Elszakadás és egymásba kapaszkodás, az önálló, aktív cselekvés első, mámorító lépései, a múlt elbeszélésének versengő narratívái, krízisben megmutatkozó valódi személyiségek, reakciók az idegenekre és a spindiktatúrára, és egy csapatnyi animált bárány. Beszámoló a 22. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválról.
A fesztivál új, állandó helyszínnel bővült: a Tudomány és Technika Háza (TTH), amely nagyjából tízpercnyi sétára van a Művészetek Házától, a V4+ szekció filmjeit, illetve a versenyszekció bizonyos filmjeinek ismétlését biztosította a napi két vetítés során. Három új szekció is indult: a Fantazma a zavarba ejtő, formailag vagy gondolatilag merész filmekből válogat, a Hidden Gems az elfeledett kultfilmek rajongóit célozza, míg a CineKids a gyerekeknek kedveskedik matinévetítésekkel. Látszódik a folyamatos munka és építkezés, és a CineFest – ahogy az Madaras Péter programigazgató záróünnepségen elmondott beszédéből kiderült – ismeri a korlátait,
nem kerget elérhetetlen álmokat A-kategóriás filmfesztivállá válásról.
Gyakori vendégként annyit fűznék hozzá, hogy érdemes a kis részletekre is figyelni, hogy a nézők keserű szájíz nélkül távozzanak egy-egy vetítésről. A filmek utáni Q&A nem könnyű műfaj, egyszerre kell otthonosan mozogni a filmes világban, gyakorlottan, értelmesen kérdezni és közönség előtt szerepelni, miközben nem magunkat toljuk előtérbe, illetve kellő nyitottsággal és szakmai távolságtartással viszonyulunk közönséghez és filmeshez egyaránt. Ebben továbbra is van hová fejlődnie a CineFestnek, érdemes lenne olyanokat szerződtetni erre a feladatra, akik kisebb hibaszázalékkal dolgoznak.
Arra is érdemes figyelni, hogy ha vannak stáblista alatti jelenetek, addig ne kapcsoljuk fel a villanyokat a moziteremben a beszélgetést elindító szándékkal, illetve célszerű úgy szervezni az időbeosztást, hogy ne méltatlanul kevés idő jusson az alkotók megszólaltatására, mint ahogy a Mommy Blue első hazai vetítése után történt.
Idén is sok jó filmet lehetett elcsípni Miskolcon, sőt, több kifejezetten emlékezetes is akadt közöttük.
Álomkaland
Vannak rendezők, akik monomániásan mindig ugyanazt a filmet forgatják le. A kulisszák változnak, a hangsúlyok áthelyeződnek, mellékszólamok be- és kilépnek, de a lényeg, az ábrázolt világ változatlan. A német Valeska Grisebach elmúlt tíz éve ezt a rendezői portrét festi fel nekünk a 2017-es Western és az idén bemutatott Álomkaland (pontosabb lenne az Álmodott kaland) című filmje alapján. A western műfaját dekonstruáló korábbi alkotás is Bulgáriában, a görög határ közelében, a mostani pedig a török határ mellett fekvő településen és környékén játszódik.
A szereplők egytől egyig amatőrök (az Álomkaland főszereplője, Yana Radeva például geológus, aki krupiéként is dolgozott), akikből a rendező profikat megszégyenítő alakításokat hoz ki. Valójában az Álomkaland is egy vadkeleti western, ahol a településre beautózó barázdált arcú Said megjelenése katalizálja az eseményeket, illetve eltűnése egyre nagyobb aktivitásra sarkallja az ásatást vezető Veskát (Yana Radeva).
Nem véletlenül régész a főszereplő, ugyanis a közös múlt feltárása és annak értelmezése a film egyik kulcsmotívuma.
A világvégi porfészek kiskirálya, Ilja a zavaros kilencvenes években szerezte vagyonát és hatalmát, természetesen nem törvényes módon. Az ő toxikus maszkulin narratívája szerint azok voltak ám a daliás idők, ám a közösség női tagjai a nemi erőszakra és kiszolgáltatottságra emlékeznek. Veska az egyetlen, aki ebben az archaikusan macsó közegben tud és mer szabad és bátor életet élni, passzivitás helyett a cselekvést választja, szembeszállva Iljával, mintha nem lenne vesztenivalója. A Westernhez hasonlóan lassan hömpölygő, meditatív tempójú film (melybe számos dokumentumfilmszerű csoportos beszélgetés is belekerült) a ki nem mondott szavak és titkok felszín alatti feszültségével képes szinte végig fenntartani a nézői figyelmet a játékidő 167 perce alatt.
