32 év telt el azóta, hogy visszahoztuk a dinoszauruszokat. Vajon Spielbergnek volt sejtése arról, hogy 2025-ben még mindig azt a történetet próbáljuk rekreálni, amellyel ő ‘93-ban elkápráztatta a világot?
A Jurassic World: Újjászületés az első inzerttel nemcsak elhelyezi magát időben, hanem egyben állást is foglal: „a dinoszauruszok iránti érdeklődés alábbhagyott”. Az emberek (vagyis a mozinézők) megszokták a dínók jelenlétét – 32 éve „élünk együtt” az őshüllőkkel, ergo ne várjunk csodát, se meglepetést. Már nem hatnak meg bennünket az autónyi lábnyomok, a földrengéssel járó léptek, a dobhártyaszaggató üvöltések. Több adrenalin kell, vagy legalábbis annyi, amennyit az első találkozás nyújtott.
Újra a dínó-DNS nyomában járunk: a kísérletezésre kijelölt szigeten a világtól elzárva fejlődnek a mutáns dinoszauruszok.
Egy „elitalakulatként” aposztrofálható zsoldoscsoport betör a veszélyekkel teli, ismeretlen szigetre összegyűjteni a három leghatalmasabb őshüllő DNS-ét, hogy hazaszállítva az egészségügyi kutatóknak adhassák át azokat – busás összegért cserébe. A nem túl cizellált forgatókönyv kellőképpen alátámasztja, miért a leggigászibb, így leglátványosabb dinoszauruszok kellenek ebbe a kalandba. Kapunk vízi-, földi és légicsatát, ahogy az egyre fogyatkozó csapat a Mosasaurus, a Quetzalcoatlus és a Titanosaurus üldözésébe fog, hogy aztán a történet elengedhetetlen fordulataként a ragadozók kezdjék el üldözni hőseinket.
A film biztosra játszik a tekintetben, hogy milyen összetételű társulásokat dob a veszélyzónába. Nem elég egy maroknyi katona, akik a viszontagságok során újfent megtalálják a lelküket, és az individuális anyagi gyarapodás helyett az emberiség érdekeit kezdik számításba venni. Nem, ide kell… egy család is! Rakjunk egy felelősségteljesnek tetsző özvegy családapát a két lányával és az egyikük fiújával az óceán azon pontjára, ahol mindenki tudja, hogy dínók úszkálnak. Elvégre csak így találkozhatnak a jól felszerelt, mindenre elszánt katonáinkkal, akikről hamar megismerszik, hogy igenis érző, szeretetre képes emberek.
A dramaturgia ezen kényszeredett elemeit szerencsére kellőképpen ellensúlyozzák az akciószekvenciák.
Az Újjászületés a hangulatában találja meg az erősségét, ehhez pedig a kultfilmmé vált Jurassic Park építkezését veszi alapul. Nem sietteti az akciókat, a köztük lévő időt pedig arra használja, hogy mélyítse a felfedezős hangulatot. Sokkal inkább érezzük magunkat egy expedíció turistáinak, mint egy horrorisztikus szörnysziget túlélőjelöltjeinek.
A tetralógiává bővített Jurassic World-széria ezt a kalandfilmes atmoszférát teljesen elhagyva, új utakra tért. A horrorral kísérletező második és a teljesen feledhetővé sikeredett harmadik rész után
egyetlen esélye van annak, hogy a Jurassic-filmeket visszabillentsük a szakadék széléről, ez pedig az eredetihez való visszanyúlás.
Az Újjászületés vitathatatlan érdeme, hogy ezt egyáltalán megpróbálja. Időt ad a jeleneteknek, előkészíti az akciókat, megnyújtja az expozíciót, nem rögtön a dínókkal teli mélyvízbe lök bennünket. Még a humorfaktort is egészen tűrhetően hozza – az már más kérdés, hogy ehhez egy külön (mellesleg teljességgel felesleges) karaktert kellett az alkotóknak beleírniuk a történetbe a mihaszna–tohonya fiú képében.
Az új rész nemcsak a franchise klasszikus, éppen ezért újrázhatatlan elemeit hozza vissza, hanem egy másik mozifilmes sorozat megoldásait is sajátjává formálja – nem túlságosan kreatívan. Gareth Edwards mostanra kellő rutint szerzett ahhoz, hogy filmsorozattá bővült klasszikusok sokadik részének rendezése esetén (Zsivány Egyes; Godzilla) milyen megoldások válhatnak be. Logikus, hogy az Alien-filmek stratégiáját próbálja elcsípni: a tavalyi Alien: Romulushoz hasonlóan, az Újjászületés kapcsán is érződik a genezisfilm iránti alázatosság. A kultfilmmé vált alkotások hangulatát igyekeznek visszahozni: míg az Aliennél ez a fojtott várakozásban, az ismeretlentől való zsigeri félelemben jelentkezik, a dínófilmeknél ezt a kaland és a humor fémjelzi. Egyébiránt
az Újjászületés több szempontból is A bolygó neve: Halálra emlékeztet. Képzett katonák lépnek a halálzónába, méghozzá egy civil tanácsadóval
– bár Ripley kevésbé lelkesedett az idegenekért, mint Dr. Henry Loomis (Jonathan Bailey) paleontológus a kihalt őshüllőkért. Az anyagi érdekekre törő antagonista szerepe is adott: a gyógyszeripari cég képviselője a jóvágású Martin Krebs (Rupert Friend), aki a Weyland Társaság megbízottját, Carter Burke-öt helyettesíti, ámbár gonoszságban nem ér fel elődjéhez. És a fegyveres hősnő is stimmel – bár karaktere teljességgel jellegtelen.
