Egy disztópia diagnózisa vagy parodisztikus–semmitmondó kapitalizmuskritika – a Digger látszólag mélyre ás, mégis végig a felszínen kapirgál. Spoileres kritika.
Alejandro González Iñárritu korai filmjei cenzúrázatlanul hétköznapi és mélyen tragikus emberi sorstörténetek, az elmúlt tíz évben azonban rendre olyan műveket rendez, amelyek emeltebb, művészibb keretrendszerben vizsgálják a főhős egyéni megélését. A Digger ebbe a sorba kapcsolódik, ám ahelyett, hogy következetesen kibontana egy művészi koncepciót vagy vállalt társadalomkritikát, önmagába forduló szatírává válik. Iñárrituhoz képest
túlságosan nagyotmondó és személytelen, a megjelölt társadalomkritikához képest pedig túlzóan teátrális és semmitmondó.
Digger Rockwell olajmágnásként az USA kormányának legbelsőbb, legbefolyásosabb körébe küzdötte be magát. Egy félresikerült grönlandi kizsákmányoló projektje miatt egész Európa – és ennek következtében a Föld – a pusztulás szélére kerül. Az eszkalálódó helyzet a film első fél órája után azonban megtörik: ekkor derül fény arra, hogy a történet, amelyet eddig végig kísértünk, egy színházi darab főpróbája. Egy nagyon drága, bámulatos technológiával rendelkező színházi díszletben vagyunk, ahol Digger csak egy szerep, amelyhez a színész, Curtis Markson nem tud hozzáférni.

A Wenders-féle A dolgok állásához hasonló világ- és médiumváltás viszont nem ad lényegileg új jelentést a történetnek. Így egy Birdman utózöngévé válik a színészi sík, amely a Diggert játszó Curtis szempontjából teljesen érdektelen marad. Az, hogy Curtis nem talál fogást a szerepén, vagy hogy a telefonhívásokon keresztül próbálja kideríteni, hogy az éppen repülőn ülő lánya épségben van-e a tomboló viharban, önmagában még nem teremt valódi dramaturgiai tétet. A kerettörténet lényege a film végén válik nyilvánvalóvá: Digger sztoriját megtörtént események ihlették, amelyből komédiát írtak, a produkciót pedig a világpusztító Digger unokaöccse finanszírozza.
Iñárritu korai filmjeinek jellegzetessége, hogy több történetszálat hálózatrendszerbe helyez, amelyek bizonyos pontokon kapcsolódnak.
A „haláltrilógiája” után (Korcs szerelmek, 21 gramm, Bábel) készült Biutiful még a romantizálatlan–cenzúrázatlan–földhözragadt egyéni szenvedéstörténetek táborát erősítette – akárcsak a DiCapriónak Oscar-díjat hozó A visszatérő. A Birdmantől kezdve viszont a mexikói rendező is becsatlakozott abba a hollywoodi tendenciába, miszerint saját művészalteregóját az amerikai közegbe (és egy amerikaibb formanyelvre) adaptálja. A Birdman – talán, mert az vállaltan a színházi közegbe ágyazta a történetét, amelyben koherensen rétegződnek a valóság, a színház és egy belső hanggá váló korábbi filmszerep viszonyai – sikerre viszi a rendezői szemléletváltást. Úgy terjeszti ki a főhős szubjektívját egy merőben művészi közegre, hogy közben megőrzi az iñárritui kézjegyeket.

A Diggerben Iñárritu párhuzamos narratív építkezése a múlt és a jelen – számunkra a jövő –, a karikatúrák és a „valós személyek”, a valóság és a színdarab, valamint a filmes és a színházi eszközkészlet viszonyában érvényesül. A különböző síkok azonban nem világítják meg egymást, és nem alakítják át érdemben a történet értelmezését.
A film mindent idézőjelbe tesz, de ezzel nem elmélyíti, hanem elbizonytalanítja a saját állításait.
Ez a következetlenség nem önmagában a szerkezet, hanem a társadalomkritika szintjén válik igazán zavaróvá. Iñárritu mintha csatlakozni akarna ahhoz a trendhez, amelyben a társadalmi és művészi perifériáról érkező, Hollywoodban is elismerést kivívó alkotók a rendszeren belül, annak eszközeit kihasználva készítenek egy társadalom- és kapitalizmuskritikát. Míg azonban Paul Thomas Anderson Egyik csata a másik utánja, Jórgosz Lánthimosz Bugoniája vagy Adam McKay Ne nézz fel! című szatírája konzekvensen viszi végig saját társadalomkritikai alapállását, addig
a Digger kilép-belép a történetekbe, egyszerre akar paródia és utópia lenni.
Olyan ez, mintha a Ne nézz fel!-ben Meryl Streep egyszer csak kilépne az elnökasszony szerepéből, és egy olyan színésznőt alakítana, akinek morális és színésztechnikai problémái vannak a velőtrázóan inkompetens elnök megformálásával. Míg McKay filmje a szatírát a kritikai állítás szolgálatába állítja, a Digger a saját állításait is idézőjelbe teszi, így a film eldöntetlensége nem rétegzi, hanem érvényteleníti a mondanivalóját.

