A KULTer.hu sorozatában, a Könyvjelzőben arra kérjük az irodalmi élet szereplőit – írókat, költőket, szerkesztőket, kritikusokat –, hogy osszanak meg három kötetet, folyóiratot vagy cikket, amit a közelmúltban olvastak és hatást gyakorolt rájuk. Enesey Diána ajánlója.
Időről időre azt veszem észre, hogy az egzisztenciafilozófiai kutatásaim és a szépirodalmi olvasmányélményeim számos ponton összeérnek. Pedig
többnyire nem keresem az egzisztenciafilozófiai vonatkozású irodalmi alkotásokat, talán épp azok találnak meg engem,
de az sem kizárt, hogy az egzisztenciáról való gondolkodás és az identitáskérdések szinte minden nagy mű mélyén meghúzódnak. Még valószínűbb, hogy sokszor én próbálom felszínre hozni az olvasások alkalmával ezeket a mélyrétegeket. A most következő válogatásban is ilyesmit tettem. Mielőtt még rátérnék azokra az olvasmányaimra, amelyek az utóbbi pár hónapban a legnagyobb hatással voltak rám, muszáj egy kicsit szabadkoznom.
Egyrészt azért, mert az utóbbi néhány év számos formatív alkotása kimarad ebből a háromtagú gyűjtésből. Másrészt pedig azért, mert bár sokat olvasok, bizonyára nem eleget,
most is itt sorakoznak az asztal sarkán azok a kötetek, amelyek maradandó élményeket ígérve várják, hogy végre fellapozzam őket:
itt van Bodor Ádám frissen megjelent novelláskötete, a Behavazott lábnyomok, egyre fogyatkozó türelemmel várakozik Solvej Balle A térfogatszámításról című regényfolyamának első része, Krasznahorkai László legújabb regénye, A magyar nemzet biztonsága és Vados Anna Egymás lélegzete című verseskötete (amelybe eddig csak belelapozni tudtam, de már az első belepillantás is feltárta, hogy ezek a versek igazán intenzív érzelmi és szellemi jelenlétet igényelnek – én pedig igyekszem ennek mielőbb megfelelni). Amikor megtudtam, hogy lehetőségem van írni az utóbbi időszak három, számomra fontos olvasmányélményéről,
legalább nyolc-kilenc kötetcím kavargott a fejemben.
Végül úgy sikerült háromra szűkítenem, hogy három műnem is képviselteti magát ebben a kis olvasmányélmény-beszámolóban.
Tóth Krisztina: Szeleknek fordít, Magvető Kiadó, 2025
Ami a lírát illeti, a 2026-os évet Tóth Krisztina Szeleknek fordít című verseskötetével kezdtem. Általában
azok a kötetek a legkedvesebbek számomra, amelyek az első pillanattól – mondhatni, az első verssortól – kezdve magukkal ragadnak.
Tóth Krisztina legújabb verseskötete egyértelműen ilyen, s a kötetnyitó Mi legyen című vers is, amelynek utolsó, négysoros versszaka – és különösen a zárósor – a kötet tétjét is felvillantja: „hová tegyük hol kell tárolni őrizni félretenni mégse múljon / rajtunk hogy nem marad nyom megválni mondd miféle trükkel / lehet a testtől kiürült átlátszó tollbetétből már a lélek / ha végleg elfogyott akkor majd mi legyen az életünkkel”.
Azt hiszem, Tóth Krisztina költészetében mindig az nyűgözött le a legjobban, hogy a leghétköznapibbnak tűnő pillanatképektől és a legártatlanabbnak látszó természeti képektől az egész emberi egzisztenciát érintő kérdésekig jut el, leásva az esendőségünk és véges létezésünk mélyrétegeibe.
A Szeleknek fordít verseiben a múlt, a(z el)múlás és az emlékezés uralkodik.
Hiányjelek sokasága rajzolja ki az életet, a verssorok a különféle hiányok között próbálják meglelni az otthonosságot, miközben mindaz, ami hiányzik, egyre inkább az otthontalanság érzését ébreszti bennünk. A lezárások és elengedések eltávolodás élményében rejlő idegenségérzés és az emlékezés intim közelsége találkozik a versekben, ezek a találkozások biztosítják a kötet kontrasztokból (is) megszülető harmóniáját. Bármennyire is úgy tűnik, hogy többnyire a távolság kerekedik felül,
még a halállal való szembenézés idegenségtapasztalatába is belecsempésznek a verssorok egy-egy apró otthonosság-mozzanatot,
amely a félelmet vagy épp a mély gyászt enyhíteni képes. Tóth Krisztina versei, akár ismerős, akár idegen szituációkat vagy érzéseket tárnak elénk, segítenek hazatalálni önmagunkhoz. A Hold tűje című kötetszakasz haikui pedig – hűen a basói haikuk hagyományához – a természet pillanatképein keresztül az egész életszemléletünket formáló revelációkat tartogatnak.
