Mostanra a szülő-gyermek kapcsolat nehézségeit feldolgozó filmek és sorozatok hulláma majdnem minden országot és műfajt elért. Ezek a történetek – ha szülőként nem is, gyerekként mindenképp – mindannyiunkat érinthetnek, így átélhetőek és mélységükből adódóan nagyobb reakciókat képesek kiváltani. Épp ezért nagyon fontos, hogy ne csak arra figyeljünk, miről mesél a film, hanem arra is, hogyan teszi azt. Enyhén spoileres kritika.
Maggie Gyllenhaal könyékig hatol az anya-lánya viszony testében, hogy a traumát kipiszkálja, és nem könnyíti meg a dolgunkat, hogy a néhol problémás módszert képesek legyünk elválasztani és külön értékelni a lehengerlő témaválasztástól.
Általában axiómaként ismerjük el, hogy egy anya mindenre képes a gyermekéért.
Ez a kijelentés, amilyen dicsőítőnek tűnik, olyan hatalmas társadalmi nyomást is képes hordozni, amely alatt milliók nyomorognak némán, tudva, hogy a „mindennél” kevesebb ide nem lesz elég. Az egyetlen, amire látszólag még egy anya sem képes, az, hogy elhagyja a gyermekeit. Olyan programnak tűnik ez, amelyet semmi sem tud felülírni, ahogy ezt például a Westworldben már nagyon érzékletesen bemutatták. Hollywoodi filmek közül igen kevés foglalkozik ezzel a tabutémával: a Kramer kontra Kramerben is csak a hátrahagyottak szemszögéből ismerjük meg a történteket, azt nem látjuk, mi történik azzal, aki megpróbálja a látszólag lehetetlent. Gyllenhaal első rendezésében viszont egyenesen ezzel a kérdéssel foglalkozik.
Elsődleges célja, hogy bemutassa, mekkora spektrumon mozoghatnak az anyai érzelmek,
amelyeknek a földöntúli boldogság és az abszolút kiégés ugyanúgy a részei. Ugyanakkor hiába a nemes alkotói cél, a végső üzenet nem biztos, hogy egyezik azzal, amit sugallni szándékozott.
Leda (Olivia Colman) egy elvált, középkorú professzor, aki összehasonlító irodalmat tanít az egyetemen, a nyári szünetet pedig a görög tengerparton tölti egymaga. Itt ismerkedik meg egy queensi családdal, akik érkezésükkel minden csendet és nyugalmat ellopnak az apró partszakaszról, hangosak, hevesek és láthatóan zűrösek. A folyton éber álomban úszó tekintetű Ninát (Dakota Johnson) és Ledát a mindenben megmutatkozó szociális és kulturális különbségek ellenére is mintha láthatatlan kapocs kötné össze, amely az anyai szerepben összpontosul.
A valóságtól elhidegült Ledát Nina és gyermeke láttán flashbackek kezdik gyötörni, amelyek saját lányaival való viharos viszonyát idézik.
Ezekből a visszaemlékezésekből derül ki, hogy mi volt az húsz évvel ezelőtt, ami végleg megkísértette az akkor még fiatal nőt (Jessie Buckley), és mi vezetett idáig. Amikor Nina kislányának játékbabája eltűnik, az egyre bonyolódó események fényében egy múltban ragadt, mentálisan instabil nő alakja sejlik fel. Leda átélni, de szabadulni sem képes anyai identitásától, ezért folytonos harcot vív benne a karrierista tudós és a terhektől szétzilált szülő.
Az elveszett lány Elena Ferrante Nő a sötétben című könyvének adaptációja.
A Nápolyból származó írónő műveinek visszatérő eleme az értelmiség és a munkásosztály szembeállítása,
a tudás mint a nyomorból és erkölcsi fertőből kiemelő erő ábrázolása, ahogy ezt már a Briliáns barátnőm című, korábbi regényeiből készült adaptációban is láthattuk. Gyllenhaal – feltehetően az univerzálisabb értelmezés és a nagyobb tömegek elérése céljából – egyetlen tollvonással, az olasz helyett a görög tengerpartra helyezte a történetet. Szereplőit pedig amerikai gyökerekkel ruházta fel, így bár a filmben egymásnak feszül a két réteg, mindennek nincs társadalmi háttere, egyszerű személyes ellentétként hat.