Sárga borítékok
A berlini születésű İlker Çatak (Tanári szoba) egy művészházaspár reakcióit vizsgálja, amikor autoriter vezetésű, a demokráciának csupán látszatát keltő hazájuk kormánya ellenzéki szerepvállalásuk miatt megnehezíti az életüket. Az Erdoğan-rezsim által irányított Törökországról van szó, de azt a filmben Németország játssza. A fővárost, Ankarát Berlin, míg a nyüzsgő kikötővárost, Isztambult Hamburg.
Az idei Arany Medvét elnyerő Sárga borítékok egyszerre tartja ujját a világpolitika kurrens eseményeinek ütőerén (az autoriter rezsimek, vagy ha úgy tetszik, spindiktatúrák belső működéséről sajnos nekünk hosszan tartó közvetlen tapasztalatunk volt) és személyes projektje a forgatókönyvet társszerzőként jegyző, török gyökerekkel és identitással is rendelkező Çataknak. Míg a sikeres színpadi színésznő, Derya (Özgü Namal) impulzív, ami a szívén, az a száján, addig férje, az egyetemi tanár, drámaíró és rendező Aziz (Tansu Biçer) megfontoltabb személyiség.
Mindketten elveszítik állásukat, ezért 14 éves lányukkal a fővárosból a férfi anyjához költöznek, Isztambulba.
A tanártársaival bírósági tárgyalás elé néző Aziz taxisofőrként dolgozik, majd egy apró színházban kezdi próbálni friss darabját, nejével a főszerepben. Derya saját önállósága és lányuk jövője érdekében szépen lassan megalkuszik (más megközelítésből az egyedüli – nem csak önmagát figyelembe vevő – járható utat választja): konzervatív bátyja segítségének reményében elkezdi gyakorolni hitét, majd egy kormánypárti csatorna tévésorozatában vállal főszerepet busás fizetésért. Aziz hiába tartja magát és hisz a magasművészet világmegváltó erejében, az egyre sokasodó problémák fellebbentik a progresszív értelmiségi fátylát, ami alatt egy hatalmas, önző egót, erőszakra hajlamos elnyomót látunk, aki mintha nem sokban különbözne az általa támadott hatalomtól. A mikro (a családot szétfeszítő ellentétek) és makro szinten (nem látni az ellenzékben alkalmas és méltó erőt a hatalom leváltására) éjsötét jövőképet felvázoló, remekül összerakott Sárga borítékok egyetlen gyengéje a kissé semmitmondó lezárása.
Mommy Blue
Megkockáztatom, hogy a 2015-ben elindított Inkubátor Program egyik legjobb filmjét készítette el Mayer Bernadett.
Hiába volt igen rögös útja a Mommy Blue-nak a bemutatóig, ez a végeredmény minőségén nem rontott. A tanítást a nyugdíjhoz közeledve is nagyon élvező Krisztina (Für Anikót végre megtalálta egy nagyjátékfilm főszerepe) cukorbetegsége miatt elveszíti a látását, így harminchoz közelítő fia segítségére szorul. Máté (Vilmányi Benett) a Főkertnél dolgozik, friss apuka, feleségével nem sokat alszanak a hasfájós csecsemő miatt, így a kettős terhelés már középtávon is fenntarthatatlannak tűnik számára. Kettejük kapcsolata, dinamikája viszi előre a cselekményt, mely drámai mélysége ellenére üdítően sok és jó humorral oldja az egyre növekvő feszültséget.
Az önéletrajzi elemekből kiinduló sztori feszesen építkezik, jól megírt karaktereket mozgat és kíméletlenül támadja a nézők könnycsatornáit. A saját, rideg anyjától sok támogatásra nem számító művtöri tanár Krisztina retteg a teljes elmagányosodástól, ezért is tűnik úgy, hogy magához láncolja felnőtt fiát. A szerepek megfordulnak: ő szorul gondoskodásra, segítségre,
Máté pedig egyszerre fia és apja saját anyjának, miközben egyre kevesebb ideje marad feleségére és gyermekére.
