Hajléktalanok megsegítéséről, hazatérő katonákról nézünk videókat, hogy érezzünk valamit, valamint tortákról küldünk képet egymásnak a szülinapokon. Kikoptunk egymás életéből, miközben a kötődés iránti igényünk egyre tovább nő, a táguló űr betöltésére pedig csak a figyelem képes, még ha az csak hamis ígéret is arra, hogy megkapjuk, amit szeretnénk.
Kristoffer Borgli a figyelmet jelöli meg mindent felülmúló drogként a modern kor embere számára. Egyénalapú, egyre nárcisztikusabbá váló társadalmunk mozgatóereje ez, amely felemelhet, de el is nyelhet egy mozdulattal, és hogy melyik az a mozdulat, azt sosem tudhatjuk előre. Egy allergiás reakció kevés, a leváló bőr túl sok, néha pedig pusztán egy helyben állni, míg a világ ég, mégis hőssé tehet.
A rendező eddigi két nagyjátékfilmjében a figyelem torzító erejét vizsgálta,
amihez épp csak hangyányit kellett kimozdítania filmjei univerzumát a rögvalóságból, ami már önmagában beszédes. A Rosszul vagyok magamtól dramedy-ként is működő karakterdrámájában egy párt ismerhetünk meg, akik egymásra licitáló borzalmakkal igyekeznek magukra irányítani a tekinteteket. Ezúttal ugyanannak a skálának a másik végéről láthatjuk a dolgot, tárgyalt filmünk főszereplője ugyanis egyáltalán nem vágyik a figyelemre, sőt. Míg Signe feltűnési viszketegségben szenved, Paul inkább a csordába vegyülő zebrával azonosul, a szer bódító ereje azonban őt is berántja.
Paul Matthews (Nicolas Cage) gyomorforgatóan átlagos figura, egy „figyelemreméltó senki”. Felkel, eszik, konstatálja, hogy gyerekei ignorálják, majd elmegy dolgozni, hogy egy előadóteremnyi egyetemistát untasson evolúciós biológiával. A lánya panaszkodik, amiért rendszeresen megjelenik az álmaiban, de sosem menti őt meg a katasztrófától, csak áll ott. Hamarosan kiderül, hogy nem ő az egyetlen, egyfajta fordított Mandela-effektusként
a világ egyidejűleg kezd Paullal álmodni, ráadásul mindenki ugyanazt: ők a halál elől menekülnek, a férfi pedig csak megfigyel,
mint egy igazi – hát, mondjuk így: hétköznapi – hős. Az ismertséggel járó tagadhatatlan előnyök hamar kényelmetlenséggé, béklyóvá nehezülnek, a hírnév pedig, ami csókos szájára emelte, habozás nélkül el is nyeli, majd kiköpi, ami megmaradt belőle.
Nicolas Cage-nek mostanra mondhatni szokásává vált, hogy ahelyett, hogy elfordulna botrányokkal tarkított múltjától és néhol méltóságtól egészen megfosztott megítélésétől, inkább kihúzott háttal, büszkén meglovagolja a hullámokat. Elvégre – számára is – mindig a figyelem volt a lényeg, az pedig így is megvan, talán jobban is, mint fénykorában. A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyában már bizonyította, hogy képes önmaga paródiájává válni anélkül, hogy a dolog kínossá válna vagy az elmúlás elleni szánalmas kapálózásba torkollna. A Charlie Kaufman filmjeit idéző Álmaid hőse pedig akár egyenesen neki is íródhatott volna, hiszen Cage ezzel
épp azt az őrületet tudja demonstrálni, ami színészből legendává, legendából pedig egy éjszaka alatt mémmé formálta,
anélkül, hogy különösebben befolyással lehetett volna az események alakulására.
A film láthatóan erős médiakritikát fogalmaz meg, azt tematizálva szatirikusan, hogyan emelnek be olyan vérbeli senkiket a köztudatba, akikben az egyetlen érték, hogy híresek. A rajongás ok-okozati kapcsolata felborul, így ezek az alakok nem azért lesznek ismertek, mert valamit hozzáadnak a közösséghez, hanem azt adják hozzá, hogy ismertek. A jelenség az internet mára talán legerősebb fegyvere, hiszen bekerülni a spotlámpa szűk rádiusza alá maga a révbe érés.
Ennél eggyel merészebb vállalkozás a cancel culture kritikája.
