Már a Pécs felé robogó (vánszorgó, támolygó, csoszogó) Mecsek IC-n megjegyeztem, hogy a „kellemes utazást kívánunk” és a „felhívjuk utasaink figyelmét, hogy a vonaton tilos a dohányzás” világló önellentmondás, a szabadtéri nézőterekre vonatkozó füsttilalmat így már mintegy rezignáltan, a változó világrend sajátosságaira legfeljebb rácsodálkozó, jól szituált nyugdíjasként vettem tudomásul. Mindenesetre valóban jólesik a lehengerlően kényelmetlen, tűzforró kőre – a szemfülesek persze hoznak kempingszéket, én ezt a tábort sajnos nem erősítem – anélkül csüccsenni le, hogy előtte ne söpörjünk le onnét egy kartonra való csikket.
Veszélyes viszonyok, avagy de Sade márki logopédusnál
A soron következő Kulturerfahrung már a festői Beremenden ért, a TÁP Színház Oktatás című előadásán, amely Mozsik Imre átiratát veszi alapul Eugène Ionesco Különórájából. Ez a projekt már csak azért is kiváltképp izgatott, mert nemrégiben láttam Sepsiszentgyörgyön egy igazán remek Rinocéroszok-produkciót (Figura Stúdió – Tamási Áron Színház), ami meglehetősen felsrófolta az elvárásaim Ionesco-rendezések terén. A forrásszöveg itt igazi botránymű, műfaji megjelölése tragikus komédia, alaphelyzete pedig egy középkorú tanító és egy tizenéves kamaszlány találkozása, amely a tudásátadás intézményi és informális keretei között a hatalom természetéről – és az azzal való visszaélésről – kíván mondani valamit.
Vajdai Vilmos rendezése sokat markol. A professzor (mentális) egészségéért aggódó szolgáló szerepét nemes egyszerűséggel kihúzza, pontosabban magára a főszerepet játszó Hajduk Károlyra osztja, aki egy hangtorzító berendezés segítségével skizoid párbeszédbe keveredik saját magával. A megoldás egyfelől jól kiemeli a tanító nyelvi és filozófiai okfejtéseinek bizarr (más szóval: reakciós/konteós/alt-right) és nem éppen racionális jellegét. Másfelől azonban eltávolítja a két főszereplő közé a legfeszültebb pontokon rendre éket verő, mediáló karaktert, ráadásul látványosan pajzánkodó módon (amikor a Tanár Jeppével, azaz az előadás keretei között tkp. a magánfelhasználású démonával kommunikál, általában a lehúzott sliccébe beszél). Ez a húzás, amely a nyomasztó hatalmi dinamika szándékosan zavarba ejtő és természetesen mélyen problematikus erotikus dimenzióját – lásd a leírásban: szadomazó szózuhatag – elkerülhetetlenül egy sor középszerű poén csattanójára szűkíti, kevéssé tesz jót a végeredménynek.
Kifejezetten funkciótlannak láttam továbbá azokat az elidegenítő gesztusokat is,
amelyek – felteszem – cinkosságot voltak hivatottak vállalni a nyelvi rombolással, dadogással, az akadémiai diskurzus paneljeinek kifigurázásával és a szóhatárok feszegetésével, amit az előadás vállal. A színpadra mintegy véletlenül betévedő Radványi Dorka szereplését kínosan erőltetettnek, Lőrinc barát (Horváth Kálmán Higany) disruptióját pedig egyszerűen fásultnak éreztem, mindkét poéntól igazán megszabadíthattak volna.
Nóra szerepéhez (Zilahy Z. Anna és Gál Réka Ágota) már valamelyest óvatosabb kézzel nyúl az átirat. A professzor, miután tanítványát sokadszor sem sikerül bevezetnie a számtan rejtelmeibe – pontosabban: a kivonás mágiájába,
Nóra ugyanis az összes létező szám összes létező szorzatát fejből bemagolta, mert nem bízik a képességeiben
– egyre dühösebb lesz, példái pedig egyre hajmeresztőbbek. Lásd a szerencsétlen plüssnyúl különféle halálnemekben történő kivégzését, elpusztítását, sőt, egy igazán kellemetlen jelenetben, megerőszakolását –, ami szép lassan kvázi testileg-lelkileg szétforgácsolja a megfelelni vágyó, de tájékozatlan diáklányt. Ezt az ívet szépen hozza az előadás, bár az instruálás – most pedig tessék kiesni a szerepből, és kommentálni a látottakat! – itt is megnyit egy mellékvágányt, amelyben Nóra, avagy a Nórát játszó színésznő szerepét játszó színésznő (hoppá, egy nyelvtörő!) többek között azt nehezményezi, hogy nőként sosem mondana olyat, hogy „fáj a méhem” (ti. a tanítvány kétségbeesése erős testi tünetekben, e helyütt a menstruációban manifesztálódik). Tehát világos, hogy ezt a szöveget is férfi írta, ajvé. Az ilyen és ehhez hasonló kiszólások kétélűek: ugyan néhol jól eltaláltak, ezen a téren is üdvösebb lett volna kevesebbet markolni.
