Harry Styles negyedik albuma, a Kiss All The Time. Disco, Occasionally. nem csupán egy folyamatosan formálódó zenei pálya újabb állomása, hanem egy radikális irányváltás terméke is. A klasszikus pop biztonságát hátrahagyva az elektronikus hatások és a kísérletezés kerül előtérbe. A lemez egyszerre tükrözi az útkeresés jelentette bizonytalanságot és a művészi szabadságban rejlő erőt. Miközben meg is kérdőjelezi mindazt, amit eddig Stylesról gondolhattunk.
Harry Styles pályafutása igazán ritka példája annak, amikor egy mainstream popkörnyezetből induló előadó következetesen képes újradefiniálni saját magát.
Styles még a One Direction oszlopos tagjaként könnyen befogadható popslágerekkel vált világsztárrá a 2010-es évek elején,
majd a fiúbanda feloszlása után szólókarrierbe kezdett, s már az első pillanattól kezdve tudatos eltávolodása látszott kirajzolódni ettől a zenei világtól. Az önmagáról elnevezett debütáló albuma ugyanis már klasszikus rock hatásokkal dolgozott, s mintha egy másik korszakba igyekezett volna vele visszanyúlni.
A második lemez, a Fine Line csak tovább tágította ezt a képet. Itt már egy sokkal színesebb, érzelmileg nyitottabb előadót láthattunk, aki a pszichedelikus pop, az indie és a rádióbarát hangzás között egyensúlyozott. Ezzel pedig Styles nemcsak kereskedelmileg, hanem kritikailag is megszilárdította helyét a kortárs pop élvonalában. A 2022-es Harry’s House is ennek az útnak lett egy letisztultabb, intimebb állomása, ahol már leginkább soft pop elemek domináltak, miközben a dalszövegek személyesebbé és közvetlenebbé váltak.
Ami igazán meghatározza Styles művészetét, az a folyamatos megújulásra való törekvés, és a jelentős kockázatvállalás.
Minden albuma egy egészen új irányt jelöl ki, miközben mégsem érződik ez az elszakadás idegennek, ráadásul minden ilyen váltás kétségkívül jól is áll neki. A bevált formulákkal való meg nem elégedés vezetett el a Kiss All The Time. Disco, Occasionally. megszületéséhez is, mely talán az eddigi legmerészebb és leginkább kísérletező jellegű vállalkozása is egyben.
Harry Styles negyedik stúdióalbuma nem egyszerűen új korszakot nyit, hanem szinte teljes identitásváltást hajt végre – ez pedig nemcsak zeneileg, hanem az atmoszféra és bejárt mélységek tekintetében is megmutatkozik. Bár Styles következetesen kerüli az ismétlést, talán ez az anyag jelenti a legélesebb kanyart a munkásságában.
Egy olyan lemezről van ugyanis szó, mely tudatosan hátat fordít a biztonságot jelentő popstruktúráknak,
hogy az elektronika és az experimentális hangzásvilág felé forduljon. A váltás háttere nem csupán esztétikai döntés, hiszen a Harry’s House utáni időszakban Styles valamelyest visszavonult a reflektorfényből, ez a tapasztalat pedig mélyen beleivódik az album szövetébe. A dalok kevésbé szólnak konkrét történetekről, sokkal inkább hangulatokról, érzetekről, pillanatokról – arról, milyen elveszni a tömegben vagy épp saját magunkban, a gondolataink között.
A nyitódal, az Aperture azonnal kijelöli az irányt, és pulzáló, fokozatosan építkező elektronikus elemeivel egyértelműen eltávolodik a klasszikus popdalszerkezettől, miközben maga az élmény, az atmoszféra az, ami beszippant, ez a szemlélet pedig az egész lemezt végigkíséri. Az American Girls ugyan még megidézi a nosztalgikus popérzetet, de már itt is érződik, hogy
Styles nem akar visszatérni a múltjához. Inkább csak elmereng rajta, hogy aztán továbbléphessen.
