Szegeden már 35. alkalommal rendezték meg a THEALTER nemzetközi színházi fesztivált, amely ezúttal is a kortárs színházi nyelvek sokféleségét vonultatta fel. A nyitónap két táncelőadással indult, ezzel kijelölve a testközpontú színpadi gondolkodás egyik lehetséges irányát. Beszámolónkban öt előadást tekintünk át a fesztivál első feléről.
A THEALTER rendhagyó módon, egy táncos stand-uppal vette kezdetét még a hivatalos megnyitó előtt a Régi Zsinagógában. Szász Zsófia Lágymagány című 35 perces performansza finom humorral és mély érzelmi rétegekkel adott hangot a közösségi élmény iránti vágy színpadi megfogalmazásának.
A Lágymagány egyfajta színpadi esszé, amiben a magány és a közösség, a hagyomány és a kortárs mozgásforma feszültsége bontakozik ki.
Az első részben Szász Zsófia horgolásról és belső folyamatokról mesélt, majd egy moldvai körtáncot mutatott be egyedül, ezzel megrajzolva a közösség hiányzó körét. A csendek és az apró gesztusok ebben a részben különös hangsúlyt kaptak, miközben a mozgás önreflexív módon vált egyre inkább a gondolatfolyam részévé. A második részben a koreográfia a felismerhetőség és az elmosódás határán egyensúlyozott. Népszerű táncmozdulatok bukkantak fel, majd szinte azonnal egy új, sajátos mozgásnyelvvé alakultak. Terpszikhóré, az előadás figurája így egyfajta táncos emlékezésként idézte meg a kollektív mozgás örömét, miközben önmagában hordozta annak hiányát is. A nézők így egy szokatlan produkcióval hangolódhattak rá az elkövetkező napokra.
Ezután a hivatalos megnyitón Balog József, a MASZK Egyesület elnöke, a THEALTER művészeti vezetője köszöntötte a közönséget a Régi Zsinagóga kertjében. Rövid beszédében felidézte a fesztivál három és fél évtizedes múltját, kiemelte a színházi szféra jelenlegi kihívásait, és elmondta, hogy az idei fesztivált Tolnai Ottó emlékének ajánlják. Közvetlenül a megnyitó után, az ünnepi hangulatot megőrizve, a Szünet Együttes Talált tér című előadása következett Szabó Réka rendezésében. A produkció egy improvizatív, inkluzív táncelőadás, amelyben nyolc, különböző hátterű és képességű táncos lépett színpadra.
A kezdő pillanatokban lassan, óvatos közeledésekből bontakozott ki a mozgás, a jelenlét és az egymásra figyelés légköre.
A közös játék kereteit a zenei bejátszások és a nonverbális impulzusok teremtették meg, a koreográfia pedig a véletlen és az érintés finom határán mozgott. A nézők nemcsak érzelmileg, de testileg is bevonódtak, amikor az improvizációba beszivárogtak a közönségből érkező reakciók, és később maga a részvétel is. A Talált tér cím valóban frappáns, hiszen a darabban nemcsak a táncosok, de a nézők is újraértelmezhették saját helyüket és szerepüket a színházi térben.
A játékos logikára felépülő egy órás előadás végére már több néző is a színpadon táncolt, teljes természetességgel,
mintha mindig is ott lett volna a helyük. A zene, a mozgás és az érintések organikusan formálták a közösségi élményt, amelyben nem voltak előre kiosztott szerepek. Ez egy hangulatos, nyitott, közös térként működő fesztiválkezdés volt, amely jól kijelölte az idei THEALTER szellemiségét.
A fesztivál második napján, a szegedi Kövér Béla Bábszínházban mutatta be az Apetrúra társulat a Brománc című előadását Király Dániel rendezésében. A százperces produkció egy klasszikusnak tűnő baráti elvonulás történetét meséli el. Három régi jóbarát – Máté, Frici és Endre – egy erdei házba utazik, ahol idén új tagokkal bővül a kör. A hangulat kezdetben ismerős és otthonos: piás sztorik, társasozás és vicces ugratások. A különböző archetípusok pontosan működnek, szinte mindenki magára ismerhetett. Az alkohol, a felszín alatti feszültségek és a meggondolatlan mondatok pedig fokozatosan robbantották ki az első konfliktusokat. A Brománc erőssége, hogy
egyszerre humoros és húsba vágó, miközben a férfibarátság, a férfiszerep és a nemi különbségek körüli feszültségeket bontja ki
egy egyre nyomasztóbb légkörben. A partihoz választott beszélgetésindító játék – amit kifejezetten férfitársaságoknak terveztek – kiváló dramaturgiai eszköz. Nem közeledést, hanem távolodást hozott, és lassan leplezte le, milyen mély sebek rejtőznek a szereplőkben. Az előadás feszült pillanatai is természetesnek hatottak, a néző pedig a társaság részeként végig ott mozgott a színpad szélén. Az utolsó jelenet azonban némileg nyitva hagyta a történetet, mert a befejezés a néző képzeletére bízza, kinek hogyan alakul a sorsa. Bár ez értelmezési szabadságot ad, bennem maradt egy kis hiányérzet. El tudtam volna képzelni még egy rövid zárójelenetet, amely pontot tesz a kapcsolatok alakulásának végére.
