Mi az ihlet és hogyan érhető el? Ágoston Enikő Anna esszésorozatának célja, hogy sorra vegye és értelmezze a magyar irodalom ismert alkotóinak ihletfelfogását, felülírja a köztudatban elterjedt ködös jelentéseket, így egy letisztultabb és megközelíthetőbb jelenségként tárva fel az ihletet. A Mi az ihlet? esszésorozat egy kiterjedtebb ihletkutatással foglalkozó projekt része, melynek további tartalmai elérhetőek az Ihletforrás YouTube-csatornán. Ágoston Enikő Anna másodikként Kosztolányi Dezső ihletfelfogását vizsgálja.
I. „Sokat írjon. Fogja le az ihletet. Csikarja ki, ha nem jő.”
A huszonegy éves Babits Mihály 1905-ben levelet ír az akkor tizenkilenc éves Kosztolányi Dezsőnek, melyben az idősebb pályatárs arról panaszkodik, hogy nincs ihlete. Munkái nem lírai jellegűek, ezzel indokolja, hogy képtelen kapcsolatot teremteni a lelkével, sőt egyáltalán nincs lehetősége arra, hogy lelkileg aktív legyen: „igazán egy örökkévalóság óta nem írtam (senkinek a világon!), s ezt a hanyagságomat alig magyarázhatják ki bokros teendőim, amelyek tényleg annyira bokrosak, hogy hála Isten, alig engednek lélekzeni (sic!). […] Kifogyott belőlem minden szusz és ún. alkotóerő; még egy rövidke vers »vágására« sincsen ihletem.” (Kosztolányi Dezső Összes Művei, Levelezése I. 1901–1907, szerk. Buda Attila, Kalligram, Pozsony, 2013, 357.)
Nagyon izgalmas, hogy az ihlet jelenlétét a lélegzés és a lélek együttes működésével ragadja meg,
ahogy szorosan összemossa a „lélekzeni” igében, amely szokatlan módon a lélekre is átruházza a lélegzés biológiai és folytonos mechanizmusát, és a lélek anyagontúliságát a lélegzésre. Mintha a lélegzet a lélek aktív működésétől függne, és a lélek jelenléte is a biológiai működéstől. A levél folytatásában Babits a lelkét magként jeleníti meg, mely körül hiányzik a mű, eltűnt, mint a leszáradt gyümölcshús.
Ugyan terméketlennek látszik ez a fajta lélekábrázolás, mégis tudjuk, hogy a mag képe a továbbörökítés, a termékenység képe.
„Az én lelkemről leszáradt a gyümölcs; csak a magja maradt; az pedig száraz és kemény. De megpróbálom feltörni; talán van belül — cyankáli. Mint a szilvamagban. Voltaképen a szilva, a hosszúkás, kék szilva az a gyümölcs, amelyhez leginkább hasonlítható vagyok.” (Uo., 358.) Ahogy az az esszésorozat első részéből már kiderült, Babits a művet változó, élő szervezetként fogja fel, de a forrás a „lélek”, amely stabil és változtathatatlan.
A válaszlevélben Kosztolányi ezt a tanácsot adja: „Nem akarok Kátét írni önnek, kit úgy szeretnék megmenteni, mint magamat, de kérem, rendezze be e tanácsom szerint az életét. Az ››alkotás gyönyörét‹‹ állítsa az ormára. Sokat írjon. Fogja le az ihletet. Csikarja ki, ha nem jő. Rágjon tollat, mint Flaubert, ki a Madame Bovaryból naponta egy lapot írt irtózatos kínlódások között, de oly ihletben, hogy a mérgezés-jelenet írásakor az arzén ízét érezte a szájában, és hányt.” (Uo., 362.).
Kosztolányi Babitscsal ellentétben már nem a lélekbe helyezi az ihlet forrását, hanem a nyelvbe.
„Azt hittük, hogy kevéske olvasottságunkkal lenézhetjük a költészetet egyedül termékenyítő ihletet s hideg megfontolással pótolhatjuk.” (Uo.) Ebben az idézetben már jelen van az a vélekedés, hogy az olvasottság és a szaktudás önmagában nem elég a mű megírásához, mert ahhoz valami több kell, amit Kosztolányi ihletként nevez meg. Későbbi nyelvszemléletét figyelembe véve és a levélből korábban idézett részlet értelmében:
a nyelv az alkotásban kiszámíthatatlan önműködéssel irányítja a mű alakulását.
