Marine Atlan első filmje, a La Gradiva egy nápolyi osztálykirándulásba sűríti a kamaszkor kiismerhetetlen titkait, törékenységét és megoldhatatlan problémáit.
Miközben a nyárhoz legszívesebben a szabadságot, boldogságot és életre szóló élményeket társítjuk, az utóbbi években feltűnően sok film mutatott rá ezek fonákjára is. Arra a Lana Del Rey-féle Summertime Sadnessre, amely szerint a nyár inkább az élet végességét, az örömök illékonyságát hirdeti – legalábbis azok számára, akik fogékonyak erre. A cannes-i Kritikusok Hete szekció fődíját elnyert La Gradiva az olyan filmek nyomában jár, mint a Szólíts a neveden vagy a Volt egyszer egy nyár, de Paolo Sorrentino filmjeivel is rokon –
hősei a nagy szépség letaglózó melankóliájának lesznek áldozatai.
A korábban elsősorban operatőrként foglalkoztatott Marine Atlan francia-olasz filmje remek alaphelyzetet választ: az utolsó középiskolai osztálykiránduláson játszódik, amelyből automatikusan következik a számvetés, a jövőtől való félelem, a búcsú közelsége – miközben a fiataloknak az élet kapujában, a kamaszkor és a felnőttkor határán kell megtalálniuk a helyüket.
A La Gradiva különlegessége, hogy a helyzetet minél hétköznapibb módon, mégis egy álomszerű lebegéssel dolgozza fel. A műfaji sablonokat minimalizálja, egy átlagos osztályközösséget és egy hol fásult, hol lelkes tanárnőt látunk. A film pedig hosszan kitartott jelenetekben követi a kirándulás állomásait. A francia fiatalok egész jól viselkednek – ha nem is elitiskoláról van szó (ez kiderül a diákok hátteréből), mindenki érdeklődő és kezelhető. Nápoly környékére kirándulnak, kiemelt célpontjuk Pompeii, a Vezúv közelsége és
az ókori emlékek pedig a halál, erotika, szépség és álmok olyan sűrű szövetét borítják az érzékeny és lobbanékony fiatalokra,
hogy már úgy is sejthetjük, bármikor lecsaphat a tragédia, hogy a végkifejlet sokáig egyáltalán nem kikövetkeztethető. A filmet Wilhelm Jensen Gradiva című, századfordulós novellája is inspirálta, amely az elmúlt évtizedekben két szorosabb filmadaptációt is kapott (az egyik Alain Robbe-Grillet utolsó rendezése 2006-ból). A történetet Freud is szívesen elemezte, hiszen egymásba rétegződik benne művészet, álom és valóság, miután főhősére olyan erőteljes hatással van egy ókori dombormű nőalakja, hogy az később az álmaiba is beköltözik, majd a valóságban is látni véli őt. A La Gradiva kerüli a konkrét megfeleltetéseket, de
főhősére, Tonira (Colas Quignard) váratlanul nagy hatással van az utazás, már csak azért is, mert olasz származású.
A családi legendárium szerint arisztokrata nagyapja az 1980-as nagy földrengésben halt meg, szolgálóként dolgozó nagyanyja pedig terhesen menekült Franciaországba. A személyes történet, amely a helyszíni élmények alapján lassanként családi titkok és egy élethazugság lelepleződéséhez vezet, összecseng a pompeii katasztrófával, Toni belső viharait viszont mintha senki nem venné komolyan.
Toni izgalmas karakter: legjobb barátjával, a jómódú Jamesszel (Mitia Capellier-Audat) látszólag az osztály bohócai, de valójában nem viselkednek feltűnően rosszan, így ez a bélyeg inkább csak megszokásból van rajtuk. A csoportot kísérő latintanárnő (Antonia Buresi) kiégettsége elsősorban abban mutatkozik meg, hogy látványosan pikkel rájuk. Ez Tonival szemben már előítéletességgé és ellenségeskedéssé is fajul. Tőle nem fogadja el a később elkészített beadandóját, az összes osztálykonfliktust az ő nyakába varrja.
Marine Atlan rendezésének ereje abban rejlik, hogy a vándorló nézőpontnak köszönhetően egyre közelebb kerülünk Tonihoz.