A THEALTER harmadik napján a Ferencvárosi Pinceszínház és a Terminal Workhouse Kamaszharc című előadását nézhettük meg a Szegedi Nemzeti Színház balett-termében Bereczki Csilla rendezésében. A darab főhőse Hori, aki harmincas éveiben járó férfiként újraolvassa kamaszkori naplóját, és ennek kapcsán szembesül azzal, mennyire eltávolodott egykori álmaitól. Az alkotás közvetlen, nyers és sokszor humoros őszinteséggel mutatja be a tinédzserkori vívódásokat. Legyen szó első szexuális élményekről, továbbtanulásról, szülőkhöz és nőkhöz fűződő kapcsolatokról vagy arról az örök gondolatról, hogy mit kezdjen az ember az életével.
A hétköznapi témákon keresztül mindannyian könnyen ráismerhettünk a saját múltbéli dilemmáinkra.
A háromszereplős alkotás valódi ereje a színészi játékban rejlik. Ivanics Tamás kiválóan formálta meg Hori kamaszkori önmagát, alakítása lendületes, önironikus. Öröm volt nézni, mennyire belehelyezkedik a kamaszfiú szerepébe. Grisnik Petra és Márfi Márk több karaktert is életre keltettek a visszaemlékezések során, dinamikusan váltogatva szerepeiket. Különösen emlékezetes maradt Márfi Márk alakításában Ambrus, Hori jóbarátja, az ő figurája érzékenyen árnyalta a főhős belső küzdelmeit. Az előadás vége pedig különösen drámai, ahogy Hori újra megpróbálja felvenni a kapcsolatot egykori barátjával.
A negyedik napon a Régi Zsinagógában láthattuk Bagossy Júlia rendezésében Márfi Márk Lassan című kétszereplős drámáját, amely az anya-fiú kapcsolat mélységeit és kommunikációs nehézségeit helyezte a középpontba. Az előadás egyetlen asztal mellett játszódik, a lelassultság pedig nemcsak a címet, de a hangulatot is meghatározta.
A csendek, a félbehagyott mondatok és a feszengő szünetek adták meg a két szereplő közti kapcsolat finom ritmusát.
Márfi Márk a Kamaszharc után itt is kiemelkedően teljesített. Érzékenyen formálta meg azt a fiút, aki egy saját színdarabja felolvasásának álcázott beszélgetésen keresztül próbálta anyjával rendezni a múlt sebeit. Für Anikó visszafogott, mégis aktív jelenléte pedig szuggesztív módon mutatta be a bezárkózott, belülről lassan elfogyó anya alakját, akinek minden megszólalása mögött kimondatlan fájdalmak húzódtak.
A darab különösen izgalmas játéka a fikció és valóság határán mozgott. A fiú által írt mű közös felolvasása eleinte szórakoztató, de néhol kissé erőltetettnek tűnt, ahogy a két színész próbálta fenntartani a párbeszéd látszatát. Ugyanakkor ez a formai egyszerűség is része az alkotás drámaiságának, hogy
milyen nehezen megy egy igazán fontos beszélgetés, és hogyan próbáljuk kerülőutakon át kimondani a kimondhatatlant.
Für Anikó visszafogott gesztusokkal, tétova hangsúlyokkal építette fel egy nő, egy feleség és egy anya teljes belső világát, Márfi Márk pedig érzékenyen ellenpontozta őt. Próbált nyitni, kérdezni, kapcsolódni, de közben újra és újra elakadt. A Lassan végül nem ad feloldást, de olyan fontos kérdéseket vet fel, hogy egyáltalán meg lehet-e ismerni a másikat igazán, és ha igen, vajon elkéstünk már ezzel vagy sem?
35. THEALTER Nemzetközi Színházfesztivál, Szeged, 2025. július 26 – augusztus 2.
A borítóképen a Talált tér előadása látható.
Fotók: thealterphoto2025