A nagy csinnadrattával lekerekített végkifejlettel nem volt különösebb problémám,
talán csak Jeppe és a Tanár kétségbeesett párbeszéde maradt kissé megoldatlan így, hogy mintegy varázsütésre monológgá avanzsált – illetve a tapsrend megbontásának újabb, ezúttal tényleg szórakoztató kísérletével is találkozhattunk (hasonlóan a szintén jól megoldott, a jelenetek közé ékelt reklámbetétekhez), amikor a közönségből állt fel meghajolni egy sor beépített ügynök. Összességében a megnézhető, sőt megnézésre érdemes szintagmát utalom ki az Oktatásnak, csak egy figyelmeztetésem maradt az óvatlan érdeklődők felé: ha műsoridőben megszólal a telefonjuk, kivonuláskor el kell énekelniük a Sárga csikót vagy a Tavaszi szelet.
Második intermezzo: a szomjoltásról
A megfáradt utazók, hivatásos fesztiválördögök és tikkadt tudósítók oázisa, amint azt megtudtam, a nagyharsányi bekötőúton található Tóth pincészet, ahol mindannyian közepes ár-érték arányban vásárolhatnak ún. sétálós fröccsöket műanyag palackban, fele-fele arányban keverve (make viceházmester 2 bor 3 szóda again), majd letelepedhetnek a szőlősor tövében – itt egyébként shakespeare-i leszámolások fültanúja lehet az unatkozó delikvens. Nem tisztem pozitív vagy negatív reklámot csinálni a helynek, a sorozatban jelentkező fejfájás eredményeként mindenesetre a magam részéről átszoktam a faluközpontban található Nemottvolt kerthelységbe, ahol akár egy rendes – 5 decis, mangóval megspékelt – limonádét is kaphat az unortodox módon korán érkező és alkoholmentes opciók után kutató vadász.
Szegény, szegény Prométheuszunk, avagy a halhatatlan máj
Azt az előadást hagytam a végére, amit (az Amfiteátrum előtt hosszan kígyózó dupla sorból ítélve nem egyedülálló módon) leginkább vártam. Ennek ellenére – vagy épp emiatt – meglepően nagy csalódást okozott: a Tér 12 Kulturális Egyesület Leláncolt Prométheuszának ősbemutatója. A szövegkönyvet Fenyvesi Orsolya jegyzi, aki Trencsényi-Waldapfel Imre Aiszkhülosz-fordítását használta fel. A modernizált anyag shelley-i vállalása az, hogy a titán szenvedéstörténetén keresztül feltegye a kérdést, miért szenved büntetést Zeusz kezétől Prométheusz, miként viszonyulnak az istenek saját teremtéseikhez, és milyen leckét adnak fel számunkra az Olümposz berkein belül húzódó törésvonalak. Mondanom sem kell, mennyi kihívást, izgalmat és csapásirányt kínál fel már maga a forrásszöveg, nem is beszélve az azóta rárakódott kulturális és nyelvi hordaléktól, ami további vakmerőségre sarkall. Ezért is éreztem magam egyenesen kifosztva, amikor mindebből igen keveset láttam megvalósulni.
Az előadás kezdetén a vonakodó Héphaisztosz (Nagypál Gábor) a hírhedt sziklához láncolja a titánt, aki – egy nagyon szépen megoldott gesztussal – úm. az első sorban ülő nézők kezébe nyomja a tüzet, mielőtt üldözői, az Erő (Lehel Vilmos) és az Erőszak (Bánki Mihály) elkapják. Ezen a ponton még bőven kitartott bennem a lelkesedés. A két verőlegény által – mintegy kétszemélyes kórusként – előadott zenei betét nagyot ment, a sziklát és a láncokat egyszerre jelképező nehéz textilbe bújtatott Prométheusz szenvedése pedig, ahogy a máját könnyen odaképzelhető keselyűk marcangolják, szintén érzékletesen lett ábrázolva Bán Bálint fegyelmezett játéka által. Az érdeklődésem csak később csappant meg, amikor
ráébredtem, hogy az előadás voltaképpen a nyitójelenettel ellőtte minden munícióját.