Horváth János Antal: A kezdet/vége in. Loupe – Becsapódás / A kezdet/vége, Felhő Café Könyvek, 2025
Az igazán friss, márciusi olvasmányaim egyike Horváth János Antal A kezdet/vége című színműve, amely annak az előadásnak az alapjául szolgált, amelyet a Loupe Színházi Társulás 2024. április 11-én mutatott be Földes Eszter, Molnár Áron és Mohai Tamás előadásában. 2025 decemberében a Felhő Café Könyvek gondozásában könyv formájában is megjelent, a Becsapódás című színdarab szövegével együtt. A kezdet/végét Horváth János Antal Seán O’Casey A kezdet vége című egyfelvonásosának hatására, arra egyfajta válaszként írta, a cselekményt kortárs magyar közegbe ágyazva.
A háromszereplős darab a mindennapok nyelvén, feszültségekkel vegyes humorral mesél arról, hogy mit jelent elköteleződni,
és hogyan lehet – egyáltalán lehet-e – a szülőségre készülve mégis vissza-visszatérni abba a korábbi állapotba, ahol még lényegesen kisebb volt a felelősség súlya.
A darabban Luca az első gyermekét várja, aki szinte bármelyik pillanatban érkezhet. A leendő anyuka igyekszik a lehető legfelkészültebbnek lenni, kedvese, Peti segítségét is kéri, hogy a lakásuk is alkalmas és kellőképpen felszerelt legyen az újszülött érkezésére. Azonban
felbukkan Móric, Peti legjobb barátja, és Peti elmozdul a könnyebb ellenállás irányába,
az apaság közelgő felelőssége elől visszalépve a kamaszkorba, miközben Luca egyre inkább egyedül érzi magát a várakozásban, és a készülődés terhei is ránehezednek. Peti ebédet főzve engesztelné ki Lucát, de a nő ebéd közben feláll és átmegy a barátnőjéhez, épp ahogy Peti szokott tenni. Peti és Móric a nőkhöz kapcsolódó vesszőfutásaikról beszélgetve ráébrednek, hogy
az aktuális helyzetükben épp az hiányzik mindkettőjüknek, ami a másik életében megvan.
Ez a felismerés új perspektívát nyit a saját életükre. Persze nem annyira újat, mint amilyen újszerű horizont a kisbaba érkezésével megnyílik. Peti a szülés folyamata során érkezik meg igazán a kapcsolatukba és az immár háromfőssé vált családjukba: egy határhelyzetben, az élet határpontján, ahol kezdet és vég összefonódik – két egymástól teljesen eltérő életszakasz határa ez. A baba születése után mégis az új kezdetre helyeződik a hangsúly,
mindhármuk élete egészen megváltozik, de új szerepeiket identitásuk részévé kezdik alakítani,
miközben azt is észreveszik, hogy a felelősség terhe nem zárja ki a harmónia megtalálását, nem kell egészében hátrahagyniuk a korábbi életüket, de bele kell szőniük abba az életformába, amely mellett döntöttek, így válhatnak végül „csapattá”.
Jeanette Winterson: Nem a narancs az egyetlen gyümölcs, ford. Merényi Ágnes, Park Könyvkiadó, 2025
Harmadikként Jeanette Winterson Nem a narancs az egyetlen gyümölcs című, önéletrajzi ihletésű regényét választottam, amely magyarul a Park Könyvkiadó gondozásában jelent meg, és amelyet még 2025 szeptembere táján olvastam, de
hosszú évek óta ez volt az egyik legkülönlegesebb és legmeghatározóbb olvasmányélményem.
Winterson írásait Dr. Györke Ágnesnek köszönhetően ismertem meg, a Károli Gáspár Református Egyetem anglisztika alapképzésén, mégpedig a The World and Other Places című lenyűgöző novellán keresztül, amely azóta is az egyik kedvenc prózám. A Nem a narancs az egyetlen gyümölcs című, 1983 telén és 1984 tavaszán írt regény sem okozott csalódást. Ehhez kétségkívül hozzájárult az is, hogy
Merényi Ágnes kiváló fordítása hűen tükrözi Winterson leleményes nyelvhasználatát és írói bravúrjait.