Elgondolkodtató, vajon Scarlett Johansson miért vállal el egy hetedik filmre szóló szerepet, ahol a sorozat előző három (legyünk megengedőek: kettő) filmje eléggé leszerepelt a rajongók szemében. Vajon gyerekkori álma teljesül be a franchise-ban való szerepléssel vagy a Marvel-filmek után hiányzott az adrenalinlöket? Zora Bennett karaktere nem kerül igazi döntéskényszerbe, nincs tétje a cselekedeteinek, nincs benne semmi érdekfeszítő. Épp emiatt
Johansson játéka is érdektelenné válik: semmi olyat nem kíván tőle a szerep, amely során kicsit is megmutathatná színészi kvalitásait.
Ténylegesen csupán egyetlen szereplőbe kapaszkodhatunk. Az unalmas hétköznapok jelentéktelen figurájából egycsapásra felfedezővé avanzsáló Henry személyesíti meg a moziszékbe süppedő kisember álmát. A színházi közegből érkező Jonathan Bailey mintha kissráckori álmát élné meg, élvezettel és örömmel játszik a zöld vászon előtt. Képes visszacsempészni valamit az eredetfilm varázsából: az ámultatot, ami arcunkra ül e csodás teremtmények láttán. Henry figurája Dr. Alan Grant önfeledt lelkesedését és mélységes alázatát idézi meg, és a növényevő óriással való találkozás alatt az Újjászületésben is felcsendül John Williams ikonikus témája.
Az alkotók ügyesen felmérték, hogy a kalandok tökéletesítéséhez nemcsak az akciók és a sziget atmoszférájának megteremtésére van szükség, hanem egy olyan rutinos és megbízható zeneszerzőre is, aki
az eredeti dallamvariánsokat kreatívan átdolgozva képes másolás nélkül megidézni a Jurassic Park hangulatát.
Alexandre Desplat sokrétű alkotó, akinek talán legjellegzetesebb stílusjegye a játékosság. Ez remekül passzol a Wes Anderson-filmek csintalan hangulatához (amely a bábuszerű karakterek monotonitását is oldja) – a franchise-ok kívánalmai azonban eléggé eltérnek ettől. Desplat melodrámai érzéke (is) roppant kiforrott, ráadásul a Harry Potter zárófilmjei kapcsán már bebizonyította, hogy tud a sorozat arculatához illeszkedő, mégis egyedi hangzásvilággal bíró soundtracket írni. Ezt teszi a hetedik Jurassic World-film kapcsán is, amely így remekül kompenzálja a heroikusnak szánt, alapvetően viszont az emlékezetből is kikopó Bukott birodalom és Világuralom albumait.
Az Újjászületés azt sugallja, mintha a Jurassic World-széria dekadenciájának a Covid-járvány lenne az oka, nem pedig a gyatra forgatókönyv és kivitelezés. A rajongók beülnek ugyan a moziba – inkább az eredeti iránti tiszteletből, mintsem a csodavárás miatt –, de már kiábrándultak.
Pedig az Újjászületés korántsem olyan nézhetetlen, mint az elődei, csupán egy basic kalandfilm.
De vajon ezt várjuk egy Jurassic World-filmtől? Nyilván nem, azonban naivak lennénk, ha újfent egy spielbergi messiás eljövetelét várnánk. Remélhetőleg az Újjászületés cím nem a franchise folytatására céloz, hanem a Jurassic World-filmek okozta károk megtérítésére. Itt kell ezt abbahagyni, mielőtt az egész bazári szórakoztatássá silányul. A filmnek meg kellene fogadnia saját tanácsát: visszahoztuk a dinoszauruszokat, most azonban fel kell hagynunk a profithajhászással, mert így nemcsak az alkotók, hanem a filmnézők is mind John Hammonddá válnak.
Jurassic World: Újjászületés (Jurassic World: Rebirth), 2025. Rendezte: Gareth Edwards. Írta: David Koepp. Szereplők: Scarlett Johansson, Mahershala Ali, Jonathan Bailey, Rupert Friend, Ed Skrein, Manuel Garcia-Rulfo. Forgalmazza: UIP-Duna Film
A Jurassic World: Újjászületés a Magyar Filmadatbázison.