Mert mi is a film mondanivalója? Hogy a politikusok inkompetensek – legalábbis az Egyesült Államokban? Hogy felelőtlenek, kapzsik és öndestruktívak vagyunk? Hogy a saját pusztulásunkat idézzük elő? Hogy a sok-sok tragédiát (amelyben globális szinten bőven volt részünk az elmúlt években) társadalmi szinten a nevetéssel, a lebutítással tudjuk feldolgozni? Ha a kollektív traumafeldolgozás lenne a cél, nem a víz alá temetett város posztapokaliptikus látványa égne bele a szemünkbe, míg végignézzük a vége főcímet. A film nem foglal állást: ahelyett, hogy kibontaná vagy élesebbé tenné a felvetéseit, újra és újra visszavonul a paródia mögé, sőt, állandó jelleggel lenyes minden gondolatcsírát, amely a néző elméjében megfoganhatna kritikai álláspontként.
A film formai és gondolati bizonytalansága azonban nem feltétlenül jár együtt a színészi alakítások kudarcával.
A sztárparádé tagjai igyekeznek a legtöbbet kihozni a szerepeikből, miközben a történetváltások és a figurák tisztázatlan funkciója megnehezíti a dolgukat. Nem egyértelmű, hogy karikatúrákat, önálló karaktereket vagy egy nagyobb gondolatkísérlet illusztrációit kell-e megformálniuk.

Tom Cruise neve egybeforrt az akciófilmmel. Az elmúlt szűk két évtizedben kizárólag a zsáneren belül mozgott, mondhatni feltérképezte a műfajt és csúcsra járatta azt. A Mission: Impossible az ő nevével egybeforrt franchise-zá nőtte ki magát. Hajlamosak lehetünk megfeledkezni arról, hogy Cruise pályája nem kizárólag az akcióhősök megformálásáról szól. Kiválóan megállja a helyét azokban a szerepekben és műfajokban, ahol fegyverropogás és halmozottan lehetetlen világmentések helyett az összetettebb érzelmekkel operáló (akár drámai) szerepeket osztanak rá. A Diggerrel Cruise mindenkit emlékeztet arra:
attól, hogy Ethan Huntként kismilliószor megmentette a világot, bármikor képes az antihős szerepébe bújva elpusztítani azt.
Kifejezetten üdítő és szórakoztató látványt nyújt, ahogy belekényelmesedik a pókhasú, macskájáért epedő hálóinges milliárdos makettmiliőjébe. Komolyan veszi Diggert, nem játszik rá a metatörténetre, nem parodizálja ki a karakterét. Curtishez azonban nincs sok támpontja, egy felvázolatlan színészfigura csupán, amely nem Cruise, hanem az ezen vonatkozásban hiányos és felszínes forgatókönyv hibája.

Sandra Hüller Digger testvérét alakítja: egy nagyobb jelenetet leszámítva csak be-beköszön a filmbe, jelentéktelenségét passzív-agresszív kitörésekkel kompenzálja. Kellemes a férfikompániában egy nőt is köszönteni (rajta kívül csak a darab rendezőjét alakítja nő, Sophie Wilde), mindazonáltal nem ez lesz az az alakítása Hüllernek, amely az idei felhozatalból (2026-ban hat filmben is szerepel) nyomot hagy majd az emlékezetünkben. Figyelemfelkeltő azonban Riz Ahmed, aki az elmúlt években szintén a hollywoodi élvonalba küzdötte fel magát. Digger környezetbiztonságért felelős szakembereként kiválóan ötvözi a csinovnyik és a morál védőszentjének eltérő típusjegyeit.
A legemlékezetesebb alakítás díja azonban vitathatatlanul John Goodmannek jár.
A szélsőséges megszólalásokra és fasiszta–hímsoviniszta–rasszista viccekre bármikor kapható amerikai elnököt alakítja, aki teljességgel infantilisen úgy tesz, mintha nem ő lenne a ludas abban, hogy Amerika rászabadította a jéghegyet és az ezzel járó pusztítást Európára. Ignoranciája és paródiáig vitt figurája azonban megkapja büntetését: végbélrákban haldoklik. A film talán legszórakoztatóbb jelenete, ahogy a gyógyszerektől kábult kálváriában kapkodó elnök levezeti, hogy az őt elpusztító rák miként áll összefüggésben Kínával, amelyre feltett szándéka azonnal atombombát ledobni. Ez a jelenet komikusan sűríti a politikai paranoia, az önigazolás és a hatalmi infantilizmus motívumait.
A Digger idézőjelesen kritikus ahhoz, hogy valódi ereje legyen, de túlironizált és komolytalan ahhoz, hogy valós és egyértelmű szerzői álláspontot érezzen ki az ember belőle.
Iñárritu mintha nagyot akarna mondani ezzel a filmmel, de se nem karikírozza ki eléggé, se nem ás a történet mélyére.
Így maga is csak áll a lyuk mellett, amelyet kiásott, és amelyet nem tud lényegi tartalommal megtölteni.
Digger, 2026. Rendezte: Alejandro González Iñárritu. Írta: Alejandro González Iñárritu, Sabina Berman, Alexander Dinelaris, Nicolás Giacobone. Szereplők: Tom Cruise, John Goodman, Jesse Plemons, Sandra Hüller, Riz Ahmed, Sophie Wilde. Forgalmazza: InterCom.
A Digger a Magyar Filmadatbázison.
