Antalka Zsófia önálló kiállítása egyszerre értelmezhető munkaeszközöket puritánul egymás mellett felvonultató installációként és ezzel párhuzamosan hetekig tartó performanszként, amely során a művész a szemünk előtt létrejövő műalkotás részévé válik. A /formatíva arra törekszik, hogy egy előre meghatározott időintervallum erejéig a művész teste és alkotó mozgása tárgyiasuljon, miközben számos kérdést a múzeumlátogatónak szegez.
A Project Space elnevezésű tér az idén 20 éves MODEM fiatal kiállítóhelye: a korábban a kávézóhoz vezető széles folyosó leválasztásával egy
olyan épületszakasz jött létre, amely kísérletezésre, kisebb volumenű projektek bemutatására alkalmas.
Ennek megfelelően láthattunk már itt például helyi egyetemisták Debrecenhez kapcsolódó gondolatait tükröző tárgyegyüttest. Vagy a városi színház táncosainak performansza során létrejött falfestéssel teljessé váló tárlatot. A lokalitásra fókuszáló kortárs műalkotások és a debreceni származású fiatal képzőművészek önálló kiállításainak sorába illeszkedve ebben a térben kapott helyet Antalka Zsófia.
A téglalap alaprajzú Projekt Space egyik hosszú oldalán Salgó polcokon műanyag tárolódobozok sorakoznak, bennük nagy mennyiségű, szín szerint elkülönített gyönggyel, mellettük néhány rajz és skicc. A falon kis méretű rajz látható egy sminkelt szemről, felette szív alakú, egy átlagos szoba dekorálására alkalmas gyöngyfüggöny (Mézes kalapács, 2024). A szemben lévő oldalon számsorokkal és betűkkel teleírt lapok egymásutánja lóg, felcsipeszelve a fal mellett. Középen pedig egy asztal áll, ahol Antalka milliméterpapíron készített rajzai társaságában maga a művész ül és gyöngyöt fűz: az oldalsó falon látható sminkelt szem monumentális méretű gyöngyfüggöny másának párját készíti.
A hatalmas szem az asztal fölé magasodik, mintegy szemmel tartva a készülő művet, az alkotót és a látogatót.
A terem hátsó falán, az művésztől szinte kitakarva helyezkedik el egy gipszből öntött kéz (Metachroses [részlet], 2022).
A kurátor, Hocza-Szabó Marcell a kialakított helyzet kivételességét hangsúlyozza: a központi műtárgy második részét a tárlat megnyitása után, a térben kialakított munkaterületen készíti el a művész. A felfüggesztésre kész egységek a földre helyezve jelzik a projekt haladását, a többi tárgy pedig az alkotás fázisait vonultatja fel a szemünk előtt.
A fűzés repetitív mozdulatai a hetekig tartó munka során eggyé válnak az alkotóval,
az iteratív formaalkotás felmutatása jelöli magát a műalkotást. Így elképzelhetjük, hogy a dolgozó művész teste jelöli a produktumot, és fordítva. Az alkotási folyamat megfigyelése és megfigyeltsége nemcsak a készülő tárgyra és az alkotóra vonatkozik, a látogató is részesévé válik a teret egészében felvevő kamera révén, amelynek képkockái a műalkotás létrejöttét dokumentálják. Mindenképpen érdemes egy kicsit jobban szemügyre venni a felkínált formát, amely a performatív installáció műfaji megjelölést kapta. A performatív szakasz ugyanis csak hétköznap, nyitvatartási időben tekinthető meg – azaz Antalka hétköznap 10 órától 18 óráig található a Projekt Space-ben – az ezen kívül eső időszakokban, a hétvégén érkező múzeumlátogatók számára a művész nélküli installáció marad.
Micsoda pimaszság! – mondhatnánk. Hiszen Antalka olyan művészi gyakorlatot költöztet a MODEM terébe, amely a hivatali időben dolgozók jelentős részét kizárja a performatív tevékenység – esetünkben maga a műalkotás – megtekintésének lehetőségéből. A kulturális termékhez mint szabadidős programhoz való hozzáférést a fogyasztói társadalom átlagos ritmusából kiszakítja, azaz hétvégén Antalka performatív alkotása nem fogyasztható. Ezzel
a művészeti produktum termékként történő felfogását kérdőjelezi meg, és a hétköznapi élettől való távolságát hangsúlyozza,
hiszen a /formatíva performatív „fele” sokak számára a szabadnapokból kihasított időben látogatható. Vagyis Antalka a művészettel való találkozásra valamiféle ünnepként vagy legalábbis kivételes eseményként tekint. Micsoda hanyagság! – mondhatnánk. Hiszen a /formatíva performatív „felének” a befogadása, mivel csak hivatali időn belül lehetséges, kevesek számára elérhető. Ez a gesztus meglehetősen eltér napjaink törekvéseitől, mikor is minden múzeum és kulturális intézmény egyre duzzadó apparátussal, szinte erőn felül, számtalan felületen és módon azon igyekszik, hogy minél több látogatója legyen. Illetve minél nagyobb eléréssel rendelkezzen, hogy a felkínált tartalmak minél többek számára elérhetők legyenek.
