Egy anya portréja
Esténként anyám gyakran sétált a barátnőjével, Sheilával. Csősálba és fülmelegítőbe bugyolálva masíroztak végig a labradorbeli Happy Valley utcáin, lóbálták karjaikat, hogy leizzadjanak kicsit és megpróbáljanak leadni néhány kilót. A nővéreim és én persze kinevettük, ahogyan gyaloglólépésben, pletykálva haladtak, de voltak esték, mikor én is csatlakoztam hozzájuk. Anya szeretett benézni az emberek házaiba, csak hogy lássa, hogyan rendezik el a bútoraikat és műtárgyaikat a szobáikban. Különösen érdekelték az étkezők s bennük az asztalok. „Az asztal a központ” – mondta mindig. „Ott keresd a varázslatot!”
Anyának gyönyörű mellei voltak. Ha nem tartotta őket semmi, megereszkedtek, de valami feszes anyaggal megtámogatva, mesésen, fantasztikusan szépek lettek. Kiemelték az alakját. Folyton a testtartásával volt elfoglalva, úgy tekintett rá, mint a festővászonra, amelyen ábrázolhatja győzedelmes melleit. Egyenes hát, leengedett vállak. Egy családi fotó lógott a nagyszüleim étkezőjében, rajta anyám és hét lánytestvére. Egyenes hátú testtartására Roslyn nagynéném mindig csak annyit mondott: „Nézd csak Maryt! Mintha odatették volna!”
Gyerekkori háztartásunk központja egy ovális étkezőasztal volt. Két ablak keretezte, hat szék vette körül. Az egyik ablak egy ruhaszárító kötélre nyílt. Anya gyakran teljesen kihajolt rajta, bele a labradori télbe, behúzta a nyikorgó kötelet, és egy egész kosárnyi keményre fagyott ruhát szedett le róla, telis-tele jégcsapokkal. A ruhák aztán szép lassan kiolvadtak, de a fagy illata benn maradt. A szoba egyik sarkában az asztallal azonos tölgyfából készült pohárszék állt. Vasárnaponként anya „szebbik” étkészletével terítettünk. Elefántcsont színű volt, peremén mély korallvörös és zöld perzsamintával. Apa meg ő hosszú hónapok alatt gyűjtötték össze a Dodge kisteherautónk tankolásaival egy Irving benzinkút törzsvásárlói programjából. Egy teli tank egy tányért, egy teáscsészét vagy egy só- és borsszóró készletet ért. Az eszcájgnak külön, piros bársonnyal bélelt fiókja volt. Amikor kinyitottuk a pohárszék alsó ajtaját, rejtekéből friss újságpapír és penészes citrom illatát lehelte ránk.
Az iskolaévek alatt apám ült az asztalfőn, s hogy leülhessen, hatalmas halomnyi Kanadai Történelem-beadandón kellett átkelnie. Csésze teáját mindig szépen a vörös-folyói felkelésről, az Ábrahám-síksági csatáról és a kanadai csendes-óceáni vasútról szóló dolgozatok mellé tette. Két nővérem és én is az asztalnál csináltuk a házi feladatokat. Munkánkat egy gyermekét karjában tartó kenyai nő portréja felügyelte.
Hagyományos fejkendőt viselt, és a gyerek ficánkolt egy kicsit a karjában, dundi kezeivel a nő sálját markolászta, haja csupa drótkemény, göndör tincs. A nő és gyermeke is kifejezéstelenül néztek az őket figyelőre, napfény sütötte sziluettjeikkel. Anya ajándékba kapta ezt a képet Margarettől, aki 1976-ban látogatott el Kenyába. Margaret figyelte az emberpárt, miközben a művész megörökítette képmásukat. Csodálta a fiatal anyát, aki olyan nyugodt tudott maradni a kaotikus piactéren, ahol a portré készült, és úgy gondolta, illik anyámhoz, aki, Margaret szerint persze, az őrület közepette tartotta egyben itthon a dolgokat. Margaret, egy pedagógus kolléga, egész életében egyedülálló maradt és nyarait a földgolyó felfedezésével töltötte. Anya olyan szavakat használt rá, mint a világlátott, ízléses és kifinomult, és a portré emelt kicsit egyébként szerény étkezőnk esztétikai színvonalán. Az ünnepélyes anya–gyermek portré lett megfigyelője mindennapi rituáléinknak, tartotta szemmel napjaink eseményeit.
………………
Elaine a szomszédban lakott, és gyakran vigyáztam két fiára, Markra és Christopherre. Elaine alacsony volt és gömbölyű, szürkéskék szemének íriszén arany pettyecskékkel. Mindene bőséges volt – a keble, a feneke, a nevetése, a dühe.
