„Ezek a mai fiatalok” – hangzik a felkiáltás, melyet már iróniából mondani is legalább annyira giccses és közhelyes, mint komolyan gondolni. A Hogyan szexeljünk témája viszont kétségkívül ez, vagyis korunk fiataljai, akik egymást nyomasztják bele a szüzességveszejtésbe, a publikus fellációba és a koktélszökőkutaktól való permanens ájulásba.
Az utóbbi tíz évben mintha a klasszikus tinivígjátéknak leáldozott volna. Amíg a kétezres évek második felében a szubzsáner olyan színészek karrierjét volt képes beindítani, mint Jonah Hill (Superbad) vagy Emma Stone (Könnyű nőcske), addig
a 2010-es évek első felére a műfaj látványosan kifulladt (Project X, Kamatylista),
vagy épp a nosztaliga alakzatában mutatta az elfáradás jeleit (Amerikai Pite: A találkozó). Idővel tovább evolválódott, először súlyosabb young adult-filmekbe (Egy különc srác feljegyzései), aztán az évtized közepétől sorozatformába, és a vígjátékjelleget komolyabb kérdésekkel csupán felütve (Szexoktatás) vagy azt teljesen eltüntetve (Eufória) vált újra relevánssá. Így napjainkra már egy fiatalokról és azok generációs problémáiról szóló mozgóképes alkotás nem úszhatja meg a komolyabb, adott esetben társadalmi üzenet beemelését a világába.
Szerencsére, hiszen az internetnek hála még soha nem volt ilyen felelősség a kinematográfia vállán. Legyen szó akár a buliból űzött öngyilkos játékokról (a Kék bálna nem egy fiatal halálát okozta) vagy a napi 5-6 órás TikTok-pörgetésekről, a Z generáció és az utána születettek eddig soha nem látott poszthumán kiborgélettérben élnek.
Az ő világukban már nem a tévé olyan, mint az ég, hanem az ég olyan, mint a tévé, a történelem egy hatalmas mémgyűjtemény,
a videojátékokban több élőlényt gyilkolásznak tizenöt éves korukig, mint a legtehetségesebb katona bármikor korábban. Ebbe a világba illeszkednek be a torrentoldalak és a streamingszolgáltatók, melyek végső soron jó platformot kínálnak a reflexióra. Annál is inkább, mivel a jelen fiataljainak nem pusztán a digitalizációval kell megküzdeniük, de szembe kell nézniük azzal is, hogy eddig nem látott méretű szakadék nő közéjük és az előző generációk közé.
A jelenkor tinédzsereiről szóló filmjeinek így fokozott felelősségük van, hiszen a barátokon kívül ezek azok a dolgok, melyek tömegmédium-jellegük miatt dialógust kínálnak, és igényt tarthatnak arra, hogy rajtuk keresztül dolgozzák fel az egyre égetőbb kérdéseket.
Molly Manning Walker Hogyan szexeljünk című első nagyjátékfilmje képében egy ilyen reflexiós felületet kínál számunkra.
A történet már a főcím alatt, a hangsávban elindul: reptéri bemondó hangját halljuk, ahogy egy járat megérkezik az angol turisták kedvelt bulihelyszínére, a görög tengerparti városkába, Maliába. Tara, Skye és Em, a három gimis barátnő landolnak a helyszínen, amit elhagyni csupán a film utolsó pillanatában fognak. Velük együtt mi is: nem tesszük ki a lábunkat Maliából, nincs flashback, a lányok elő- és utóéletét pusztán elejtett utalásokból tudjuk meg, az első és az utolsó képkocka is a terminálon játszódik, mintha mi is pusztán egy pár nap erejéig melléjük verődő bulihaver lennénk. Tiszta felszínesség, mind a szereplők, mind a mi számunkra.
Az első húsz percben a film kifejezetten unszimpatikusnak tűnik. Olyan, mintha eredetinek próbálná meg eladni a saját idegesítő karaktereit (ellentétben az Amerikai Horror Story: 1984 című évadával, ahol pontosan tudható, hogy a sorozat tisztában van saját retró-jellegével, ezért már az első másodpercekben iróniával nyúl főhőseihez), de mint később kiderül, ez csak a dramaturgia része. A pojácáskodást aztán szerencsére sikerül lerázni, és az első nem idegesítő jelenet során aztán a néző is bele tudja élni magát a konfliktusba. A három barátnő közül Tara a főszereplő. Másik két társával ellentétben ő még szűz, és alig várja, hogy átessen a tűzkeresztségen, tulajdonképpen ez a kiruccanásuk egyik fő célja. A második este aztán össze is haverkodnak egy csapat fiúval, megy a buli, folyik a pia, izzik a táncparkett.
