Kristoffer Borglit még mindig az érdekli, miként tudja minél kellemetlenebb helyzetbe hozni a szereplőit, és ezáltal a nézőt is. A Kész dráma kellemes élveboncolás néhány parádés jelenettel, még ha helyenként érezni is, hol mehetett volna mélyebbre.
Annak idején Darren Aronofsky anyám! című filmjéről terjedt el a pletyka, hogy sokan a sztárszereposztás és a pszichothriller műfaji megnevezés miatt jegyet váltottak rá, majd amikor kiderült, milyen is valójában a mű, azonnal menekülőre fogták. Ha nem is ennyire szélsőségesen, de el tudom képzelni, hogy a Kész dráma is válthat ki hasonló reakciókat a nézőkből: a gyanútlan mozilátogató azt gondolhatja, adott két kurrens, ráadásul saját neme szépségideáljának számító sztár (Zendaya, Robert Pattinson),
egy klasszikus romkom alaphelyzet, mi baj lehet tehát egy könnyed szombat esti moziból?
Ám már az első jelenet világosan jelzi, hogy itt nem erre érdemes számítani; úgy kezdődik ugyanis a mű, hogy a Pattinson által játszott Charlie egy kávézóban figyel fel Zendaya Emmájára, és nem tudja levenni a szemét a lányról. Ezért odalopózik, lefotózza a könyvét, úgy tesz, mintha ő is olvasta volna a regényt, majd annak ellenére próbálkozik tovább, hogy Emma először tudomást sem vesz róla. A film később alig reflektál erre a pillanatra, de nem azért, mert ne érezné ennek abszurditását, hanem mert később csak ennél kényelmetlenebb dolgok történnek.
Persze ezen csak az lepődhet meg, aki nem hallott a rendezőről, Kristoffer Borgliról, ugyanis ennél a filmnél sem véletlenül szerepel Ari Aster neve a producerek között. Borgli – hasonlóan a nagy elődhöz – nem a megszokott módon közelít a skandináv filmes hagyományhoz, az élveboncolás eszköze nála sem kizárólag a realizmus, hanem a helyzetek szélsőségesen kellemetlen, kínosságig történő fokozása, addig a pontig, amikor a néző zsigeri reakciója már az, hogy a szereplők hagyják abba, ami a vásznon történik, vagy legalábbis nekünk ne kelljen nézni. Van, hogy a rendező feloldja ezeket a szituációkat a humor eszközeivel, de olyan is, hogy nincs menekvés, végig kell néznünk, amíg
a karakterek kivetkőznek emberi mivoltukból és önfeledten tocsognak a legalantasabb viselkedési formákban.
Borgli klasszikus dilemmával szembesíti két főhősét: mi történik, ha már kifizettük az esküvőre a DJ-t, lefoglaltuk a helyszínt, széles mosollyal vár a fotós, sőt már a szülők is szinte repülőn ülnek, de megtudunk valamit a párunkról, ami miatt kétségbe vonjuk a kapcsolat jövőjét. Mit teszünk? A könnyebb ellenállás felé haladva megpróbálunk nem tudomást venni róla, vagy felelős lépésként meghozzuk a kínzó döntést? Természetesen nem emberek lennénk, ha nem az előbbit választanánk, így tesz Charlie is, de egyre kevésbé tudja uralni a gondolatait, amelyek élete minden területét meghatározzák.
Az említett csavar a film harmadánál érkezik, de az idill már addig is töredezik. A házassági fogadalmak megírásának nehézségei még tekinthetőek kedvesnek, de az már kevésbé, hogy a párosnak mintha alig lennének közös élményei, legalábbis mindenre merőben máshogy emlékeznek. A fordulatot később remekül építi fel a rendező: egyrészt gyanútlanul hagyja a nézőt, másrészt a feloldás váratlan, abszurd, de közben aktuális és hiteles. Anélkül, hogy direkten utalnánk a slusszpoénra, sztárokkal forgatott
stúdiófilmtől ritka, hogy ennyire érzékeny tabut kezdjen ki, ráadásul úgy, hogy egyáltalán nem ragad meg a címszavak szintjén,
hanem kifejezetten érdekes szempontokat vet fel, sőt még attól sem ijed meg, hogy olyasvalamivel empatizáljon, amit a legtöbben démonizálni szoktak. A vallomás kontextusa is természetessé, kényelmetlenül ismerőssé teszi a helyzetet: a borozás közben eltűnik a kultúrmáz, mindenki beszámol legkellemetlenebb emlékeiről, és egy ponton valaki olyasmit mond, amire a többiek már nem tudnak őszinte mosollyal reagálni.
