Az illemhely
Bemenni a mosdóba. Az illemhely kínál nekem nyugalmat. Itt nem
kell megfejteni semmit. Itt elég európai vagyok. Itt kereshetsz
meg, ha hátat fordítok neked. Mielőtt betérek az illemhelyre, az
utolsó jel, amit találok, az ajtó fáján, vagy műanyag ágán rajta, az
mint egy falevél szára, tapadó rag. A matrica négyzetére nyomtatva:
Stilizált ember, mely lába közt felismerhetetlen, a férfi; és mellette ajtó,
fenyőfa alapon matrica, rajta egy stilizált nő. Szoknyája emlékeztet csak,
hogy mi van mögötte. A szoknya eltüntet. A nadrág tüntet, és mindben
a divat öltöztet. Vagy felcsavarozott fütyisbaba a férfi, ki jobb vagy bal
kezével illetve kézfejével mindig eltakarva péniszét, látható a bejáratnál,
az ajtóra feszülve. Na, hát ez emlékeztet engem legalább arra mindig,
hogy előveszem. Hát minek is ne tüntetnék fel itt, hogy mi alkalmam
lehet odabenn.
Vagy kalapos figurák. A sok detektíves filmből ismeretes,
vagy régi uraktól, de az istennek nem jut eszembe az. Az
olaszos csapongás, bár tudom, hogy nem az, csak divat a karima.
Divat: Tudom ugyan, így szétválasztva nagyon erőltetett, hogy
igazából semmi az illem helye. Na ez az – figyelem magam
magyarázón –, nem a kalapról van szó, mondom. A kalap
stilizált, az arc meg lehet nincs is, a női illetőségű bejáraton
egyszerűen csinosan, ficka vonalakkal megoldva. Elképesztő
a szoknya. Elragadó. Hát ki mondja meg, hogy jár ez.
És a jelzőlámpák hullahelyet jelző fekete átjáró neutruma, ez
a semmit se jelentő mondat sora, ami egy ajtóra függesztve
értelmet nyer egy alakzatban, vagy a giccses babák régi reklámok
visszamaradt puttói, melyek mik? – Valaha puttók voltak. Sereg
helyett otthagyván karneváljuk és szárnyaik, csak egyedül jelennek
meg. Most pedig a belső tartalmaik, feszület gyanánt a bejáratnak,
illendően és szemérmesen jeleníttetnek meg. Részlet nélkül csak ennyi.
Hogy is lehet, hogy az az apró manír, mely a kalapszegélyt
és magát a női kalapot megformálja, egy illemhely ajtaján,
az esztétizáltság, ami a bent eljövendő mozdulatokat megelőzi,
vagyis a kép mely a női nemnek jár, a férfi nemének nem. Az utolsó
jel. Ami fátylával visszatart, egy apró tárgy. Kifüggesztett emlékeztető.
Felhívja az ember figyelmét, ösztönét a magányra. Emlékeztet bennünket
arra, hogy odabenn szigorú illemszabályok működnek. Nem ember majd odabent,
csak egyetlen egyedi darabja a szokásokat végzőknek, mely szokásokat az emberi egyed
steril módon egyedül végez. Megrendezett körülmények, minden időkben.
Még ha a férfi úgy tanulja is, minden ismétlés, egymás mellett
ürít szótlanul, pislogva. Szóra nem, csak váltásra járnak. A vécé
angol, ez szabály. De vannak áldott jó helyek. Itt álnak vagy guggolnak.
Unisex, ha úgy tetszik. (Romániában, vagy a Balkánon.) Itt lehet elbújni
végül mindenki elől, a társaságtól. Itt megérkezik. Meg is kérdik, mi baja
van, ha bajod van, mi a bajod. Vagy ha nincs is megkérdezik, mert
nem dolgát végző gyanúját kelti. És előfordul.
Elbújni a nőtől. Bújni, csak ki a térből, egy végtelenül egyszerű helyre.
Ízlés dolga, tudom. De ebben a rekeszben, ahol kevés szó van általában
írva, a csempe tiszta és fényes, én ilyen helyre gondolok. Csak néha jut
eszembe, hogy a falon, a porcelántestek és a csempézett falak mögött
domborműként lapul a márka és a forrás. Nyughatatlanul bevakolva és
eltakarva. Még ha az egyértelmű formák között elfelejtem is, hogy minden
találmány; berendezés, annál inkább tapad és körülvesz itt minden. Meg-
gondolatlanul, csak így találok vissza néha, ehhez, az önmagamhoz.
Ez a vers ebben a formában előfordulhat, hogy olvashatatlan. Amennyiben a kitartó olvasó, jobban szeretné átlátni, azt aminek nekiveselkedik, jobban teszi ha miután a vers igen hosszan nyúlik el az oldalon, azt átmásolja egy szövegszerkesztőbe, puszta praktikum céljából.
Nekem tetszett Balázs Zoltán verse.