Charlotte Wells katartikus első filmje az emlékek, és mindenekelőtt egy menthetetlenül szomorú, de közben erőn felül próbálkozó apa képének újrafelfedezése. A Volt egyszer egy nyár filmnyelvi, történetmesélési és színészi szempontból is közel tökéletes.
Az emlékezés folyamata végső soron nagyon hasonlít a filmnézésére. Kívülről figyelünk valamit, aminek kapcsán mégis olyan érzésünk lehet, mintha mindez épp most, épp velünk történne – az események kimenetelét azonban nem tudjuk befolyásolni. Ráadásul
a filmekről és az emlékekről is az a kép él a fejünkben, hogy pontosan, objektíven és egyértelműen tudják leképezni a valóságot,
pedig igazából egyik sem képes rá. Fluid, folyamatosan változó masszákról van szó, amelyek minden egyes találkozás alkalmával mást jelentenek.
Charlotte Wells korábbi rövidfilmjeiben (Tuesday, Laps, Blue Christmas) is foglalkozott a gyász és az emlékezés tematikájával, s persze ilyen téren
nem nevezhető előzmény nélkülinek a munkássága, hiszen a tudatfilm legkésőbb a modernizmus óta létező, fontos filmtípus.
Ha Wells filmjének közelebbi forrását keressük, a kortárs brit filmből feltétlenül meg kell említenünk Joanna Hogg és Andrea Arnold nevét. Előbbi alanyisága és önelemzése, utóbbi formanyelve (bár azért a Volt egyszer egy nyár képei jóval szimbolikusabbak) és tematikái egyértelműen hatottak Wellsre. Emellett akkor sem járunk messze az igazságtól, ha a tavalyi Az elveszett lányt említjük a Volt egyszer egy nyár kapcsán. Mindkét film alapvető kérdéseket vet fel a szülőséggel, illetve azzal kapcsolatban, hogyan gondoskodhatna valaki egy másik emberről, ha magával sincs rendben.
Jelen film története szerint Calum (Paul Mescal) a lányával, Sophie-val (Frankie Corio) nyaral Törökországban. Az első pillanatokban kinevetik az idegenvezetőt, majd nagyobb konfliktus nélkül veszik tudomásul, hogy csak egyágyas szobát kaptak. Olyan dolgok történnek tehát velük, amelyek bárkinek ismerősek lehetnek. És ez a továbbiakban sem változik: a rövid nyaralás különböző pillanatait látjuk, azonban idővel egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy valami nincs rendben Calummal.
A Volt egyszer egy nyár alapvető szervezőeleme az ellipszis.
Úgy találkozunk először a két főszereplővel, hogy gyakorlatilag semmit sem tudunk róluk, csupán egy apa-lánya kapcsolatot látunk, amely nem különbözik bármelyik másiktól. Nincs klasszikus értelemben vett expozíció, rögtön elkezdődik az említett jelenetfüzér, amelyben szintén nehéz megtalálni a összefüggéseket: az egyes szcénák hol hosszabbak, hol rövidebbek annál, mint amit a megszokott dramaturgiai szabályok diktálnak, és jórészt meghatározhatatlan, hogy egyes események között mennyi idő telik el.
A hiba azonban ezúttal bennünk van: ennél a filmnél ugyanis nem szabad ragaszkodni ezekhez az elvárásokhoz, ha ugyanis valaki képes elfogadni Wells játékszabályait, olyan élményben lesz része, amely évente csak néhányszor adatik meg a mozivásznon. A Volt egyszer egy nyár ugyanis nem úgy szomorú, ahogy a filmek többsége.
Nem néhány nagy jelenet veszi igénybe a nézőt, hanem az a melankólia, amely minden egyes képkockát átjár.
Az a megfoghatatlan, áthatolhatatlan és tulajdonképpen konkrét ok nélküli szomorúság, amin túl lehet lendülni bizonyos szituációkban, de valójában mindent behálóz, és csak idő kérdése, hogy mikor keríti végleg hatalmába az embert.
Ahhoz, hogy mindezt átérezzük,
teljes figyelemre és odafordulásra van szükség, ugyanis a film végig csak jelzésszerűen fogalmaz.
Nem tudjuk meg konkrétan, hogy miért van bekötve Calum keze, de az biztos, hogy egy ponton ömlik belőle a vér. Sophie anyukájának egyik első kérdése, hogy hogy van az a férfi, akivel már nincs együtt; és érezzük, hogy ez nem az udvariassági kör része, hanem tényleg aggódik egykori párjáért. Aztán később a vacsorán a kamaszlány még az első üdítőjével sem végzett, mikor apja már a harmadik sört kéri ki. Mégis, mintha Wells azt állítaná, hogy nincs konkrét oka az állapotnak, az előbb említettek csak részei (esetleg következményei) a problémának.