Charlie egy ideig megpróbálja homokba dugni a fejét, ami arra jó, hogy ha nem is annyira erősen, mint Az álmaid hősében, de a rendező ismét elcsábuljon a tudatfilm irányába. Bizonyos jeleneteknek többféle verzióját látjuk: egyszer azt, amit a férfi ráprojektál a helyzetre, majd azt, ami sokkal közelebb van a valósághoz. Ezáltal a film a kapcsolatok természetéről is sötét képet fest. Hiszen mit mond el a két főhősről, hogy
úgy jutnak el az esküvő küszöbéig, hogy valójában mintha fogalmuk sem lenne egymás valódi személyiségéről?
Még azoknál is csak a külső számít, akiknek egyébként meglenne az intellektusa, kulturális tőkéje ahhoz, hogy ennél szofisztikáltabban válasszanak párt (Charlie egy múzeum kurátora, Emma meg nem nevezett, de szintén értelmiségi munkát végez)? A titok felfedése pedig azt a kérdést teszi központivá, hogy kibe szeretünk bele valójában: a másikba vagy abba az emberbe, akit mi akarunk formálni belőle? Számít-e valójában, amit a környezet gondol? Utóbbi kapcsán a legkegyetlenebb a film, mert bár főhőseinket sem lehet azzal vádolni, hogy makulátlan emberek, mellettük mindenki hozzájuk hasonlóan felszínesnek, kisstílűnek tűnik, gondoljunk csak az Alana Haim által egyébként istenien játszott Rachel karakterére, a mindenkinél mindent jobban tudó, hiperagresszíven polkorrekt barát archetípusára.
Ezzel együtt hangozzék bármilyen furcsán, a Kész dráma végső soron szép tanúságtétel a szerelem mellett. Hisz végső soron egy dolog számít: ha a két főhős még véráztatva is ott tud ülni egy asztal mellett, köztük talán tényleg különleges a kapocs. A film azt mondja: létezik az a kapcsolat, az a szimbiózis, ami képes felülemelkedni a fenti problémákon, ráadásul ezzel az eszközkészlettel ez az üzenet hitelesebb, mintha sokadszorra látnánk egy klasszikus romkomot. Borgli sem a filmnyelv, sem a forgatókönyv terén nem talál fel semmit, Ari Aster mellett Jórgosz Lánthimosz és Ruben Östlund hatása is érezhető (már csak a dramaturgiailag kiemelt szerepet betöltő hányás képében is), de erős kézzel irányítja a filmet, nem veszíti el a fókuszt, és sokat kihoz a színészeiből. Robert Pattinson tinisztár korszaka óta a Charlie-hoz hasonlóan zavarba ejtő figurákra specializálódott, akiknek még a mosolyában is van valami kellemetlen,
Zendaya viszont karrierje egyik legjobb alakítását hozza,
talán a Challengersben volt korábban ennyire kiemelkedő: finom, sebezhető, de értjük azt is, miért lehet egyik pillanatról a másikra félni tőle. Mindkét főszereplő remekül érzi Borgli poénkészletének ritmusát, hogy mikor kell azt a plusz mosolyt beletenni, amitől az önfeledt helyett kényszeresnek érződik a reakció.
A Kész dráma
nem lesz generációkat meghatározó film, de nem kizárt, hogy az év végi listákon visszaköszön még.
Kristoffer Borgli egyre közelebb kerül receptje tökéletesítéséhez, a mozit pedig úgy hagyhatjuk el, hogy még sokáig velünk marad egy-egy hideglelős mosoly, és kicsit bizalmatlanabbul fordulunk a mellettünk sétáló felé.
Kész dráma (The Drama), 2026. Írta és rendezte: Kristoffer Borgli. Szereplők: Robert Pattinson, Zendaya, Alana Haim, Mamoudou Athie, Hailey Gates, Zoë Winters. Forgalmazza: Fórum Hungary.
A Kész dráma a Magyar Filmadatbázison.