„De tényleg takaríts ki Elaine-nél, szívem!” – kérlelt Anya. Elaine konyhapultja mindig legendásan mocskos mosogatnivalóval volt tele. A házában állandóan valami éppen sülőfélben lévő párája terjengett – kenyér, kalács, fahéjas tekercs. Az étkezője felett félkész ruhák lebegtek, estélyik, lágyan ívelő szövetformák. Bársony és csipke a smaragd és zafír minden létező árnyalatában. Jelmez- és ruhakészítő volt. Kék vonalakkal és görbékkel megrajzolt, áttetsző papírra másolt geometrikus szabásmintái feküdtek féltett gombjai, szalagjai, cipzárjai alatt, amiket oly gondosan válogatott. S flitter mindenütt. Varrónői szerszámai beterítették az asztalát és a székét. Vetetlen ágyak, túlcsorduló szennyestartók, de elbűvölő műkorcsolyázó-versenydresszek hercegnői próbababákon és az ezernyi vállfán!
Elaine-nel ellentétben Anya a rendet és a takarékosságot szerette. Otthona önmaga kiterjesztése volt, és ha rendetlenség volt benne, akkor ő maga is nyugtalan lett. Évszaknak megfelelő menüt ragasztott a hűtőszekrényre, a fagyasztót töltött káposztával, házi spagettivel és cod au gratinnel töltötte fel. Hasonló, kézzel írt listát tett hálószobaszekrényének belső szárnyára is: mindennapi viseletét, egy teljes iskolai félévre előre. Évtizedes szoknyákat és blúzokat hordott, és vigyázott rájuk, mint a szeme fényére. Olyanok is voltak, mint az új. Gyakran kívánta, hogy jobban hasonlítson Elaine-re. „Az Isten megáldja azt a lányt! Az egész ház szalad, ő meg csak csinál magának egy kávét, leül a közepére, és arról panaszkodik, hogy milyen lusták a gyerekei.”
………………
Nővéreim és én gyakran elkísértük anyánkat, mikor idős barátnőjét, Mollyt látogatta meg. Molly láncdohányos volt, whiskey-t ivott és a Days of Our Livest nézte, amit csak az „én műsorom”-nak hívott. Szeretett káromkodni is.
Molly mesélt nekünk komisz, semmirekellő férjéről, aki rendszeresen és brutálisan verte. Egy este leküldte egy doboz cigiért. Molly vissza se nézett. Labradorba költözött, egyedül élt, és az egyháznál kezdett dolgozni. Nagyothalló volt, így kiabálva káromkodott. Aprócska étkezőjének sarkában a mosó-szárító gép II. János Pál posztere alá volt beszorítva. Az asztalon hamutálak, Szalézi Szent Ferenc-szobrok (a süketek védőszentje), egy akvamarin bonbonniere színültig fehér, mentolos cukorkával, s legalább egy (de inkább három) üveg Jack Daniels. Egy csillár lógott a szoba közepe fölött, üveg ékkövein sárga nikotinbevonat, s azon vastag porköpeny. Egy kétemeletes ház második emeletén lakott, s a felfelé vezető lépcső meredek volt. Anya segített neki a bevásárlással, mert félt, hogy Molly egyszer megcsúszik és lezuhan a lépcsőről. Minden héten ment. Mikor Anya meghalt, Molly azt mondta, bárcsak ő halt volna meg helyette. Molly előre megvásárolta a koporsóját és lefényképezte magát benne, inasan, keresztbe font karral, lecsukott szemekkel. Bármit el tudott viselni és kemény volt, mint a koporsószög, de amikor Anya Új-Fundlandra költözött, hogy a rákját kezeljék, Molly zokogott, mint egy gyerek.
………………
Anya új parókája hamis vonzerőt kölcsönzött neki, ami egyszerre volt megrázó és szomorú. Bizonytalan, vágyódó szomorúsággal tekintgetett ki alóla. Könnyen kiváltható félelem is vegyült arckifejezésébe, ami szintén új volt. Amikor először megmutatta a sebeit, azt mondta: „Nem is olyan vészes. A sebész jó munkát végzett.” Beszélt a kórházról, ahol más nőkkel is találkozott, akik rekonstruktív műtétet kértek, mert torzszülötteknek érezték magukat. „Fiatal nők” – mondta. „Egy fog nagyobb veszteség lenne!”
Doreen és Anya szobatársak voltak a főiskolán és együtt tanítottak Labradorban. A mindig nagyszájú és divatos Doreen műanyag martinispoharakat húzott elő a táskájából, és epres daiquirit kevert anyám kórházi éjjeliszekrényén. A zöld poharakba rózsaszín szívószálakat tűzött, proszitot mondott, majd belefogott egy sztoriba, még abból az időből, amikor együtt tanítottak. A helyi tisztiklubban voltak a légierő bázisán, amikor anyám egy halványkék szőnyeget vett észre, fekete madárkás mintával. Doreen felcsavarta a szőnyeget és kihajította az ablakon. Kifelé menet felvették s tolvajként belefutottak az éjszakába.