Érdekes, hogy ezután a verset a lélek tartalmának tekinti, valószínűleg Babits után: „hogyan van nagyobb dolog egy versnél, melyben a lélek indulata ömölt ki?” (Uo.). A lélek Kosztolányi esetében az ihlet vonatkozásában inkább nyitott szemantikai teret jelent, mint az alkotóban rejlő egyediséget, nemhiába nevezi „végtelennek” az ihletet a levelében Byron verseinek olvasásával kapcsolatban. Babitsnál is a személyiségtől elválasztott tartalom a lélek, de ő az alkotóval összefüggő egyéni jellemzőkkel ruházza fel, az alkotóból eredezteti, nem pedig a nyelvből.
Ebben a levelezésben Kosztolányi az ihlet egyik tapasztalataként a nyelv, a készülő mű testi érzékelését is megemlíti, hogy aztán a szavak szenzuális értékét hangsúlyozza későbbi publicisztikáiban.
Ez a fajta nyelvi érzékenység mint mechanizmus aktivizálódik az ihlet során, ahogy feltárul a jelentésrétegek sokasága,
és az azok között rejlő kapcsolatok, amelyek végtelen teret nyitnak meg az értelmezésben. Nem hiába tanácsolja Babitsnak a mindennapos írást, mivel felfogása szerint az ihlet előhívható a nyelvvel.
II. „Az ihlet technikai diszpozíció.”
Az ihlet jelentése a köztudatban egyenlő volt az érzelmekkel és az élettapasztalattal, legalábbis Kosztolányi erre panaszkodik 1905-ben a Heti levél című sorozatának június 18-án megjelent darabjában, és később, 1909-ben Az ihlet pszichológiájában is visszatér ehhez a problémakörhöz.
A Heti levélben egy írónő panaszán keresztül tárja fel az ihletfogalom általános használatának vonásait.
Eszerint az ihletettség fő jellemzői az érzelmesség jelenléte az írás folyamatában és a valóság ábrázolása, szemben a nem ihletett íróval, aki érzelmileg nem éli át az életet, a valóságtól eltérő világot épít fel, formulákat használ, csupán a mű hatása számít neki. Ezt a fajta vélekedést a kor általános irodalomtörténeti doktrínái és a kritikusi habitus válthatta ki, amelyek a műveket szorosan együtt értelmezték a szerzői önéletrajzokkal. A kritikusok gyakran
nem magát a szöveget elemezték, hanem azt nézték, hogy a mű mennyiben felel meg a költőről kialakult (vagy általa épített) képnek.
A magyar irodalmi modernség első fele még egy „személyiségelvű” esztétikában mozgott, a kritika ekkor még a művet a „lánglelkű” alkotó önkifejezéseként kezelte, és csak a későmodernség hozta el azt a fordulatot, ahol a nyelv önelvűsége és minősége vált az elsődleges mércévé a szerzői életrajzzal szemben.
Kosztolányi bravúrja, hogy átruházza az ihletre (a Heti levélben említett nő szerint) az ihlethez nem tartozó alkotói jellemzőket. Az alkotó az élet tapasztalatait nyelvi-poétikai eszközökön keresztül szemléli és darabokra bontja azokat, majd a darabokat egy új szerkezetben építi össze. Érzékletes példaként a napfelkeltét említi, amelyet „dalként” fog fel a költő.
Ez egy tudatosan kialakított látásmód, mintha a világérzékelés a költői eszköztáron keresztül menne végbe.
Ez a látásmód az élmény maga, amelyet később Az ihlet pszichológiájában is említ, összevetve a költői világlátás előtti és utáni tapasztalatát: „Az esti csillag izzón vágta szemembe fényes nyilait, s nem gondoltam másra, mint erre. Ma jelzőket, metaforákat formálok, s az én vén tentatartóm (sic!) jelenik meg előttem. A gondolatot, az érzelmet ízzé-porrá zúzom, s a kifejezhetőt szoborba öntöm; a többit, ha aranypor is, mint használhatatlan, elvetem.” (Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990, 324.) Az alkotó aktus az egész életet átfogja. Ebben a tekintetben az érzelmeket is távolságtartóan kezeli a költő, mivel a poétika technikai kezelése kerül nála előtérbe.
Érdekes, hogy a „sziget” metaforával írja le a keletkező művet, mely az érzelmektől elszakítva leválik a szerző életéről is.
„A nagy érzelem ólomsúllyal kapaszkodik belénk, s megköti a szárnyainkat. Az igazi ihlet mindig távol visz tőle, hogy elvonatkoztathassuk magunkat a tárgyaktól; nem szubjektívvé tesz – mint ahogy ma legtöbben hiszik –, hanem objektívvé. Az ihlet technikai diszpozíció. […] Az ihlet nagyon távol áll attól az érzelemtől, amelynek kifejezésére serkent. A költőnek azonban, minden önanalízist elvetve, hallgatnia kell rá.” (Uo., 367–368.) A művészi struktúrába rendezés feltétele ez a fajta leválasztás.