A főszereplő, Jeanette – aki egyszersmind a regény elbeszélője is – történetét az Ószövetség első nyolc könyvét jelölő fejezetcímek (Teremtés, Kivonulás, Leviták, Számok, Deuteronomium, Józsué, A bírák és Ruth) tagolják, a valós történések elbeszélésébe pedig beékelődnek mágikus történetek és legendák is, a benső folyamatok érzékletes megnyilvánulásaiként. Jeanette örökbefogadott, egyke gyermekként nevelkedik egy észak-angliai, pünkösdista családban. Anyja mélyen, már-már fanatikusan vallásos, s ez nem pusztán az életüknek ad szigorú keretrendszert, de Jeanette útját is kijelöli: az anyja misszionáriusnak szánja, Afrikába küldené missziós tevékenységet végezni.
Jeanette számára az anyja egy kétpólusú világot tár fel,
amelyben leginkább a jó és a rossz, a barátok és az ellenségek szigorú megkülönböztetettsége és a pólusok mindig fennmaradó dichotómiája a meghatározó. Ez a világ meglehetősen szűkösnek bizonyul a kamaszkorba lépő lány számára, aki a tágasság perspektíváját egy másik lány iránti intenzív szerelemben látta meg, ám a kinyíló, táguló világ szét is robbantotta mindazt, amelyet korábban az anya és az egyházközösség által megismert. Innentől két, egymástól merőben eltérő világ feszül egymásnak, a konfliktus színhelye pedig Jeanette identitása.
Nevezhetnénk ezt a regényt felnövéstörténetnek, de ezzel szinte semmit nem mondunk el róla, sokkal inkább tekinthetünk rá öneszmélés-történetként. Ám ez az öneszmélés nem hirtelen történik, hanem fokról fokra látjuk kibontakozni, ahogy Jeanette önmagára talál. Döntési helyzet előtt áll, amelyben az a kérdés, hogy énjének melyik részét választja, melyik szenvedély fontosabb számára: a hit szenvedélye (mondhatnánk Søren Kierkegaard dán gondolkodóval) vagy a szerelem szenvedélye. Végül mindkettőt megőrzi, de mégis
hátra kell hagynia néhány identitáselemet, amelyek korábban meghatározták őt, ám ezek sem vesznek el végképp:
„Van egy elméletem, amely szerint ha hozol egy fontos döntést, hátramaradó éned folytatja azt az életet, amelyet amúgy éltél volna. […] Előfordulhat, hogy nem is vagyok itt, de meghozott és kihagyott döntéseim szerint cselekvő összes énem egy pillanatra érintkezik egymással. És egyszerre vagyok evangelizáló prédikátor északon, meg az, aki elmenekült innen.” (235–236.) Ahogy Jeanette ehhez az útelágazáshoz ér, megpillanthatjuk, hogyan fojtogatja az intézményes vallásosság a személyes istenhitet, de azt is, hogy az egyházközösségtől való eltávolodás miért nem jelent egyúttal Istentől való eltávolodást.
Winterson bemutatja, miként omlanak össze a szeretet vallásának jegyében a szeretetkapcsolatok,
miképp követeli meg a hitközösség – ugyancsak a szeretet jegyében – az önfeladást és az önmegtagadást, és végső soron azt is láthatjuk, hogy milyen nehéz igazán és jól szeretni. „Még mindig nem úgy gondolok Istenre, mint elárulómra. A szolgáira igen, de a szolgák természetüknél fogva árulók. Hiányzik nekem Isten, aki a barátom volt. Azt sem tudom, létezik-e, de azt tudom, hogy ha Isten érzelmi példakép, nagyon kevés emberi kapcsolat ér fel hozzá. Úgy képzelem, majd egyszer valóra válhat; egyszer azt hittem, valóra vált, és az a pillanat késztetett menekvésre, hogy egyensúlyt leljek ég és föld között.” (236.)
Az Isten iránti szeretet és a „földi szeretet” feszültsége nem csupán Jeanette esetében okoz nehézségeket,
Jeanette anyja is megküzd ezzel a szeretetkettősséggel: a vallási elköteleződés és a lánya felé való nyitottság viaskodik benne. A könyv címében megjelenő belátás – amely az anyától származik – talán afelé mutat, hogy az anya hajlandó az életét átszövő dogmáktól valamelyest eltávolodni.
Fotók: a szerző Facebook-oldala