Mayer ötletes, nem szájbarágós képi szimbolikával is érzékelteti az anya útját a fényből az árnyékba, illetve a fiú sokasodó terheit. Nem elhanyagolható rétege a filmnek a festmények szavakkal történő leírása. A nyitójelenet tanóráján megismert kép (Lefebvre: La Charité romaine) megelőlegezi az egész történetet, míg a csukott szemű/vak hallgatóságnak verbálisan átadott látvány (itt Farkas István Végzet című festményének jut nagy szerep) visszatérő, termékeny motívuma a filmnek. Für és Vilmányi hatalmas erősségei a könnyeket és nevetést egyaránt garantáltan előcsalogató Mommy Blue-nak, 2026 kihagyhatatlan magyar filmjének.
Álarc nélkül
Egy apa–fiú kapcsolat is kellően problémás tud lenni, különösen, ha az anya már nem része a családnak. Az Álarc nélkül (Truly Naked) esetében Alec, a gimnazista fiú pornószínész apjának operatőre és vágója – képzelhetjük, mennyire nem egyszerű az élete. Az elsőfilmes Muriel d’Ansembourg explicitást sem nélkülöző alkotása a visszahúzódó Alec (Caolám O’Gorman) felnövéstörténete, melyet az első szerelem katalizál, amit feminista, különc osztálytársnője, Nina (Safiya Benaddi) iránt érez.
Míg (fiú) kortársai számára a pornó fogyasztási cikk, Alec, mióta az eszét tudja, ebben a világban él, gyártja a pornót,
és a bizniszt apja szemével tanulta meg látni. Épp első szexuális tapasztalatai Ninával, valamint a lány merőben eltérő elvei nyitják fel a szemét és segítik a leválásban, addigi munkája és azáltal apja mentalitásának megtagadásában. Illetve abban, hogy megtegye az első apró lépést abba az irányba, hogy Ninával közösen érzékiségre, érintésre alapuló szexfilmeket forgassanak. A nagyjátékfilmes tapasztalatok nélküli két fiatal színész között érezhetően kialakult a kémia, őket a rutinos Andrew Howard segíti az apa szerepében, illetve a felnőttfilmes Alessa Savage, mint az ő állandó partnere. Az Álarc nélkül mindenképp megtekintésre ajánlott, ám a polipokra utána másképp fogunk tekinteni.
Shaun, a bárány és a Moszatvég szörnye
Ha elolvassuk a címét: Shaun, a bárány és a Moszatvég szörnye, nagyjából el is könyveljük egy ártalmatlan, kissé debil gyerekfilmnek. Ám a jellegzetes stop-motion animációjáról ismert, a Wallace és Gromitért is felelős angol Aardman Stúdió harmadik egészestés Shaun-filmje esetében nagyobbat nem is tévedhetnénk. A hét évvel ezelőtti sci-fi tematika után a Halloween jegyében a horror műfaja kerül terítékre: lenyűgözőan vicces ötlet- és gegparádé, (horror)filmes utalások tömkelege, sodró lendületű történet. Steve Cox és Matthew Walker 80 perces filmje
képes végrehajtani azt a ritka bravúrt, hogy egyszerre szórakoztatja a kicsiket, és nyűgözi le a felnőtteket.
A gyerekek azzal a tanulsággal tudnak hazamenni, hogy a problémák megoldásánál ne egy embertől várjuk a csodát, ugyanis a közösség ereje a legfurmányosabb tudományos megközelítésnél is hatékonyabb tud lenni. A felnőttek a zsánerelemek tűzijátékának fénye mellett észrevehetik a komoly mondanivalót is: az alkotók a brit állam és társadalom menekültekre, bevándorlókra adott egyre hisztérikusabb és embertelenebb reakcióinak állítanak slapstick humorral is foncsorozott görbe tükröt. A nagylábbá, szőrös, idegen monstrummá alakuló gazdát saját kisközösségében félelem, harag, pánik és erőszak fogadja, hogy aztán hajóra pakolják és vélelmezett hazájába toloncolják ki. Miközben a saját bárányai és kutyája kimentik az általuk generált slamasztikából, mi elgondolkodhatunk azon, hogy ki vagy mi is valójában Moszatvég valódi szörnye.
22. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál, Miskolc, 2026. szeptember 4-12.
Borítókép: Pótor Barnabás