Gyakorlatilag kijelenthető, hogy innentől kezdve új trükköt nem csinál, de a meglévőket is addig nyújtja, amíg unalmasra és önismétlőre kopnak. Prométheusz sajátos mesemondóként tkp. egy mitológiai gyorstalpalót tár elénk először a fiatal és empatikus Ókeanidával (Pallagi Melitta), majd a(z egyébként vizuálisan remekbe szabott, Radetzky Anna látványtervező munkáját és Lehel Vilmos instruálását dicsérő megoldással, a mellső lábként funkcionáló kezeire húzott balettcipőben egyensúlyozó) tehénné változtatott Ióval (Sztarenki Dóra) folytatott beszélgetései során, amit egyfelől nem nehéz követni, másfelől nem is tartogat túl sok meglepetést. A mellékszereplők által behozott dilemmák egyszerűek – ld.: kinek van mersze fellépni Zeusszal szemben, kétségbe vonva az általa kiadott parancsot, ha meg akarja tartani saját szabadságát és intakt belső szerveit – és a szorult helyzetét sztoikus nyugalommal viselő titán által hamar megválaszolásra is kerülnek. Az emberek és istenek sorsáról,
hit és teremtés, felelősség és szeretet viszonyáról zajló eszmecseréket rendre megszakítja az Erő és az Erőszak színre lépése,
ugyanazt a jelenetsort ismételve, amit korábban már láthattunk: élénk neonfények, hangos zene, a félmeztelenre vetkőztetett Prométheusz krisztusi pózban tekereg. Ez elsőre remekül hatott, másodjára már zavarban voltam, azután leginkább csak értetlenül néztem a módszeres újrahasznosítást, ahogy afelől is kétségeim támadtak, pontosan miként aktualizálja az átirat ezt a szöveget.
A Leláncolt Prométheusz volt az első előadás, aminek a zárlatát követő sötétség teljesen váratlanul ért. Nem időbeli rövidsége vagy cliffhanger jellege miatt – egy több ezer éve keletkezett forrásszöveg esetében bajosan beszélhetünk ilyesmiről –, hanem egyszerűen azért, mert cseppet sem éreztem késznek vagy megoldottnak. Persze (immáron kimondható, hogy az egész fesztivált végigkísérő vándormotívumként) itt is megleptek egy félbeszakított tapsrenddel, ahol meghajlásba merevedett kollégáik között Zeusz és Prométheusz rövid párbeszédbe elegyednek, de
ez sem segített túl sokat a darab egészén érezhető tanácstalanságon, mintha senki sem volna benne biztos, mit is csinál itt
(a szabályerősítő kivétel Nagypál Gábor, akit összesen négy szerepben, Héphaisztoszként, Ókeanoszként, Hermészként és végül Zeuszként láthatunk, és a tőle megszokott módon kifogástalanul játszik, többször elvonva a figyelmet a főszerepben kissé botladozó Bán Bálintról). Ez az átfogó és nyilvánvaló bizonytalanság, ami önmagában még nem hiba, akár termékenyen kiaknázható is lehetett volna, ám ezt az irányt sem láttam megvalósulni. Az összhatás így az volt, mintha egy jól sikerült, de még érezhetően a csiszolási fázisban járó próbát láttam volna.
Harmadik intermezzo: a sportpályáról
Sárgarigó, darázsfészek, nem is asszony, ki nem részeg, ideje ránézni a koncertfelhozatalra. Attraktív előadókból nincs hiány, színpadtechnikából annál inkább, a földrengésszerű basszusra kattogás helyett tehát alternatív önszórakoztatásra vetemedtem. A sportpálya legnépszerűbb (ti. legolcsóbb) pultjánál álldogálva megállapítottam, hogy ez a fesztivál minden bizonnyal természetes közege a párkapcsolati disputák újdonsült megnyitásának, a félszegen ingyen színházjeggyel kecsegtető udvarlási kísérleteknek, valamint a kétes eredetű lelki tanácsadásnak. A következőket jegyeztem fel: az országbérletre a kártyaszámot kell ráírni a diákról, nem az oktatási azonosítót (!), valamint
a „simán beviszlek a backstage-be” kevésbé gyümölcsöző csajozós duma 2026-ban, mint a saját kamaszkoromban
– persze nemcsak én öregedtem meg, hanem a kártyát töretlenül kijátszó fellépők is, sic transit.
Hosszútávfutásnak is beillő titkos naplóm végéhez érkezve levonom az áhított konklúziót: ha és amennyiben kellőképpen felvérteztük magunkat hőguta és végkimerülés ellen (naptejjel, fejkendővel, kutyagoláshoz és pogózáshoz megfelelő lábbelivel),
az Ördögkatlan Fesztiválon (patetikusan fogalmazva) csak úgy repül az idő.
Kisebb hadseregnyi program verseng a figyelmünkért a bőkezűen szétszórt helyszíneken, érdemes őket végigböngészni. A magam részéről elsősorban a színházról tudok szólni, a szintén igen impozáns mennyiségben levetített Tarr Béla-filmek megtekintésére és az izgalmasnak látszó, a programfüzetben serényen bekarikázott kerekasztal-beszélgetésekre ugyanis nem maradt bennem elegendő kraft, de abszolút jövedelmezőnek találtam a fent részletezett előadásokra fordított időt. Arról nem is beszélve, hogy vakfoltot pótolva Beremenden láttam először Kárpáti Péter Rühes kutyáját (Trafó), ami egészen felvillanyozó hatást gyakorolt rám. A csillapíthatatlan szomjú olvasók, akik további kritikákra ácsingóznak, Pásztor kolléga írásában olvashatnak róla.
A tudósítás első része itt olvasható.
19. Ördögkatlan Fesztivál, Nagyharsány, 2026. augusztus 4-8.
Borítófotó: Cseke Tamás