Az ihlet a világ költői technikán keresztüli szemlélésével objektív látásmódot alakít ki.
Ezt a technikai látásmódot egyetlen szó is kiválthatja, ahogy egy nagyobb szerkezetté bomlik szét. „Akkor, mikor írunk, nem az érzelmek s a tárgyak hatása alatt kell lennünk, hanem éppen emancipálnunk kell magunkat alóluk, bizonyos hidegségre kell szert tennünk, mely lehetővé teszi a sziget művészi elrendezését. Ebben áll az ihlet, és egy arkhimédészi pontnak, egy szálnak a keresése, melynek segítségével egész témánkat legombolyítjuk, egy szó, egy jelző fellelése alkalmas technikai diszpozíció – és semmi egyéb. Azok a mesés hazugságok, melyeket a naiv szélhámosok kolportálnak, csak nevetségesek. Az az egy szó azonban, mely felidézi az egész gondolatot, szent. Arra hallgatni kell a költőnek. Az az égből jön. A költő mindig ezt választja vezérfonálul, s nem sokat törődik az unalmasok kifogásaival és tárgytalan szemrehányásával.” (Uo., 313–314.) A tudatos technikai látásmóddal elért ihletben jelen van a nyelv különböző rétegeinek kibomló önműködése, az alkotó vezetése.
„Az ihlet technikai diszpozíció” — így definiálja az ihletet Kosztolányi 1905-ben a Heti levélben, majd újra megismétli az ihlet „technikai diszpozícióval” való azonosítását 1909-ben, Az ihlet pszichológiájában is. Mindkét szöveg érinti a diszpozíció minden lehetséges fogalmi jelentését, amelyek fellelhetőek A magyar nyelv értelmező szótára jegyzékében. Eszerint
az ihlet olyan, mint egy utasítás, amely irányítja a kifejezést, de nem öntudatlan művelet,
mivel a nyelv költői használatának képességét hozza mozgásba, vagy Kosztolányi esetében még inkább a nyelvben felfedezett poétikai rétegek mozgása váltja ki az ihletet. Ha a diszpozíció fogalmát az irodalomtudományos jelentés felől közelítjük meg, akkor az ihletet az írásmű anyagának elrendezésével is azonosíthatjuk, egy alkotói megközelítéssel, amely a szerkezet formai kialakítására koncentrál, vagy éppen fordítva: a nyelvi-poétikai konstrukció felismeréséből fakad az ihlet. A diszpozíció jelentései közül ez az utóbbi dominál Kosztolányi ihletfelfogásában, ha figyelembe vesszük a nyelvfilozófiáját és más publicisztikai írásait, amelyekben elég gyakran használja az ihlet fogalmát.
Kosztolányi esetében az ihlet egyenlő a nyelvben vagy akár egyetlen szóban rejlő kompozícióval.
Az ihlet technikai, tehát nyelvi-poétikai formai úton bomlik ki, mely folyamat során ez a fajta technikaorientált ihlet vezeti a formai elemek kiválasztását és összekapcsolását. Nem a téma vagy a szerző érzelme határozza meg a vers poétikai megvalósulását, hanem a technikai lehetőségeket implikáló nyelv.
III. „A vers értelme mindig magasabb, mint a szavak jelentése”
„A nyelv nem az individuum önkifejezésének eszközeként, sokkal inkább önálló létezőként határozódik meg, sem nem alárendeltje, sem nem puszta lenyomata annak.” (Bónus Tibor: Diskurzusok összjátéka, Balassi Kiadó, Budapest, 2001, 124.)
Kosztolányi a „lélek” megalkothatóságát a nyelv működésének rendeli alá és nem fordítva, ahogy a romantikus szerzők képzelték.
Az ihletet leválasztja a szerzőről és a nyelvet teszi a forrássá. A vers lezáratlan szemantikai tér, amelyet a befogadó alkot meg. Kosztolányi az 1920-as Tanulmány egy versről című szövegében a verset párhuzamba állítja az emberi test organikus mechanikájával, ahogy
a szervek kölcsönhatásában marad életben a rendszer, és ezzel biztosítja a lélek jelenlétét.
