezhető marad traumájának feldolgozatlansága. Reginának Bogdánhoz hasonlóan tönkrement házasságával, illetve – akárcsak Rékának – a származásával is szembe kell néznie, hiszen mindig hátrányban érezte magát debreceni gyökerei miatt.

Az ő szemszögét több okból kifolyólag is indokolatlannak tartottam. Egyrészt ugyanezek a problémák két másik szereplőnél már előtérbe kerültek, valamint nem igazán ezekre fókuszál Regina, inkább
Enikővel rivalizál pusztán azért, mert kívülről tökéletesnek látja az életét.
„– Csak nem tartom indokoltnak ezeket a sikereket, ezt a – Regina a megfelelő kifejezést keresi – túlhabzó lelkesedést. Már azelőtt, hogy letett volna bármit az asztalra, Börönd Enikő igazságtalanul sok figyelmet kapott. […] Enikő azonban felrúgta az egész rendszert. Mégis milyen jogon adott elő ezen a konferencián? Egy egyetemi hallgató? Hogyhogy a szervezők elfogadták a jelentkezését? Egyáltalán hogyan jutott eszébe, hogy jelentkezzen?” (30.) Később ugyan némiképp megbékél vele egy közös külföldi útjuk során, ez azonban csak a regény legvégén következik be (igaz, Regina nézőpontja is csak a történet második felében kerül elő). Karaktere emiatt
bosszantóan naivvá válik, amire ráerősítenek a monológjai is.
Például amikor hosszan taglalja a BBC csatornán látott műsort – ráadásul ez a rész nem is igazán kapcsolódott a cselekményhez, mindez csak az angoltudásával kapcsolatban merült fel benne. Továbbá nem realisztikus a vidéki származás és az ilyen mértékű naivitás közötti összefüggés ábrázolása: az egyikből nem következik a másik, főleg nem egy értelmiségi esetében. Többet olvastam volna arról, hogyan élte meg nőként a tönkrement házasságát, vagy mitől érzi magát vidékiként kirekesztettnek.
Narráció tekintetében a regény izgalmasnak számít,
mivel Réka egyes szám első személyű elbeszélését az Enikő, Márta, Regina és Bogdán nézőpontját közvetítő, egyes szám harmadik személyű, külső, mindentudó narrációval ütközteti. Ezzel azt a látszatot kelti, mintha Réka írta volna a regényt: meg is említi Enikő óráján, hogy egy regényen dolgozik, és problémába ütközött a női elbeszélőt tekintve. „Én írok egy regényt… De nem is ez a lényeg, hanem hogy mindazt, amiről a feminista kritika órán szó van, a bőrömön tapasztalom.” (66.) Az már csak ráadás, hogy magát a szerzőt is Rékának hívják – véletlen egybeesés lenne?

Az elbeszélés időrendje nem lineáris, pár hónapos eltérésekkel vagy visszaugrik a múltba, vagy előretekint a jövőbe. Ezzel nem lenne probléma, ha volna logika a nézőpontváltások és az időrendi különbségek között – persze lehetséges, hogy van, de számomra nem derült ki az olvasás során. Nehéz volt követni a több szálon futó cselekményt. Például amikor először került a képbe Regina szemszöge, elsőre nem volt világos, pontosan ki is ő, mivel addig a pontig csak említés szintjén volt jelen, háttérszereplőként.
A karakterek fejlődését tekintve rendhagyó a szituáció, hiszen nyomós problémáik ellenére senkinél sem következik be nagyobb változás.
Enikő hazaköltözik ennek reményében, de próbálkozása kudarcba fullad, ugyanúgy kiábrándult marad, ahogy édesanyja, Márta, aki a közösségbe járással próbál javítani a helyzetén. Ez egyszerre zavaró és jól eltalált. Zavaró, mert a karakterek nem tudják és látszólag nem is akarják megoldani a problémáikat, és mindezt az olvasónak át kell élnie velük együtt. Jól eltalált, mert a való életben több ilyen eset fordul elő, mint az ellenkezője, ezáltal realisztikus. A kérdés már csak az: akarunk olyan valóságos élettörténetekről olvasni, amikkel a hétköznapi életben találkozunk? Feltevésem szerint az olvasók többsége erre nemmel válaszolna, mivel sokan magával az olvasással a valóság elől szeretnének elmenekülni. Ez nem tud megvalósulni, ha ennyire valósághűek ezek a problémák, és nincs konkrét következménye a rengeteg sérelemnek.
A regény csak elénk tárja a valóságot, de nem ad iránymutatást, ezzel összezavarva és negatív érzéseket keltve az olvasókban.
A leírásokban leginkább szaggatott, jelenetszerű képekkel dolgozik a szerző – Mészöly Miklós Film című regényére emlékeztet a helyenként már-már lírai hangvételével. Például a regény elején felbukkanó pillangó esetét összevetve Mészöly jellemzésével az idős emberről: „Mintha már ott toporogtak volna, azt várva, hogy mikor nyernek végre bebocsátást, két sárga lepke röppen be a konferenciaterembe. Nyomukban a kert zajai, különféle vízhangok. A locsolóé, ahogy köröz, és spricceli a vizet. Nem messze egy szökőkútban is zubog a víz. Béke járja át a szívemet.” (Mágneshegy, 8.); „Maga a ruha fakult zöld, nem szövet, nem is vászon, valószínűleg egy már nem gyártott anyagminőség. Nyaka pigmentfoltos. Tésztafehér benyomást kelt, pedig inas, és nem látszik, hogy reszketne.” (Film, 7.).
Képszerűségének köszönhetően nagyon jól át tudta adni a helyszínek hangulatát,
mint Regina esetében a menekülttáborét, ezzel szinte életre keltette a helyszíneket: „Már azt hiszem, hogy ennek a gyárterületnek soha nem lesz vége, amikor elérem a szürke betonkerítést. Egy darabig ennek mentén haladok tovább, a távolban mintha portásfülkét és egy kaput látnék. Olajszag, zsíros gépszag, égett műanyag, bepállott gumicsizmák szaga.” (157.)

A szereplők érzéseinek leírásakor könnyen együtt tudtam velük érezni, jól ábrázolta a bennük zajló gondolatokat – a hosszú, szinte már barokkos körmondatok pedig kifejezetten jól reprezentálták szorongásaikat. Ennek dacára néhány helyen hiányoztak a cselekvések, szemszögváltások közötti átvezetések, amelyek kissé megnehezítették az események nyomon követését. Az egyik ilyen eset, amikor a regény elején Enikő a pódiumra lép, és rögtön ezt követően Réka visszaemlékszik a találkozásukra a mosdóban. Az említetteken kívül többször találkoztam ritka, kevésbé használt jelzők ismétlésével, amely kissé rontotta az olvasás élményét.
A regény érdemes lehet az újraolvasásra Enikő karaktere miatt: motiváló, ahogy szembe mer nézni önmagával,
és drasztikus lépésekhez folyamodik a változás érdekében. Sokan ezt nem merik meglépni az életben, és ennek következtében benne maradnak egy-egy rossz szituációban. Emellett Enikő magát az olvasót is ráébreszti: bármilyen próbálkozás ellenére is lesz hasonlóság a szülők és gyerekeik között, és ezt el kell fogadni. Összességében mély benyomást keltett bennem a regény, sok mindenről elgondolkodtatott – mégis betöltetlen űrt hagyott maga után a karakterek sorsát tekintve. Persze az is lehetséges, hogy egyszerűen nem nekem szól, nem tudott magához elég közel vonzani a Mágneshegy.
Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy, Magvető Kiadó, Budapest, 2018.
Borítófotó: Bach Máté
