Berlinből ne legyen München!

„Berlinből ne legyen München!” – kiáltozta hangosbeszélőjébe forradalmi hangulatban egy berlini fiatal, aki úgy gondolta, hogy a kultikus foglaltház bezárásával városa elindul a lejtőn, s meg sem áll a bajor főváros konzervatívnak vélt kulturális életének mélységeiig.

A Tacheles bezárása ellen rendezett – leginkább utcabálra hajazó – tüntetést mérsékelt figyelem övezte. Pár százan vonultak néhány platós kocsi kíséretében Berlin utcáin, a jelmondat „rette deine Stadt”, azaz „mentsd meg a városod” volt. De mitől is kísérelte megvédeni a német fővárost a korosodó hippikből, indiánokból, marxista lapot áruló középkorú nőből, odakeveredett turistákból és néhány alter fiatalból álló tömeg?

A Tacheles, Berlin leghíresebb foglaltháza több kocsmának, számos művész alkotóműhelyének, kiállítási terének, mozinak, koncerttermeknek ad helyet. Az épület mai formáját 1990-ben nyerte el, amikor két hónappal a tervezett lebontása előtt a Künstlerinitiative Tacheles csoport elfoglalta a házat és tárgyalásokat kezdeményezett a város vezetésével az épület megmentéséért. A Tachelest a Berlini Kerekasztal végül műemlékké nyilvánította, a kilencvenes évek közepére pedig a város kulturális életének meghatározó tényezőjévé vált. 1998-ban a Fundus Gruppe ingatlanfejlesztői csoport vásárolta meg az Oranienburger utcai telket, a csoport azonban csődbe ment, majd felszámolták; a Tacheles így a HSH Bank tulajdonába került. A bank egészen 2008-ig jelképes, 50 eurocentes összegért adta bérbe a házat és a telket a Tachelest üzemeltető nonprofit szervezetnek.

A válság azonban a HSH Nordbankot sem hagyta érintetlenül, csak állami mentőcsomaggal sikerült átvészelniük az utóbbi két évet, és még most is nehéz anyagi helyzetben vannak. A szerződés lejárta után a bank 17 000 euróra emelte a bérleti díjat, melyet a Tacheles dolgozói nem tudtak kifizetni. A bank így az épület értékesítése mellett határozott. Döntésük nem csak azért vitatható, mert így Berlin elveszítheti évente 300 000 embert vonzó kulturális intézményét, hanem azért is, mert a válság idején a bank közpénzből állt talpra, a köz véleményével azonban nem igazán törődnek. Klaus Wowereit, Berlin polgármestere is a bezárást ellenzők körébe tartozik, akárcsak a kulturális központ megmentéséért benyújtott petíciót aláíró 70000 ember. Az egymásnak feszülő érdekek következményeként patthelyzet alakult ki, a Tacheles bezárása az utóbbi két évben lóg a levegőben, tárgyalások, demonstrációk, petíciók lassítják a folyamatot.

Július végén állítólag tényleg bezár a Tacheles, ezért is szerveztek a kulturális központot támogatók július 13-án nagy felvonulás-sorozatot, mely a városnak öt különböző pontjáról indult és a városházánál ért véget. A rendezvényen állítólag közel ötezren vettek részt.

Én a Tachelestől induló tüntetőkkel vonultam, nem tapasztaltam hatalmas tömeget, nagy lelkesedést azonban igen; néhány órányi vonulás után kaptam marxista újságot, rengeteg flyert, kiadványt, láttam sok táblát, feliratot a pénz mindent megrontó hatalmáról, illetve Berlin és a kultúra végnapjairól. A tüntetés elég jó buli volt, a platós kocsikról táncolható elektronikus zene szólt, sokan integettek az ablakokból, a nagy hőségben mindenki locsolt mindenkit mindennel. A felvonulásra zömében olyanok mentek el, akiknek tényleg fontos a Tacheles jövője, így a légkör sokkal kellemesebb volt, mint egy átlagos napon a kultikus foglaltházban.

Egy átlagos este a Tachelesben első blikkre leginkább egy forgalmas, ám annál nyomasztóbb Szimpla Kerti estére emlékeztet. Először egy kocsmatúra-vezető zavarja meg a hely nyugalmát, addig ordít, míg össze nem szedi koktélózó nyáját, a szomszédos asztaloknál legénybúcsú hangulata hág éppen a tetőfokára. Kicsivel később egy meglehetősen lerobbant fazon lángszóróval lő hármat a levegőbe, igen meleg lesz, majd körbehordozza a kalapját, hogy honoráljuk teljesítményét. Valahogy nem így képzeltem el Berlin alternatív éjszakai életét, nem láttam a pluszt Bajorország rettegett kultúrájához képest.

Az épületet alaposabban körbejárva elég hamar kiderült, hogy a Tachelesnek leginkább reprezentatív szerepe van. A foglaltház látványos, nagy, van benne mindenből egy kicsi: igazán jó művészek, igazi drogosok, hippik, valódi punkok és indiánok. A belvárosban, Berlin Mitte-ben egyedülálló hely a Tacheles: annak a Berlinnek az emlékműve, amelyet Wowerweit szegény, de szexi városként aposztrofált. Ha bezárják a kulturális központot, nem lesz Berlinből München, egy emlékhely tűnik el. A tüntetőknek abban persze teljesen igazuk van, hogy szegényebb lesz a város, ha a Tacheles helyén végül luxuslakóházakat húznak fel, azonban a „Berlin az új Párizs” bölcsesség – egyelőre – még nincs veszélyben, számos izgalmas alkotóműhely, kiállítás, squat és romkocsma található a városban kicsit kijjebb; kérdés, hogy reprezentálva lesznek-e a jövőben is a kirakatban?