„Majd behugyoztunk vezetés közben, emlékszel? Valószínűleg Argentínából jött az a szőnyeg!”
„Valószínűleg a Searsből jött” – görnyedt Anya az epres daiquirije fölé, s addig szürcsölte, míg csak el nem fogyott. Amikor Doreen az előszobába lépett, anyám az ablakon bámult kifelé, s csak annyit mondott, hogy semmit sem változtál. Kikísértem Doreent. Miközben elkapta a zokogás, csak annyit mondott, hogy Anya egy kincs, és én egy igazi szerencsefia vagyok.
………………
Tudatában lévén saját savanyú szagának, Anya megkért, hogy fürdessem meg minden nap. Iszonyatos erőfeszítés volt bemanőverezni a kádba; a legfinomabb érintés is fájdalmat okozott neki. Eltörődött, görnyedt testét az ágyból a kádba emeltem. Mikor már a vízben volt, beleengedte magát a karjaimba. Kopasz fejecskéjét úgy óvtam a kezeimmel, akár egy tojást s engedtem, hogy a víz egészen az állkapcsáig felérjen. Karjai az oldalához sodródtak, behajtott lábai széttárultak. Szivaccsal áttöröltem az arcát, a nyakát, a hasát; víz futott végig a három, féregforma seben. Bocsánatot kértem, amiért annyiszor önző voltam. Lecsukta a szemét s csak a szája mozgott: köszönöm.
Végül Anya nem fürdött többé. A beszéde is megszakadt, a kommunikációnk néhány arckifejezésre és a hála, a vágyakozás és a kétségbeesés morgásaira csökkent. Néha a kezét az ölembe tette vagy a vállamra, és csak bámult rám, a feje remegett egyre gyengülő nyakán. Apám, a nővéreim és én virágok és üdvözlőkártyák közt álltunk mellette, Pachelbel D-dúr kánonja szólt. Fogtam a kezét. Puhán, gyengülőn szorította. A légzése lassult, aztán megállt. Negyvennyolc éves volt.
Azon a reggelen, amikor meghalt, néhány percig a szobában maradtam még, amikor már mindenki elment. Kicsi lett. Lesoványodott. Melléfeküdtem az ágyba, magamhoz öleltem a kis fejét, ami meleg volt, de már mozdulatlan. Mellkasomban a pulzusom vibrált és én hozzányomtam. A bomlás és a fertőtlenítő alatt is éreztem az illatát. Krémes, édes illatát. A szobának hatalmas ablaka volt: a parkolóra, az autópályára nézett. Milyen lesz odakinn nélküle?
A temetés után, a nővéreim, apa és én hazamentünk Labradorba. Megegyeztünk, hogy a kenyai anya-gyermek portré hozzám kerül. Mikor levettük a falról, egy kék húsvéti tojás esett a padlóra. Mint a varázslat! Egy régenvolt vadászat mementója. A kép az étkezőm falán volt, hosszú évekig. Amikor a gyerekeim megszülettek, a gyerekszobába tettem át, és miközben szoptattam, gyakran a képre néztem, s az jutott eszembe, vajon mit szólna anya, hogy boldogulok? Amikor a testvérem első gyermeke megszületett, becsomagoltam a képet és elküldtem az otthonába, Londonba, a húsvéti tojással együtt.
………………
Néha látom anyát sorban állni a közértben. Kicsit félrebillenti a fejét, kezébe vesz egy Chatelaine magazint. A buszon keresztbe teszi a lábait, kibámul az ablakon; a fülbevalójával babrál. Ha ott látom, ahol lakom, akkor a kertben van, előrehajol, metsz, a növényeit ápolja. A három gyerekem imádja, mert akkor és azt süt, amit csak akarnak. A fagyasztóban van egy külön Tupperware doboz, amiben édes melaszkekszet tesz félre, csak nekik. Egész nap képes Disney-filmeket nézni velük, és olcsó műanyag játékokat vesz, még akkor is, ha külön megkérjük, hogy ne. Megengedi, hogy vele aludjanak az ágyában, megvakarja a hátukat. Az arcának krémillata van, és régi ír dalokkal ringatja őket álomba. Úgy süllyednek a keblei közé, mint vastag bársonyfüggönybe…
Sheilát, Elaine-t, Margaretet, Mollyt és Doreent keresem mindenkiben, akivel találkozom; de Anyát keresem leginkább. Időnként értékes villanásokat kapok el belőle itt-ott. Esténként bebugyolálom magam, s gyaloglólépésben megpróbálok leizzadni egy kicsit, hogy megpróbáljak leadni néhány kilót. Az emberek házaiba bámulok, hogy megnézzem, hová is teszik az étkezőasztalukat és a műtárgyaikat, s közben kétségbeesetten keresem a varázslatot.
Fordító: Pásztor Gergő
Borító: Unsplash