A rendező egy interjúban elmondta, hogy a film alapötlete azokból az elbeszélésekből született, amelyeket tanároktól és professzoroktól hallott, akiket – elmondásuk szerint – alaptalan vádak miatt távolítottak el a pozíciójukból. Mostanában egyre sűrűbben szakadnak fel sóhajok a filmiparból, és kérdőjelezik meg ezt a jelenséget (Depp v. Heard, A második esélyek királya, Ricky Gervais: Armageddon), de vajon lehet-e büntetlenül ellenezni egy épp trenden lévő mozgalmat? Az Álmaid hőse egy nem túl elegáns, de annál frappánsabb fricskával feltehetően megússza a hőbörgők haragját.
Az álom ötlete alapvetően az írók, rendezők olcsó jolly jokerének mondható, hiszen mi sem egyszerűbb, mint a kívánt abszurditást egy szabályok és határok nélküli világ kontextusába helyezni. Itt azonban épp a realitás, a PC-elvektől szűkített, elnyomással behajtott egyenjogúság rendszere olyan abszurd, hogy már csak egy álom kontextusában lehet hitelesen rámutatni a hibáira. És működik is,
a néző gyomra és ökle is összeszorul az alaptalanul vádolt Paul kanosszajárását nézve,
és megkérdőjeleződik, hogy a nemesnek gondolt mozgalom, amelynek adott esetben a néző is híve, nem maga is csak egy tömegpszichózis eredménye-e, amit ész nélkül követünk. Hiszen a dolog egyszercsak a semmiből bukkant elő és tarolta le először Hollywoodot, majd lecsorogva egész a kisemberekig, sokunk életét most itt, a Balkán árnyékban is befolyásolja. És bár tagadhatatlanul jó a kitűzött cél, az odáig vezető út legalábbis extrémnek nevezhető.
A módszereket azonban senki nem panaszolhatja föl, és nem intézhet ellenvetést anélkül, hogy a közvélemény ne bélyegezné meg nyomban a „probléma része”-ként. Márpedig az a rendszer, ahol nem lehet szabadon kérdéseket feltenni és módszereket megkérdőjelezni, általában nem a szabadságot és egyenjogúságot szolgálja. Vagy maximum néhányak szabadságát és egyenjogúságát. Mindezek mellett a cronenbergi jegyeket hordozó horror-vígjáték – ami azonban a remek humorral együtt már inkább egy elborult Louie-epizódot idéz – metább szinten is hordoz üzenetet.
Az álmoktól fűtött közösségi őrület látványa olyan erős, hogy a kontextust egészen elhomályosítja,
pedig közben megfontolandó utalásokat kapunk a csordaszellemre, a kitűnés és elvegyülés evolúciós szerepére és Jungra is. Az izgalmak mellett ezek mellékesnek, néhol szinte zavaró háttérzajnak tűnhetnek, azonban érdemes lehet őket narratívaként is megvizsgálni.
Az interneten (hol máshol?) már most felütötte a fejét egy értelmezés, mely szerint a film azt a Jung által is hangoztatott elméletet demonstrálja, hogy
„nem az embereknek vannak ötleteik, az ötleteknek vannak embereik”.
A svájci pszichiáter szerint a pszichózis nem különbözik sokban az álmoktól, ahogy ezt Paul, lányának előadott monológjában számunkra is rögzíti az alkotó. Mindezek tekintetében a tömegpszichózis jelensége felveti annak a lehetőségét, hogy az emberi faj egyfajta közös tudatalattival rendelkezik. Persze a kollektív tudatalatti nem új gondolat, ám ha például a sokat emlegetett hangyákat vizsgáljuk, felsejlik egy olyan eshetőség is, miszerint nem mi használjuk a tudatot, hanem az használ minket. Ezt a hátborzongató elgondolást erősíti a film végén látható, Black Mirror-hangulatú szekvencia is. Ebben a tömeges rémálmokból tanulva egy új eszközt dobnak piacra, melynek segítségével bemászhatunk egymás álmába – nem mellékesen természetesen azért, hogy a reklámgyártók is elhelyezhessék ott kívánt tartalmaikat.
Így válik újabb szinten fogyasztóvá az ember azáltal, hogy a figyelmet drogként adagolva módosítják a tudatát. És
így válik Kristoffer Borgli második nagyjátékfilmje újfent groteszk korképpé,
amelyet a hatás eléréséhez sokkal kevésbé kellett kimozdítani a valóságból, mint az vállalható lenne. Ezúttal is rendíthetetlenül torz tükröt állít elénk a norvég rendező, ám mindez a mélyebb elmélkedések helyett feltehetően inkább egy mókás tükörszelfinek válik eszközévé.
Álmaid hőse (Dream Scenario), 2023. Írta és rendezte: Kristoffer Borgli. Szereplők: Nicolas Cage, Julianne Nicholson, Michael Cera, Lily Bird, Jessica Clement, Star Slade. Forgalmazza: Mozinet.
Az Álmaid hőse a Magyar Filmadatbázison.