Aztán az arcokon, az elejtett másodpercekben fel-feltűnik a mosolyszünet.
Az első fél óra után már filmnyelvileg is épül a feszültség, megjelenik a lassan zoomoló kamera, miközben a buli és a szexéhség folytatódik, ám immár nem a felhőtlenség, inkább a nyomasztó légkör tükröződik a képeken.
A Hogyan szexeljünkben nagyjátékfilmmé bővülnek ki azok a stíluselemek, amelyek Molly Manning Walker rövidfilmjeiben is működőképesnek bizonyultak. Eddigi rövidebb mozgóképeiben a realista formanyelven keresztül társadalmilag érzékeny és releváns történeteket dolgozott fel, így egy koherens, a történet és a forma egységét organikusan megvalósító stílust kidolgozva, legyen szó akár csak forgatókönyvírói (More Hate Than Fear), akár rendezői (The Forgotten C, Good Thanks, You?) szárnybontogatásairól. A naturalisztikus képek és a személyes perspektíván keresztül a politikai dimenziót is megmutató látásmód Steve McQueen munkásságát (Éhség, 12 év rabszolgaság) juttatthatja eszünkbe. Ezen a nyomvonalon halad a Hogyan szexeljünk is, bár a korábbi címekhez képest
megjelennek olyan eljárások, melyek sokkal személyesebbé kívánják tenni a történetet.
Szükség is van rá, hiszen a film részben Tara elszigetelődéséről is szól, ezt pedig a legérzékletesebben olyan megoldásokkal lehet tálalni, mint a buli közepén elhalkuló zene, vagy az idővel elszaporodó hosszú, pszichologizáló, Tara arcát fürkésző beállítások.
A szándékoltan idegesítő expozíció után szépen elkezd építkezni a film, új szereplők jönnek, az utalások is jól működnek, kellően építik a feszültséget, és ami nagyon fontos, hogy a film képes megteremteni azt az érzetet, hogy létrejött egy elválasztódás a felszín és a mélyréteg között, vagyis alapvetően külön kezelendőek a tényleges történések, és az, hogy mindez hogyan csapódik le a szereplők pszichéjében.
Rendkívül nagy érdeme a filmnek, hogy rátapint ennek a problémacsoportnak a lényegére.
A társadalmi elvárások, egymás belehajszolása bizonyos dolgokba, melyekhez ráadásul jó képet kell vágni, mindez alapvetően a cselekmény során központivá emelt felszínességből és őszintétlenségből eredeztethető. Aztán a film egy sorsfordító esemény után átalakul, és elkezdi leépíteni saját magát. Az addig gyors iram lelassul, bejön a fentebb emlegetett, hosszú, pszichologizáló beállítások használata, ami nagyon is jó lenne, ám Walker nem kezd semmit vele. A Tara arcán pihentetett képek nemigen mondanak többet, így ez a megoldás kihasználatlan marad.
Általánosságban is kifogy a szufla a film második felére. Tara a modernizmus flaneurjeit idéző csellengése és elidegenült tekintete ugyan érzékletes, ám egy idő után önismétlővé válik, ami sajnálatos. Ám nincs minden veszve, ugyanis
a film nagyszerű húzása, hogy a főhős nem tud senkivel beszélni az elszenvedett traumájáról.
A fiú, akivel lefeküdt, egy bunkó, a barátnői csak a bulit és a féktelenséget hajszolják, a jófejnek tűnő szőke srác pedig hiába próbálkozik, már elvesztette a lány bizalmát. A film így megrázó pesszimizmussal zár – ám talán ez kell ahhoz, hogy a megfelelő módon tovább tudjuk gondolni, és pörögjenek bennünk a látottak.
Molly Manning Walker első nagyjátékfilmje magabiztosan viszi tovább és bővíti a rendező rövidfilmjeiben elkezdett, társadalmilag érzékeny témaválasztással ötvözött realista ábrázolásmódot. Dramaturgiailag ugyan itt-ott megdöccen és elfárad a második felére, ennek ellenére bátran ajánlható, mivel
releváns történetét végredeményben sikerül átélhetően elbeszélnie.
Fontos és jó film, ami talán egy kicsit fontosabb, mint amennyire jó. Mindenesetre érdemes lesz figyelni Walkerre a jövőben.
Hogyan szexeljünk (How to Have Sex), 2023. Írta és rendezte: Molly Manning Walker. Szereplők: Mia McKenna-Bruce, Lara Peake, Enva Lewis, Samuel Bottomley, Eilidh Loan, Shaun Thomas. Forgalmazza: Mozinet.
A Hogyan szexeljünk a Magyar Filmadatbázison.
