Poppy a 2020-as évek legszínesebb és legizgalmasabb előadói közé tartozik. Az énekesnő megmerítkezett már számos zenei stílusban, jelenleg azonban úgy tűnik, a modern metál keretein belül valósítja meg zenei ambícióit. Új lemeze, az Empty Hands januárban jelent meg, a friss albumhoz kapcsolódó Constantly Nowhere elnevezésű turnéja pedig szerencsére Budapestre, a Barba Negrába is eljutott.
Moriah Rose Pereira, ismertebb nevén Poppy kalandos utat járt be az elmúlt évtizedben. Először a YouTube-on vált népszerű tartalomgyártóvá, majd hamarosan a zeneipar felé vette az irányt. Eleinte rózsaszínbe burkolt, habkönnyű, ámde iróniával fűszerezett popban utazott (Poppy.Computer, Am I A Girl?), megmerítkezett indusztriális stílusokban (I Disagree), kiadott egy remek pop-rock/garage rock lemezt (Flux), majd ismét egy elektro-popos kitérő után metálba váltott (Negative Spaces).
Cikkem főszereplője tehát szereti a változatosságot,
és úgy ingázik az egyes zenei stílusok között, mint amilyen könnyedséggel generációjának java munkahelyet vált.
Én a 2021-es Fluxot és a 2024-es Negative Spacest kedvelem igazán; előbbit lélegző, organikus hangzása és slágeres dalai miatt, utóbbit pedig kompakt metálos stílusa miatt. Poppy nem riad vissza sem a negédes popdaloktól, sem a hörgős fémzenétől, bátran kísérletezik.
Az elmúlt pár esztendőben viszont egyértelműen a keményebb hangzás felé fordult,
rendszeresen vendégszerepelt metáldalokban, például a BABYMETAL, Amy Lee és Courtney LaPlante, a Bad Omens vagy a Knocked Loose oldalán (utóbbival közös dala Grammy-jelölést is ért). A hölgy rendkívül népszerű előadóvá avanzsált tehát az utóbbi időben, sikere több tízmilliós hallgatottságban és világkörüli turnéban is testet öltött. S bár saját bevallása szerint Poppy még keresi önmagát, és alakítja személyes zenei stílusát, egyelőre úgy tűnik, hogy a metálos közegben komfortosan mozog és jól érzi magát.
Az idén januárban megjelent új lemeze gyakorlatilag a Negative Spaces második részeként is értelmezhető, mind hangzásában, mind dinamikájában.
Hörgős őrlések, mézes-mázos dallamok, slágeres metáldalok gyűjteménye az Empty Hands,
ami lényegében elődje színvonalát hozza. A lemezhez kapcsolódó bemutató turnékörútban pedig szerencsére Budapest is helyett kapott, így a hazai közönség is láthatta élőben a felkapott énekesnőt, méghozzá az ausztrál Ocean Grove és az amerikai Fox Lake társaságában.
A Sziklás-hegység berkeiből érkező Fox Lake nyitotta a bulit. A srácok metálosított hardcore zenét játszanak, sok-sok egy kaptafára menő, nem túl izgalmas riffel, rapes verzével és breakdownnal. Az előzetes hallgatás során engem nem igazán győztek meg, számomra minden daluk ugyanolyan volt.
Szűk harmincperces koncertjükön viszont mindent beleadtak, és sikeresen melegítették be a publikumot.
Nathan Johnson énekes elvárta, hogy mindenki viselkedjen metálkoncerthez méltóan, azaz táncoljon, pogózzon, ugráljon, s a közönség lelkesen követte tanácsait. A számlista zömét a tavaly megjelent New World Heat lemezük dalai tették ki, bólogatós, faék egyszerűségű nóták egytől egyig. Ugyan kreativitásnak híján volt a műsor, de az biztos, hogy a srácok szimpatikus hozzáállással, magabiztosan alapozták meg a hangulatot.
A 2010-ben, Melbourne-ben alakult Ocean Grove eddigi fennállása alatt mindössze négy nagylemezt jelentetett meg. Ezek a korongok leginkább a nu metál hősök stílusát viszik tovább. A banda hallgatása közben nekem elsősorban a Linkin Park, az Incubus és a Deftones jutott eszembe. Az együttes második előzenekarként kapott lehetőséget a Barba Negra színpadán.
Ausztrál barátaink vehemens energiával, barátságos kisugárzással zenéltek, tízszámos setlistjükkel frappánsan mutatkoztak be.
A koncert végére még egy wall of death is összejött, s az is kiderült, hogy a csapat basszere, Brent Hunter magyar származású (hiába, kicsi a világ). A dalok jól működtek élőben, Dale Tanner énekes száz fokon pörgött és keresztül-kasul bejárta a színpadot, Sam Bassal dobos pedig lubickolt a dobszett mögött. Kiváló folytatás volt ez a főkoncert előtt.
Pontban kilenckor pedig elkezdődött a várva várt Poppy-show. Bár a kezdésre nagyjából csak egy erős háromnegyed-ház gyűlt össze, az atmoszférára és a jelenlévők elhivatottságára nem lehetett panasz. A koncerthez egy kisebb és egy nagyobb kivetítőt szereltek fel, a zenészek pedig kisebb emelvényeken álltak. A dalok alatt a kivetítőkön egyszerű, de stílusos grafikák követték egymást, remekül összehangolva a reflektorok fényjátékával. A számok bizonyos pontjain még széndioxid-ágyúkat is bevetettek, bár sziszegő hangjuk miatt ezek szerintem inkább rontották, semmint fokozták az összhatást.
