Biztonságos hangok között bólogatok, miközben az egész testemet átjárja a képzett zenészek örömzenéje. Együtt örülök velük, ez tényleg egy olyan koncert az A38-on, ahol mindenki jól érzi magát. Bár nem kérdeztem meg a közönséget, ahogy körbenéztem, szerintem mindannyian ezért jöttünk. Lelkes amatőrként veszem a bátorságot, hogy semmiképpen sem kritikus, hanem a szokásos beszámoló jelleggel megosszam az élményeimet. A szándékom az, hogy ha még valaki nem találkozott egy ennyire képzett zenészekből álló csapat zenéjével, és kedveli a stílust, akkor egy újabb portált nyithasson abba a bizonyos nyúlüregbe, és legközelebb ő is boldogan bólogathasson egy The Qualitons-koncerten.
Amikor kérdezte a kedvesem, hogy milyen zenét játszik a The Qualitons, akkor nagy hirtelen valami olyasmit tudtam csak válaszolni, hogy „hát, ez zene… zenészeknek!” Ami persze két levegővételnyi gondolkodás után így önmagában valószínűleg inkább nem igaz, mint igen, de megközelítésnek talán nem utolsó.
Műfaját tekintve funk–rock-experimentális elemekből építkezik, hat rá a jazz, és ha jól lélegzel rá, akkor észreveszed, hogy erősen pszichedelikus.
Ez nagyjából annyira írja le, hogy mi történik egy koncertjükön, mint egy béka valódi létét a felcímkézett belső szervei. Szóval, ha még nem hallottad őket, akkor hallgasd meg mondjuk ezt a számukat.
Azt viszont tartom, hogy a zenéjükhöz nem árt, ha a hallgató szereti a kifinomult hangszeres játékot, az összetettebb szólamokat, a pontos előadást, vagy ha nincs ellenére a színpadon történő improvizáció. Szokásommal ellentétben kivételesen menjünk végig együtt a tagok listáján. Ilyen névsor esetében ugyanis mindenképpen érdemes, csak hogy tudjuk, hogy kik a tagjai a zenekar jelenlegi, negyedik felállásának: Boros Levente, Hock Ernő, Menyhei Ádám, Vértesi Ferenc (Szőke Barnát helyettesítve), Weil András.
Képzett és tapasztalt zenészekről van szó, így már érthető a jazz és a funk sajátos egyvelege,
a stoner pszichedélia pedig a csodálatos fűszer az egészen. Két tényszerű érdekesség, hogy a 2019-es Fonogram-díj átadóján megkapták a 2018 legjobb hazai alternatív/indie rock kategória díját. És ha hallottál róla, hogy valami fura nevű zenekar koncertjére lejöttek a hotelszobából a Red Hot Chili Peppers tagjai, akkor most már tudod, hogy ők voltak azok.
Az estére egyébként eléggé fáradtan, kocsival érkeztem, szóval sörözés kizárva, ha nem sajtójeggyel jövök, akkor biztos, hogy az utolsó pillanatig fetrengek otthon. Így azonban azt tartottam korrektnek, hogy igenis meghallgatom az Eskimo Lunetteset, aki a The Qualitons előtt lép fel.
Már csak azért is, mert egy héttel ezelőtt a Három Holló egyik piszoárjára ragasztva egy matrica hirdette a zenekar létét.
Ezt legalábbis az univerzum üzenetének vettem, hogy oké, értem, ott a helyem. Aztán később a racionalitás is alátámasztotta a szupertitkos jeleket, hiszen ha egy The Qualitons szintű zenekar felkér egy relatíve friss csapatot, hogy játsszon a nagykoncertjük előtt, akkor azért azt csak érdemes lenne meghallgatni. Már csak a zene szeretete miatt is, illetve szakmai füllel egyaránt.
Az Eskimo Lunettes Csicsics Gergő egyszemélyes projektjéből lett négytagú zenekar, blabla, ha érdekel az ilyesmi, írd be a keresőbe, ehhez nem kellek én ezzel a beszámolóval. Ha életrajzért jársz koncertre, akkor valamit elszúrtál, ha meg a zene érdekel, akkor ez most tökmindegy. Amikor megérkeztem, már ment az előadás, én pedig nem értettem, hogy a hangosításáról híres A38-on hogy szólhat valami úgy, mintha különböző márkájú és műszaki állapotú szovjet rádiókból (a lerobbanttól a felrobbantig) egyenként szólnának a hangszerek. A dob úgy csattog, hogy még pont nem fáj, de már majdnem – akkor legalább fájna–, az énekes hangjára pedig mintha egy olyan effekt került volna, amely szándékosan, de minden hangot egy kicsit más mértékben hangol el.