„Kosztolányi a nyelv és a művészet kapcsán gyakran beszél szervességről, olyan szervesültségről, amely az egyes építőelemeket egységes egésszé kapcsolja, olyasféle hatóerőről vagy szellemről, amely áthatja és ezzel átlelkesíti a beszédet és műalkotást, tehát formát ad neki, sőt egyéni alkattá formálja át, miközben maga nem független lélek, hanem a hangokban, a betűk testében létezve tartalom és forma, test és lélek elválaszthatatlanságának, azaz szerves egységének záloga.” (Bengi László: A szervesség fogalma Kosztolányi publicisztikájában, Tiszatáj, 2013/6, 65.)
Egy olyan tartalmi hatásról van szó, amelyet a befogadó a forma segítségével megalkothat, de a forma megváltoztatásával, akár a vers tematikus összefoglalásával elérhetetlenné tesz. Ez az elképzelés párhuzamba kerül Kosztolányi irodalomszemléletével, amelyben hangsúlyos
szerepet kap a szövegek nyelvi-poétikai analízise, a versek hermetikus olvasásmódja, és ebből következően a biografikus olvasat elutasítása.
Kosztolányi nézeteinek vannak olyan elemei, amelyek később az irodalomtudományban megjelenő formalizmust jellemzik, de a költőt ért esztétikai szemléletek hatásaiból is levezethető a kialakított látásmód. Elképzelhető, hogy a későmodern ihletfogalom nyelvközpontú meghatározására hatottak az irodalomtudományban megjelenő változások is.
Kosztolányi az ihlet fogalmát a világirodalomról írt esszéiben is gyakran használja, jellemzően a szerzők formai megoldásaival kapcsolatban, és általában olyankor, amikor érdemben ír valakiről. Ilyenkor
gyakorta a saját poétikai felfogásához mérten osztja az elismeréseket, mintha csak a saját ihletdefiníciója lenne a fokmérő.
Ezek közül kiemelt figyelmet érdemel a Kínai költészet című esszé, azon belül is az Ihlet és teremtés című rész. Kosztolányi ebben egy kortárs japán költőt, Kitaharát idézi, aki az ihletről ír: „A vers értelme mindig magasabb, mint a szavak jelentése”. (Kosztolányi Dezső: Ércnél maradóbb, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975, 453.) Ebben az idézetben az ihlet a „dolgok legvelejének érintésével” azonosítható, amely a szavakra is vonatkoztatható, tehát a nyelv jelentéseken túlmutató, a nyelvre mint játékba hozható, jelöltről leválasztott, jelölőre koncentráló használatával válik egyenlővé az ihlet. Az esszé folytatásában
Kosztolányi emiatt a poétikai megoldás miatt tartja remekműnek a japán verseket, mert a befogadásban alkotói aktivitást váltanak ki
a befogadóból, és kifejezetten elutasítja a fogalmi témára alapozott költeményeket. Nem véletlen, hogy az 1931-es Hogy születik a vers és a regény? című esszéjében tárgytalan vágyként ragadja meg az ihletet, és feltételévé teszi a szerzői szubjektivitás megszüntetését, hogy a nyelv objektív használatával a nyelvben rejlő lehetőségek feltáruljanak.
Felhasznált irodalom
Bárczi Géza, Országh László szerk.: A magyar nyelv értelmező szótára I., Akadémiai Kiadó, Budapest, 1966.
Bengi László: A szervesség fogalma Kosztolányi publicisztikájában, Tiszatáj, 2013/6, 65–70.
Bónus Tibor: Diskurzusok összjátéka, Balassi Kiadó, Budapest, 2001.
Clark, Timothy: The Theory of Inspiration: Composition as a Crisis of Subjectivity in Romantic and Post-Romantic Writing, Manchester University Press, New York, 1997.
Dobos István: „A honni nyelvet mívelni és gyarapítani” in. Kosztolányi nyelvművészete, Universitas Kiadó, Budapest, 2025.
Kosztolányi Dezső: Ércnél maradóbb, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975.
Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990.
Kosztolányi Dezső Összes Művei, Levelezése I. 1901–1907, Buda Attila szerk., Kalligram, Pozsony, 2013.
Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991, Argumentum, Budapest, 1993.
Margócsy István: …Égi és földi virágzás tükre… Tanulmányok a magyar irodalmi kultuszokról, Holnap, Budapest, 2007.
Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi nyelvszemlélete in. „Minta a szőnyegen”, A műértelmezés esélyei, Balassi Kiadó, Budapest, 1995.
Szegedy-Maszák Mihály: A kánonok hiábavalósága, Alföld, 1998/3, 42–53.
Az esszé szerzője jelenleg MMA-ösztöndíjas.
A borítófotót Ágoston Enikő Anna készítette.
Fotók forrása: Halkan szitál a tört fény, szerk. Kovács Ida, PIM, Budapest, 2006.