A színpadképről ennek ellenére elmondható, hogy letisztult és hatásos volt; szilárd kiegészítője a muzsikának.
A műsor egyes szekcióit a közönséghez szóló géphang által tolmácsolt szövegek, gondolatfoszlányok fűzték össze, ezzel egyfajta közös utazás jelleget, keretet kölcsönözve az estének. Legutóbb a Bring Me The Horizon arénás koncertjén láttam hasonlót, és akkor is jól működött. Azáltal ugyanis, hogy történetmesélés zajlik a számok között, a koncert maga is egy történetté válik, és az előadás jobban magával ragadja a hallgatót. Egyszerű, de nagyszerű eszköz.
Poppy az új korong egyik slágerével, a Bruised Sky-jal indított, s gyakorlatilag az első dallal berobbant a hangulat. Üresjárat nem volt, a számok remek dinamikával követték egymást. Poppy műsora az utóbbi két nagylemez köré épült, s érdekes módon nem az új korongról, hanem a 2024-es Negative Spacesről szerepelt több dal a repertoárban. Bár azt a lemezt is szeretem, mégis
sajnáltam kicsit, hogy a friss dalok nem kaptak elég rivaldafényt.
Már csak azért is, mert az Empty Handsen számos olyan, ezúttal kihagyott nóta található, ami hibátlan, énekelhető koncertalapanyag (Guardian, Unravel, Dying To Forget, The Wait, Ribs). Mindazonáltal érthető döntés volt ez Poppyék részéről, ugyanis a show célja ezúttal inkább az volt, hogy egy koncertbe zanzásítva mutassa be az énekesnő stílusait, egyéniségét és repertoárját, nem pedig az, hogy egy lemezre fókuszáljon. Relatíve friss előadóként ez abszolút logikus választás.
Poppyn érződött, hogy remekül érzi magát a bőrében és szívből énekel. Lazán, magabiztosan, kisugárzásának és képességeinek teljes tudatában mozgott a színpadon. Dalait erővel, karizmatikusan adta elő, a Barba Negrában megjelent rajongók pedig lelkesen fogadták minden megmozdulását. Érdekes kontrasztot adott Poppy kommunikációja és a zene súlyossága: főhősnőnk rendszeresen angyali hangján, szinte aranyosan szólította fel a tömeget mosh pitre, wall of death-re vagy circle pitre. A megvadult fanok pedig kérdés nélkül teljesítették e kéréseket.
Poppy tiszta éneke kifogástalan volt, s bár hörgős hangja eleinte kissé csiszolatlannak hatott,
egy-két szám után gond nélkül hozta a keményebb részeket is. Ezen a ponton kiemelném az énekesnőt kísérő, maszkok mögé bújtatott zenekart is. Végig vérprofin, feszesen játszottak, hiba nélkül. Külön említést érdemel a szólógitárt kezelő Johnuel Hasney, aki hihetetlen hidegvérrel, rutinnal és precizitással nyúzta hangszerét, amellett, hogy háttérvokálokkal segített be a refréneknél. A hangkép egyébként tiszta és erőteljes volt, ezen a téren sem volt tehát probléma.
Fénypontokból nem volt hiány a buli során. Számomra a személyes kedvenc the cost of giving up, a totál zakkant kawaii-metálos Concrete, a Manson-féle, menetelős, indusztriál stílusú Anything Like Me mind ütős volt. A groove-os have you had enough, az egész sátor által énekelt V.A.N, vagy a szintén vadiúj sláger If We’re Following the Light is egytől-egyig hátborzongatóan nagyot szólt. Amint a fentebb jellemzett számok is mutatják,
a setlist szépen leképezte Poppy világát,
ami volatilis, meglepő, néhol kemény, néhol ultrapopos, de mindig önazonos és őszinte. Érdemes továbbá megemlékezni a két záró tételről is. A gyilkos tempóval aprító they’re all around us alatt Poppy konkrétan a hangosítópult köré szervezett egy eszeveszett circle pitet (ilyet sem láttam még korábban). A záró new way out alatt pedig fejveszett pogó alakult ki a küzdőtéren, mely búcsúzóul konfettiesővel lett betakarva. Hát mi ez, ha nem nagybetűs szórakoztatás?
A tizenöt számos szett mintegy hetven percet tett ki, nem húzták tehát túl a koncertet, de ez nem is volt baj. Ez a fellépés egyértelműen a „tömör gyönyör” kategóriába sorolható, azaz rövid, velős és felettébb szórakoztató élmény volt. A buli végén felmerült bennem, hogy bár a Red Stage ezúttal megfelelt az elvárásoknak,
legközelebb egy epikusabb helyszínen, például az Arénában is szívesen megnézném Poppyt,
show-ja ugyanis abszolút stadionokra szabható, azokba való esemény. Izgalmas, sokoldalú előadóvá nőtte ki magát Poppy, helyét a kurrens metál élvonalban pedig abszolút megérdemli. Élő produkciója igényes, pontos, magával ragadó. Erről mindenki meggyőződhetett, aki ellátogatott ezen a kora tavaszi vasárnapon a Barba Negrába.
Poppy: Constantly Nowhere Tour, Barba Negra, Budapest, 2026. március 22.
Fotók: Adamross Williams