Mindezt a The Qualitons előtt, előre megszervezve, szándékosan.
A Budai alsó rakpart mellett megidézve belső Sherlock Holmesomat, a fenti összetevőket elemezve, súlyozva, priorizálva, arra a következtetésre jutottam, hogy egészen biztos, hogy itt én nem értek valamit (semmit?). És van több, mint egy fél koncertnyi időm, hogy megfejtsem a rejtélyt. Kedves olvasó, tarts velem ebben a kalandban!
Éppen az ImPro zeneiskola mixing képzését végzem, úgyhogy most külön ki van hegyezve a fülem arra, hogy valami hogyan szól. Amint figyelemmel, csodálattal és áhítattal álltam ebben a számomra már-már kakofónnak érződő hangtérben, először a vicc jutott eszembe, amelyben a székely bácsi először lát zsiráfot („Ilyen állat márpedig nincs!”). Illetve, ha egy egységes, kiegyensúlyozott hangkép mondjuk egy puha gömb, akkor behunyt szemeim mögött egy absztrakt objektum jelent meg. Amelyből nagyon különböző, organikus, nyers textúrájú dolgok állnak ki teljesen véletlenszerűen, kicsit odadrótozva, biztos, ami biztos. Ahogy az első sokkhatást tompítva szürcsölöm a valamilyen természetes összetevőkből álló gyümölcslevemet, egyrészt próbálok nem sírva fakadni egy rendes NEIPA hiányától, másrészt
az évek kitartó meditációs gyakorlatával kezdek el figyelni.
A tetszik/nem tetszik skála ítélkezése nélkül, csak befogadva a térben lévő hangokat. Egyszerre megjelennek a hetvenes évek stoner rock elemei. Még mindig az egész… zörög, de már valahogy egységesen zörög, a hangszerek kommunikálnak egymással, és létrehoznak egy számomra teljesen újnak ható atmoszférát, amilyennel még korábban nem találkoztam.
Itt esett le a papírtantusz. Több, mint egy évtizede pszichedelikus és minimal, de mindenképpen elektronikus zenei fesztiválokon töltöm a nyarakat. Két éve pedig ismét a techno alkotói szemléletű, kifinomult változatai jelentik a valódi kikapcsolódást. Function One hangrendszer, Kannon Audio, szinte hertzre bontott pontossággal behangolt hangtér, ahol a szettek elején beállok a sweet spotba, és nem vagyok hajlandó kimozdulni onnan a végéig. Ekkor jöttem rá, hogy itt nem arról van szó, hogy mindenki a szembesávban közlekedik az autópályán, hanem rajtam maradt egy teljesen irreleváns szemüveg (fülüveg?). Ekkor már megemeltem a képzeletbeli kalapomat a hangosítók előtt, és boldogan figyeltem, ahogy a testem közepéből hullámozni kezdenek a koncentrikus körök.
Bekerültem az Eskimo Lunettes – ahogy ők fogalmaznak – stoner, retro sci-fi és krautrock-hatásokkal átszőtt világába,
és élvezni kezdtem ezt a számomra teljesen szürreális élményt. Jodorowsky Dűnéje, csak zenében. A zenével kapcsolatban eltűnt minden hiányérzetem, azonban piros felkiáltójelként jelent meg a kíváncsiság, hogy vajon milyen lehet ez a performansz, ha a műfajnak megfelelő szubjektív körülményeket biztosítom magamnak hallgatás közben. Srácok, ha a következő koncerten valaki egy akkora cigarettával lép be a terembe, hogy hosszában sem fér be, csak tudjatok róla, hogy én leszek az!
