Én vagy Te?

Én vagyok én, te vagy te, ki a hülye, én vagy te? – A mondóka mindenki számára ismerős. De mit is jelent valójában? Kielégítő választ a Debreceni Disputa nyári, összevont számából kaphatunk.

„Az én és nem-én közötti határvonal láthatatlan, folyamatos átlépés és visszalépés, nagyon finom játékrendszer, valami olyasmi, amiben öncsaló hazugságok nélkül még képesek vagyunk mozogni és lélegezni, valami olyan, ami egyszerre a könnyű lebegés és a józanító zuhanás között van, mintha le- és fölszálló légáramlatok között, valamelyik rétegben hol itt lennénk, hol ott, megfelelve magunknak és másoknak, avagy éppen fordítva, villámok közt magunk is villámokat szórva konfrontálódunk, míg van hozzá levegőnk, míg elég sűrű ahhoz a saját légrétegünk, hogy énünk lélegezni tudjon.” – állapítja meg Papp András, a Disputa bevezető rovatában, a Küszöbben. Egy biztos, az én-másik, saját-idegen kérdésköre több egyszerű mondókánál vagy nyelvi játéknál, ezt az új szám tartalma pedig tökéletesen szemlélteti.

A nárcizmusról mindenki hallott már. De vajon mit is jelent pontosan? Egyáltalán honnan származik ez a kifejezés? Ureczky Eszter „Nagyon kicsit tépett mosoly” – Nárciszról és nárcizmusról című tanulmánya egyetlen kérdést sem hagy megválaszolatlanul. Részletes, rendkívül érdekes, mégis gördülékeny, olvasmányos írása magától a gyökerektől indul, bemutatja magát Nárciszt, mint a „mitikus antihőst”, foglalkozik a nárcizmus fogalmának és jelentéstartalmának változásával, valamint a különböző diszciplínák (például a pszichoanalízis) nárcizmus fogalmait is minden igényt kielégítően mutatja be.

Bánfalvi Attila (A lelki propriocepció elvesztése) tanulmánya talán a tematikus szám legkiemelkedőbb szövege. A szerző a lelki propriocepciónak azt az elvesztését mutatja be, mely „kultúránk általános jelensége”. A szöveg központjában az a folyamat áll, mely során a felsőbb instanciában bízó, a transzcendenciában gyökerező hit következtében magát biztonságban érző emberből az idők folyamán magányos individuum, önálló szubjektum, sőt, bármilyen felettes hatalmat elutasító többpólusú, széttöredezett dividuum lett: „Ez világtörténelmi tett volt, soha korábban nem fordult elő, hogy egy kultúra kivégezte volna a transzcendenciát, mely létrehozta.” A nárcizmus a modern kori tendenciáknak köszönhetően mint új betegségtípus tűnt fel.

Bár a július-augusztusi szám fő témája a saját-idegen viszony, természetesen más témakörök is képviseltetik magukat. A Macskakő rovatban bemutatkozik a debreceni kötődésű Halász Margit. A pesti kutya című novelláján kívül (aminek könnyed nyelvezete, babonás, misztikus története Mikszáth novellaírói hagyományát idézi), olvashatunk még egy interjút, míg a Csillagkerti szonáta, illetve a Gyöngyhomok című köteteiről egy-egy kritikát Nagy Bernadett, illetve Marcsek György tollából.

Kovács Péter Finn nyomokon – A tradíció a finn építészetben, N. Kovács Tímea A térré vált eszme: a lakóterepekről, továbbá Koroknai Edit Szöveg és szövetkezet című írásait is érdemes megemlítenünk, míg a Lépcsők kritikái között Angyalosi Gergely és Kiss Boglárka recenziói tarthatnak számot érdeklődésünkre: előbbi Julia Kristeva Önmaga tükrében idegenként, utóbbi Menyhért Anna Szelence című köteteiről referál, míg Bognár Zsófia A másik Csinszka című kiállítást véleményezte, méghozzá pozitívan. A saját-idegen viszonya egyébként a szám végére ismét előtérbe kerül: Somogyi Gyula a vámpírtörténetek tükrében, Kalmár György pedig a buddhizmus kapcsán vizsgálja az ominózus konstellációt. Zárásként Wiedemann Krisztina interjúját említeném meg, melynek köszönhetően megtudhatjuk, hogy milyen is lehet külföldiként Debrecenben élni.