A rendező azzal a feszültséggel játszik elsősorban, hogy mennyire érzi át egy (korához képest nagyon érett) gyerek apja szorongató helyzetét,
és később felnőttként hogyan próbálja összerakni a mozaik darabjait. Ennek a folyamatnak a különlegességét pedig az adja, hogy Sophie már fiatalon is sok mindenre ráérez: bocsánatot kér az elhagyott búvárszemüvegért, mert tudja, hogy drága volt, könnyebben megbocsájt egy félreértés után, mint azt a kora diktálná, végig igyekszik apja kedvében járni.
A Volt egyszer egy nyárban többek között az az igazán elbűvölő, hogy nem csak azok a jelenetek fontosak, melyek elsőre annak tűnnek. Sophie helyzetét például a teljesen ártalmatlannak látszó vízilabdás képsorok szemléltetik a leginkább.
Ott áll ez a kislány a medence közepén, próbálja a felnőttek játékát játszani, de soha, senki nem passzol neki.
Ő itt még nem beavatott, neki ebben a játszmában csak évtizedekkel később osztanak lapot. Minden bizonnyal nem véletlen, hogy a lány folyamatosan idősebbnek akar tűnni koránál: bulizó kamaszokkal lóg, mikor Calum nem figyel oda, a szerelemről olvas, láthatóan érdekli a szexualitás. Érzi, hogy egy másik világba kell belépnie, hogy segíteni tudjon apján.
A Volt egyszer egy nyár arról a folyamatról szól, amely során az érzés tudássá válik. Az persze az első pillanattól fogva egyértelmű, hogy
a filmben előforduló kamerafelvételek a kész mozi allegóriájaként szolgálnak,
Sophie ezeket nézve rakja össze ugyanazt a puzzle-t, amit mi a moziteremben. Ez az út pedig azért kifejezetten izgalmas, mert a visszatekintéshez nem tartozik semmilyen vád. A szülő, akinek a bűneit felnőttkorban bocsátjuk meg, régóta jelen lévő toposz a művészetben, itt viszont nem ezzel találkozunk, ugyanis a lány egyáltalán nem haragszik az apjára (a film történetéből kimarad nagyjából 15-20 év, így könnyen lehet, hogy már túl van a haraggal teli időszakon), sőt, ha valakit vádol, az épp saját maga. A harag helyett szeretetteljes odafordulást látunk, ami még tovább fokozza a film érzelmi tétjét.
Ami így sem kicsi, sőt
jónéhány csodálatosan megkomponált jelenet teszi próbára a legedzettebb nézőket is.
Rögtön a film elején bravúros, amint a teraszon álló Calum lánya szuszogásának ritmusára táncol. Sophie elaludt, nem kell már tartania magát, mozdulatainak dinamikáját mégis a lány lélegzete szabályozza. A film egyik érzelmi csúcspontját pedig később a karaoke jelenti, amikor Sophie a Losing my religion című számot énekli, és közben próbálja feldolgozni apja elutasítását (míg a néző a szerzemény szövegét automatikusan olvassa rá a mozira), és hát ott van a film vége, a már most rengeteget emlegetett Under Pressure-szekvencia, ahol múlt és jelen, képzelet és valóság egy katartikus táncban ér össze.
A két főszereplő alakítása nemcsak itt, hanem az egész alkotásban letaglózó. Frankie Corio vitathatatlan tehetség, és nem elsősorban ezért, mert természetesen létezik a kamera előtt, ennél fontosabb, hogy olyan árnyalatokat ábrázol, amit gyerekszínésznek nagyon ritkán kell.
Paul Mescalról pedig a Normális emberek első jelenetei óta lehetett tudni, hogy a következő évtizedek meghatározó színésze lesz.
Sebezhetősége és érzékenysége nélkül ez a film nem működött volna, Oscar-jelölése amilyen meglepő, olyan megérdemelt.
Ha már az Akadémia szóba került,
Wells filmje a rendezői és forgatókönyvírói kategóriákból sem lógott volna ki lefelé,
de panaszra azért így sincs ok, már az is nagy eredmény, hogy egy ennyire kicsi és személyes film egyáltalán felkerült a mozitérképre. Emellett abban is biztosak lehetünk, hogy a Volt egyszer egy nyár évek múltán is meg fogja találni a saját közönségét.
Volt egyszer egy nyár (Aftersun), 2022. Írta és rendezte: Charlotte Wells. Szereplők: Paul Mescal, Frankie Corio, Celia Rowlson-Hall. Forgalmazó: ADS Service.
A Volt egyszer egy nyár a Magyar Filmadatbázison.
