Jövünk
Most egy éve, hogy Karlnál és Leonie-nál vacsoráztam, abban a lakásban, ahol korábban én éltem Karllal. Thai curryt ettünk, Leonie és Karl nagyon szerelmesek voltak, a bébiőrből kihallatszott Leonie lányának halk szuszogása, Karl meg azt bizonygatta, hogy mindebben nekem is volt szerepem, még ha egyikünk sem tudta, hogy milyen. Egy ideig hallgattunk, aztán Karl felvetette, hogy álljak be közéjük harmadik keréknek. Leonie azonnal közbeszólt, hogy a pótkerék csak gyerekeknek meg öregeknek való, de szívesen áthívná egy régi barátját, és akkor négyesben már lehetne egy szép kis esténk.
A Karl-Leonie-párosnak az volt az új rögeszméje, hogy folyton kiegészítették egymást. Például Karl azt mondta:
– Kinek van kedve egy kis thai…?
Mire Leonie befejezte:
– …curryhez?
És aztán egymásra mosolyogtak, mintha valami közös titkuk lenne, saját kis nyelvük, amelyen mindketten felismerték, hogy az asztalon egy tál rohadt thai curry van. Haragosan néztem a tálra, és addig ettem a curryből, amíg semmi sem maradt, amivel ezt a hülye játékot játszhatnák. Evés közben keveset beszéltem, Leonie meg kifejtette, hogy újra magamhoz kéne engednem a szerelmet, semmit se vesz el tőlem, és hogy a szerelmet nem lehet kisajátítani. A szerelem ugyanis egy madár, amelyik meghal kalitkába zárva. Közben Karl kezét cirógatta. Én pedig az ebédlőasztalt bámultam, ami egykor az én ebédlőasztalom volt, a tányérokat, amelyekből már ezerszer ettem, a pasit, aki egykor az én pasim volt, és azon agyaltam, vajon Leonie előző lakása inspirációs falmatricákkal van-e kidekorálva. Karl észrevette a pillantásomat, és bátorítóan rám mosolygott.
Amikor a desszertnél tartottunk („vörösboros…”, „…krémhab?”), csöngettek. Karl intett, hogy nyissam csak ki nyugodtan, elvégre valahogy az én lakásom is ez. Arrébb gyömöszöltem Leonie kabátját az ajtóból, hogy a kilincshez jussak.
Az ajtóban egy Karlnál magasabb srác állt, esőáztatta barna hajjal és riadt tekintettel. Bekiabáltam a konyhába, hogy máris szerelmes vagyok, ne aggódjanak. Karl visszakiabált, hogy nagyon örül, Leonie meg, hogy ez szuper, mert imádja a négyes randikat. A srác meg nem tiltakozott, hanem mondta, hogy Jonasnak hívják. Ez ellen semmi kifogásom nem volt, úgyhogy elvettem a kabátját, Jonas meg belépett az egykori lakásomba meg a mostani életembe, először kicsit tétován, később meg ugyanolyan tétován.
Kezdetben Jonas nem volt lenyűgözve az édesnégyes ötletétől. Néhány napig elég voltam neki én is. Aztán pár héttel később egy vacsoránál hirtelen meggondolta magát. A tányérokat vittem ki a konyhába, mikor megláttam, hogy Leonie a konyhapulton ül, Jonas meg előtte áll és végigsimítja az arcát. Azzal a lendülettel fordultam is vissza, egy villa a földre esett, föl se vettem, és később megegyeztünk, hogy a kis csapatunkban nincsenek határok: mindenféle érzelmi és szexuális felállás engedélyezett közöttünk.
Eleinte az emberek mindenbe belemennek. Azt képzelik, hogy elég lazák hozzá, egészen addig, amíg egyikük túl laza nem lesz, a másik meg attól retteg, hogy elveszíti. Vagy rájuk telepszik valami rezignáció, és ott motoszkál bennük a kérdés, hogy akkor most ez lenne az, hogy ez az összeszerelmesedés átfordulhat-e végre abba az igazi, unalmas szerelembe. Pont itt tartunk Jonasszal, vagy inkább csak én tartok itt, és talán én vagyok az egyetlen, aki nem szerelmet, hanem kötődést sugárzó tekintettel akar a másik szemébe nézni. Olyan kötődést, ami azok között van, akik felosztják egymást között az összetett szavakat, és nem törődnek vele, hogy mások hülyének nézik őket miatta.
– Thai…?
– …curry?
Olyan szerelmet akarok, amelyik pitizve várja, hogy egy újabb morzsát dobjanak neki, egy terhességet talán, vagy egy közös lakást, hogy folytatódjon az elkerülhetetlenbe tartó körforgás. Enélkül csak ott ácsorog az ember összezavarodva, fáradtan, és végül az egyik hamarabb vonja meg a vállát, mint a másik. És akkor az egész már megint csak egy lesz abból az átlag négy kapcsolatból, ami egy németnek az életben kijut.
Bekúszott valami furcsa a Jonasszal való kapcsolatunkba. Valami, ami fáraszt, mert már ismerem, és frusztrál, mert nem számítottam rá ilyen hamar. Egy év telt el azóta, hogy találkoztunk. Az első hónapok is lefárasztanak, mert mindig ugyanaz a minta: szorgos vagyok, mint valami kis elsős stréber, minden energiámat abba ölöm, hogy elbűvölő és fantasztikus legyek. Rákeresek a „the perfect blowjob” kulcsszavakra a neten, mindenre figyelek, amit a másik mond, sőt, még az éjjeli szekrényén tornyosuló könyveket is végigolvasom. A rákövetkező hónapokban azzal kínlódok, hogy fenntartsam az illúziót, mert anélkül csak a valóság marad, ahhoz meg egy ember is elég. Jonasnál is ez a helyzet, beszéltünk erről, mindig agyonbeszéltük ezeket a dolgokat, különben valószínűleg semmi témánk nem maradna. A végén mindig arra jutunk: tök jó, hogy mi máshogy csináljuk. Hogy mi négyen vagyunk, hogy mi sosem fogunk teljesen egymáshoz tartozni, és hogy ennek ellenére mégis együtt maradunk.
Fordító: Tamási Rebeka
Borító: Unsplash