Így látjuk ezeknek a helyzeteknek a másik oldalát: megismerjük Toni érzékenységét, majd traumáit, beadandójának őszinteségét és mélységét, a tanárnő viszont mindezt nem veszi észre vagy nem veszi figyelembe. Viszont a film a tanárnő igazságát sem hallgatja el. Sokatmondó például, ahogy a Vezúvon, a vulkanikus működésről beszélve gyakorlatilag színészi előadást kell nyújtania, hogy fenntartsa a „mai fiatalok” figyelmét. Folyamatos performatív részvétele és koncentrációja pedig kellően kimerítő ahhoz, hogy leegyszerűsítve kezelje a diákokat és a megoldandó helyzeteket.
A La Gradiva legnagyobb erénye, hogy mintegy
észrevétlenül tárja fel a kamaszkor olyan titkait, amelyek minden osztályközösségben felmerültek,
mégis nehéz közhelyek nélkül, a maguk természetességében megmutatni őket. James az osztály legnépszerűbb fiúja – de miért is? Az epilógus leleplezi ennek pillanatnyiságát: aki kamaszként sikeres, korántsem biztos, hogy felnőttként is az lesz, még ha James esetében ennek nyomós oka is van. Toni és James mellett két lány kap fontosabb szerepet az osztályból. Suzanne (Suzanne Gerin), akiről kiderül, hogy csúnyának látja magát és semmi önbizalma nincs, noha külső szemmel egyértelmű, hogy ugyanolyan szép, mint bármelyik osztálytársnője. Angela (Hadya Fofana) pedig próbálja az elvártaknak megfelelően lazán kezelni a Jamesszel való futó kalandját, de egyértelműen bántja őt, hogy a fiú nem vesz róla tudomást. A film időnként ráfókuszál ezekre a karakterekre, miniportrékat kanyarítva róluk, de
a játékidő legnagyobb részében látszólag csak sodródunk a hosszú csevegések, átvezető montázsok, múzeumlátogatások között.
Atlan mégis kézben tartja a filmet: az első verzió négyórás volt, ezt vágták vissza közel két és fél órára, és talán lehetett volna még vágni belőle, de a La Gradiva így is egy különös hangulatú, érzékeny és éleslátó debütfilmmé áll össze.
Atlan elsősorban arra hívja fel a figyelmet, hogy a tinédzserkor egyszerűen túl sok. A fiatalok alig képesek kezelni azt a sok impulzust, érzelmet, nyugtalanságot, szépséget, fájdalmat, ami éri őket. Ez folyamatos súrlódásokhoz, majd törésekhez vezet, és csak a legerősebbek – akik más szempontból nézve a leggyengébbek – vészelhetik át épségben ezt az időszakot. Mindezt csak felerősíti Dél-Olaszország nyers barbársága, a Vezúv fenyegető közelsége, Pompeii felfoghatatlan tragédiája és az ókori műalkotások lefegyverző ereje. Ugyanerre építenek Roberto Rossellini Ingrid Bergmannal közös dél-olasz filmjei (Stromboli, Európa ’51, Itáliai utazás), amelyekben szintén elviselhetetlenné válik ez a közeg az idegen (Bergman) számára.
Ráadásul a La Gradiva furcsán időtlennek is érződik: vizualitásában egy kifakult képeslapot idéz,
pedig napjainkban játszódik, amire persze kellő magyarázatot ad a mai retró divat és a tinédzserproblémák örökérvényűsége. Ahogy a zavaros érzelmek alkalmi szövetségekhez és összeveszésekhez vezetnek, a melankólia lassacskán megágyaz a tragédiának, ami ekkorra már valahogy magától értetődően következik abból a felfokozottságból, melyet ez az életkor, ez a helyzet és ez a helyszín implikál. A La Gradiva az egymás iránti odafigyelésre, nyíltságra és őszinteségre is felhívja a figyelmet, viszont mintha egyben azt is jelezné, hogy úgyis lehetetlen tökéletesen csinálni. A Vezúv, Pompeii és Nápoly azt üzeni, hogy az élethez hozzátartozik a halál lehetősége is.
A La Gardiva a III. Budapest International Film Festivalon látható október 31-én.
La Gradiva, 2026. Rendezte: Marine Atlan. Írta: Marine Atlan, Anne Brouillet. Szereplők: Colas Quignard, Suzanne Gerin, Mitia Capellier-Audat, Antonia Buresi.
A La Gradiva a Magyar Filmadatbázison.