A lemez egyik legnagyobb erőssége a hangulati kohézióban rejlik, a dalok ugyanis szinte észrevétlenül folynak egymásba olyan hatást keltve, mintha egy hosszú DJ-szettet hallgatnánk. A Ready, Steady, Go! és az Are You Listening Yet? egymásutánja különösen erős, mivel előbbi játékos, tánchatású energiáját utóbbi kissé sötétebb hangulata váltja fel. Utóbbi dal pedig repetitív szerkezetének és pulzáló ritmusának köszönhetően szinte hipnotikusan hat, miközben szövegével a világ zajára próbál reflektálni.
A Season 2 Weight Loss szintén szokatlan jegyekkel bír, s talán a kísérletezési szándék is itt tükröződik a legintenzívebben. Ezzel szemben a Coming Up Roses már egyfajta stabil menedékként funkcionál. Lecsupaszított hangszerelésével és vonósokkal megtámogatott érzelmi ívével visszanyúl Harry Styles korábbi, klasszikusabb dalszerzői énjéhez. Egyúttal
azt is jól mutatja, hogy az énekes nem vesztette el popérzékenységét,
csupán tudatosan nem azt helyezi előtérbe. Az album egyik visszatérő motívuma az identitás és önkép kérdésköre, mely Styles zenei karrierjének alakulását látva nem is túl meglepő. A Pop című szám például egyszerre ironikus és önreflexív, hisz miközben klubtrackként működik, szövegében Styles a saját, zeneiparban betöltött szerepét boncolgatja, ez a kettősség pedig az egész lemezt áthatja.
Az album másik érdekes aspektusa, hogy a korábban sokszor nagyívű éneklésekről is ismert Styles hangja gyakran háttérbe szorul. Maga az összkép fontosabbá válik az éneknél, ezáltal a vokál is kissé olyan, mintha egy újabb hangszerként olvadna bele a mixbe. Ez már önmagában radikális eltérés a mainstream pop hagyományaitól, ahol az énekes személye dominál igazán, itt viszont sokkal inkább arról van szó, hogy bizonyos értelemben eggyé válik a dalaival.
Ez bizonyult viszont a lemez egyik fő gyengeségének is egyben,
ugyanis néhány ponton (például az American Girls vagy a Paint by Numbers esetében) a dalok kevésbé maradnak emlékezetesek, az akusztikusabb pillanatok pedig olykor megtörik a lendületet. A záródal, a Carla’s Song viszont abszolút méltó befejezése az album jelentette utazásnak. Elektronikus pulzálása és érzelmi telítettsége egyszerre idézi meg az éjszaka végét és egyfajta belső megvilágosodást, s ezáltal az egész lemez itt, a végén talál be igazán a célba.
Összességében a Kiss All The Time. Disco, Occasionally. egy bátor, kockázatos és helyenként megosztó album. Nem tökéletes, hiszen kissé önismétlő, időnként öncélúan kísérletező, és nem mindig találja meg az egyensúlyt forma és tartalom között. Olykor viszont épp ezek a hibák teszik igazán érdekessé. Styles persze érezhetően nem habkönnyű slágereket akart gyártani, hanem sokkal inkább egyedi élményt teremteni egy olyan lemez által, melynek dalaiban valóban el lehet mélyedni. Sokkal jobban is, mint azt elsőre gondolnánk.
Négy album után világossá vált, hogy Harry Styles nem hajlandó, s nem is fog önmaga ismétlésévé vagy paródiájává válni, inkább kockáztat.
Akkor is, ha a közönsége vagy a rajongói nem reagálnak egyöntetűen pozitívan ezekre az irányváltásokra. És bár az említett ugrások nem mindig vezetnek hibátlan eredményhez, alkotói szempontból mindenképpen elismerendőek. A Kiss All The Time. Disco, Occasionally. ugyan nem mindenkinek fog tetszeni, de nem is ez a cél. Inkább felhívja a figyelmet a szabadságban és az újrakezdésben rejlő lehetőségekre, valamint arra, hogy néha érdemes változtatni a dolgok menetén – és egyszerűen csak alámerülni a pulzáló mélységben.
Harry Styles: Kiss All The Time. Disco, Occasionally., Erskine Records, 2026.
Borítókép: Johnny Dufort