A rendező az „elhollywoodiasítás” érdekében más elemeket is jóval fogyaszthatóbbá tett, így például a különös végkifejletet, amely olyannyira könnyen emészthetőre sikeredett, hogy feloldozás vagy katarzis helyett inkább kiábrándulást kelt, és roncsolja vele a film addigi színvonalát. Amiért viszont igencsak megdolgozik:
a színészek remekül hozzák a tőlük elvárhatót, a thriller fojtott, baljós atmoszférája maradéktalanul megteremtődik,
sőt igyekszik ezeken is túlnyúlni az alkotás. A rendező rejtett utalások (Leda a görög mitológia szerint az a nő, akit Zeusz hattyú formájában elcsábított, majd a nő, bűntudata enyhítésére férjével is együtt hált, ebből születtek négyes ikrei, akik közül kettő isteni leszármazott volt, kettő pedig halandó), illetve költői képek könyvből való átemelésével próbálja gazdagítani a történetet. Utóbbi felfogható az első rendezés gyerekbetegségének is, ugyanis
ezek az eszközök, ebben a formában nem annyira a nézőt, mint az alkotót szolgálják,
aki ezáltal igyekezett kitörni abból a tömegfilm kategóriából, amelybe a fenti döntéseivel is belecsúszott. A gyümölcs mint a termékenység szimbóluma, a rohadt gyümölcs, amellyel már az elején fixálódik a főszereplő romlottsága, és különösen a baba szájából előmászó féreg mind olyan metafora, ami ennyire az arcunkba tolva enyhén erőltetett „művészkedésnek” hat.
De tény, hogy mindez eltörpül a lenyűgöző karakterdráma mellett, amely nem fél olyanokat kimondani, hogy az anya úgy érzi, gyermeke szinte felzabálja őt, vagy hogy az anyaság teher, és megkockáztatja nem elé tenni, hogy „édes”. Egészen abszurd és közben szívszorító látni, ahogy ez az anyaszerepbe szorult kislány „visszalopja a babáját”, amit lánya húsz éve elvett tőle, majd rejtegetni és gondozni kezdi. Amikor pedig számon kérik mindezért, megszégyenülve, összezavarodva azt válaszolja: „én nem vagyok igazi anya”.
A film ezzel hívja fel a figyelmet arra, hogy nem mindenkiből jön ösztönösen az a lemondás és önfeláldozás,
amelyet Nina képvisel, aki maga is küzd, sokaknak azonban élet-halál harcot kell vívniuk önmagukkal, hogy minden reggel magukra tudják húzni a fojtogatóan szoros és sok ponton nagyon kényelmetlen anyaszerepet.
Ha belegondolunk, logikus és természetes, hogy egy ilyen felelősség számos különböző érzelmi szintet nyit meg, mégis, ha erről akarunk beszélni, abból egy pszichothriller kerekedik. És itt hibázik talán a készítő, aki ezt a fontos és fájdalmas jelenséget tabuk nélkül akarja ábrázolni. Az egyetlen, aki megpróbálja „felülírni” az említett kódot egy betegesen infantilis, bomlott elméjű, többnyire kifejezetten ellenszenves karakter. Tény, hogy a hitelesség megköveteli ezt, de így a film tanulsága – még ha a legvégén ezt esetlenül igyekszik is ellensúlyozni – az, hogy bár ítélkezni nem akarunk a döntés felett, de csak egy őrült nő képes elhagyni a családját.
Az elveszett lány (The Lost Daughter), 2021. Rendezte: Maggie Gyllenhaal. Elena Ferrante regénye alapján írta: Maggie Gyllenhaal. Szereplők: Olivia Colman, Jessie Buckley, Dakota Johnson, Ed Harris, Peter Sarsgaard. Forgalmazza: Netflix.
Az elveszett lány a Magyar Filmadatbázison.