Anatalkának nem áll szándékában kapcsolatot létesíteni a potenciális látogatókkal vagy befogadókkal,
a projekt struktúrájába könnyen beilleszthető workshop vagy egyéb, a közönséggel együttműködést magában rejtő esemény elől elzárkózik. A performatív cselekedettel együtt járó személyes jelenlét nem kapcsolódik a kölcsönös kommunikációra való törekvéshez. Igaz ugyan, hogy a látogatók kérdéseire válaszol, ám ezek az élőszavas megszólalások szinte ugyanazokat a mondatokat ismétlik, mint amiket a Project Space bejárati szakaszának falára felhelyezett videós összefoglaló anyagban elmond. Nincs itt semmi látnivaló: itt munka folyik.
Antalka e visszahúzódó gesztusa egyaránt tekinthető visszafogott intenzitással menedzselt, kis volumenű projektnek, de akár a kultúra- és művészeti produktumok fogyasztási gyakorlatára irányuló tudatosan vállalt fricskának is. Ezáltal magára a munkára, a munkavégzésre mint jelenségre, mint
mindannyiunk számára ismert és gyakorlott, de kevéssé metaanalizált tevékenységre irányítja a figyelmet.
A tárlathoz kapcsolódó füzetkében a kurátori szöveg mellett Keszeg Anna gondolatai kaptak helyet Történetek a munkáról címmel, amelynek egységei inspirálóan rezonálnak Antalka performatív installációjával. A munka végzésének különböző formáit röviden felvillantó, személyes történetekben visszatérő elem a munkavégzés belső meggyőződésből fakadó, nem pedig egy produktum vagy eredmény elérését célnak tekintő mivoltát domborítja ki. A /formatívában kialakított helyzet
ezen belső elköteleződés és a munkavégzést meghatározó keretek közötti kapcsolatot tematizálja.
Mennyire elvárható egy művészeti tevékenységet végző embertől, hogy „kötött, hivatalos munkanapokon napi nyolc óra” legyen a munkaideje? Mennyire várható el, hogy a művész kizsákmányolja magát, azaz munkaidő előtt és után is végezzen művészeti tevékenységet? Vagy mennyire várható el – vagy jellemző – ugyanez azokra, akik nem művészeti munkát végeznek? Mennyire várják el egy nőtől, hogy az előírtnál több munkát kedvére végezze? Mennyire várható el egy művésztől (akár nő, akár férfi), hogy munka közben készségesen beszélgessen saját tevékenységéről a potenciális fogyasztókkal?
És mennyire természetes – vagy nem –, hogy nézünk valakit munka közben?
Vagy hogy épp azért nézzük, mert dolgozik? Az Antalka által választott anyaghasználatban és az Éberség című alkotás készítésének folyamatában ugyanis mindezen kérdések sűrűsödnek össze. A gyöngy sok ezer éves forma, amelyet mindig is díszítésre használtak, társadalmi státuszjelző funkcióval. A sarokban elhelyezett kisméretű gyöngyfüggöny a kézműves hagyomány ma vásári közegben élő, dekorácós céllal készített termékeit juttatja eszünkbe. A függönyforma pedig felidézi a ’70-es, ’80-as évek panel- és társasházi lakásokban használt térelválasztó elemét, amely egyszerre alkot nyitott, de mégis szeparált teret, illetve utal a korabeli társadalmi berendezkedésre.
A gyöngyfűzés máig a kézműves esztétika jellegzetességeit viseli magán, szinte mindig nők végzik, és mivel sosem vált önálló szakmává, lényegében a háztartási feladatok részeként értelmezhető. Mégis, színvonalas gyakorlása komoly mesterségbeli tudást igényel, amely a gyöngyök pontos megszámlálását, a hurkok, kanyarok és kötések biztos kezű kivitelezését is magába foglalja.
Antalka Zsófia a számára kialakított (múzeumi) munkaterületen munkaruhát használ: egy sűrű szövésű, mellrészes kötényt visel.
Természetesen gyöngyfűzés közben nem koszolódik az öltözete, a szemünk előtt folyó, választott tevékenységhez egyáltalán nincs rá szüksége. Ezzel a kellékkel (vagy jelmezzel) idézi fel egyes kézműves szakmák végzőit (fazekas, asztalos), az ipari termelés résztvevőit (például gyári dolgozókat, hegesztőket). Illetve utal más művészeti ágakra (festő, szobrász) és háztartási tevékenységekre (főzés, takarítás). Antalka kizárólag egyeneseket fűz, a fal mellett függő papírokon a tervrajzról manuálisan átszámolt és átvezetett mennyiségeket és színkódokat követve a gyöngyök egymás mellé helyezésének centiméterben jelzett hosszát méri. Milyen létjogosultsága van ma a mechanikusan végezhető munka manuális végrehajtásának? Mitől munka a munka? Attól, hogy megfelelő ruhát húzunk hozzá? Attól, hogy egy szokásrendbe belesimuló eredmény jön vele létre? Vagy attól, hogy papírunk van a munkavégzésről?
A /formatíva igencsak ökologikus projekt. Kis alapterületen, lokális bevonódást elősegítve,
a művész folyamatos foglalkoztatásával rengeteg kérdést vet fel és még több értelmezési lehetőséget kínál.
Azt pedig, hogy pimasz és hanyag vagy inkább merész és átgondolt, esetleg törékeny alapokon álló gyöngyszem, a látogató döntse el maga!
Antalka Zsófia /formatíva című kiállítása a debreceni MODEM-ben tekinthető meg június 7-ig.
Fotók: Vigh Levente