Az Eskimo Lunettes utáni szünetben rendeztem soraimat, és közönség közepén állva vártam, hogy kezdődjön a The Qualitons. Ahogy körbenéztem a tánctéren, olyan volt, mintha a Colorstar közönségén feltekerték volna a niche potmétert, szóval kifejezetten biztonságban, a sajátjaim között éreztem magam. Felnőtt formájú felnőtt emberek kulturáltan szórakoztak, a középső soroktól a színpad felé senki nem beszélgetett a koncert alatt. Sokan voltunk, de kényelmesen el lehetett férni.
Minden már-már meseszerűen optimális, és ez így is maradt végig.
Megszólaltak az első ütemek, és évtizedek gyakorlata, zeneszeretete lépett interakcióba egymással a színpadon, mi pedig élvezhettük ezt a játékot. Az első néhány hang azonnal simogatta a fülemet és a lelkemet egyaránt. Valamint tökéletesen megjelent az általam preferált hangkép és hangosítás naaagy, puha gömbje. Mosolyogtam is magamban, hogy nesze, megkaptam, amiért jöttem, most már fogjam be szépen a számat, és örüljek nagyon. Így is tettem.
Mivel nem vagyok képzett zenész, illetve a jazz, a funk és a hasonló stílusok szabályaiban sem vagyok jártas, esélyem sem volt akaratlanul elkezdeni megfejteni a zenét. Egyszerűen csak élveztem, ahogyan egy végigfesztiválozott nyári elektronika után az akusztikus hangszerek mesterei által keltett hangtérben, élőben zajlik egy koncert.
Az eredeti felállást két vendégművész, Sikó Alpár szaxofon- és Szelevényi Vito trombitaművész egészítette ki,
jelenlétük határozottan hozzátett az élményhez. Mindezt úgy, hogy valami furcsa és megmagyarázhatatlan oknál fogva – amelyet egyébként nagyon szeretnék megfejteni – nem esik jól a trombita és a szaxofon hangja, legalábbis azóké, amelyek a magas tartományban szólalnak meg. Hogy itt alacsonyabb frekvenciát játszottak, vagy egyszerűen csak a kontextusba illettek tökéletesen, nem tudtam megmondani. Tényleg tudatosan figyeltem, hogy ne kezdjek el agyalni, hanem csak élvezzem azt, amiért jöttem, és ezt maximálisan meg is kaptam ettől az estétől.
Szubjektív igény: talán annyinak örültem volna, ha az egész koncert dinamikája egy kicsit kevésbé kiegyensúlyozott. A zenészeket külön-külön többször hallottam már jameken, Hock Ernő mester a Jüben tépte le az arcomat nyáron a Pontoonon. (Édes istenem, mekkora volt az a koncert! Vegyetek vinylt!) Boros Levente dobjátéka pedig szintén ajándék, amikor hallhatom.
A laza játék végig fegyelmezett kereteken belül zajlott,
nagyon kíváncsi lettem volna, hogy milyen, amikor ez így rendesen elszabadul, és beindul a megőrülés. Ez persze nem kell, hogy a The Qualitons sajátja legyen, és nem lehet számon kérni egy zenekaron, amely nem vállalta magára dedikáltan ezt a szerepet. Csupán… kíváncsi lettem volna.
Jólesik itthon hallgatni a zenéjüket, mert tényleg kikapcsol, szórakoztat, izgalmas. Szeretettel ajánlom a kiadványaikat, mert
ha valaki a zenében a minőséget és a képzett, tapasztalt művészek egymásra hatását keresi, akkor a The Qualitons zenéjét neki találták ki.
Ahogy az elején említettem, jelen beszámoló szándéka, hogy akinek erre a fajta minőségre van igénye, és kényeztetné az idegrendszerét valami igazán kellemessel, eggyel több forrásból rátaláljon erre a különleges zenekarra. Mielőtt koncerten találnád magad, nézz körül a bandcamp-oldalukon, és ha valami tetszik, akkor már csak az ilyen minőségű zenét támogatva is érdemes megvenni egy vinylt. Ha pedig te is kíváncsi vagy egy naaaagy, puha gömbre, mely létezésének minden pillanata jólesik, akkor találkozzunk a következő The Qualitons-koncerten. Egyszerűen csak jó lesz!
The Qualitons – Őszi Nagykoncert, Eskimo Lunettes, A38 Hajó, Budapest, 2026. szeptember 25.
Fotók: Oláh Péter
