Tóth Krisztina novelláskötete kicsit olyan, mint a Forrest Gump-ban emlegetett doboz bon-bon: sosem tudhatjuk, mit veszünk, vagyis olvasunk ki belőle. A szerző utóbbi években írt tárcanovelláit, publicisztikáit összegyűjtő válogatásban a villamosvezetékeket fényképező hölgytől kezdve a megélhetési remetén keresztül az önérzetes papagájig minden elképzelhető és elképzelhetetlen figura felbukkanhat.
Egy hazai kritikus a tavalyi Körkép antológia kapcsán a „mai magyar irodalom szegény rokona”-ként aposztrofálta a kortárs kisepikát (Szegő János: Ex libris, ÉS, 2009. július 3./19.). Állítását azzal indokolta, hogy a magyar lírában – vagy akár a nagyepikában – tapasztalható pezsgéshez, sokszínűséghez és újító elképzelésekhez képest a novellaforma mint elsődleges kifejezési eszköz jóval kevesebb alkotót foglalkoztat. Hasonló kiindulópontból közelít mondandója felé Dérczy Péter is egy közelmúltbeli írásában: bár elismeri, hogy lépten-nyomon történnek elszigetelt próbálkozások a prózai kisformák megújítására, nagy általánosságban mégis elmondható, hogy a novella belátható időn belül nem fogja visszanyerni azt az irodalomformáló szerepet, amelyet például a 20. század elején magáénak tudhatott (Dérczy Péter: A novella esete a regénnyel és más csábítókkal, ÉS, 2010. június 18./13.).
Ez a folyamatos marginalizálódás különösen érzékenyen érinti az olyan átmeneti műfajokat, mint például a tárcanovella. Amellett, hogy a publicisztika és szépirodalom határán egyensúlyozó kisforma egyre inkább divatjamúlt szerkezetként tűnik fel, a publicitási lehetőségei is fokozatosan korlátozódnak: az Élet és Irodalom Tárcatár című rovatán és egyes napilapok hétvégi mellékletein kívül jóformán nem áll rendelkezésre olyan nyomtatott felület, amely az efféle műveket közölhetné. A publicitási nehézségeken kívül az elmúlt évtizedek prózapoétikai tendenciái sem kedveztek a tárcanovella műfajának, hisz a posztmodern próza a szövegnek éppen azt az elemét kezdte ki, amely a tárca alapját képezi: a történetet. Bár, ahogy Dérczy is írja említett cikkében, a 2000-es évek részben a történet, az anekdotikus ábrázolásmód „visszavételét” (is) elhozták a magyar irodalomban (ha egyáltalán eltűnt belőle), noha a tárcanovella „hőskorát” jelentő klasszikus modernség feltételei valószínűleg sosem fognak újrateremtődni.
Ebben a kedvezőtlen közegben üdítő kivételt jelent Tóth Krisztina Hazaviszlek, jó? című kötete, amely a szerző közelmúltban megjelent tárcanovelláit és egyéb publicisztikai írásait gyűjti össze. A zsáner hazai művelői közül Tóth Krisztina művészete tűnik a legizgalmasabbnak, aki amellett, hogy immár jelentős lírai életművel rendelkezik, a kisepikai műfajokban is otthonosan mozog (lásd Vonalkód című 2006-os novelláskötetét).
A kötetbe felvett novellák az említett napi- és hetilapokban, az Új Forrásban, illetve a Nők Lapjában jelentek meg. A széles skálán mozgó szelekcióból következően némelyik szöveg érezhetően kilóg a koncepcióból. Nyilvánvaló, hogy egy irodalommal nem, vagy csak marginálisan foglalkozó kiadvány más regiszterben mozgó szövegeket igényel a szerzőtől, mint egy művészeti folyóirat. Nincs is ezzel gond. Ugyanakkor problematikusnak érzem, hogy ezek a cikkek bekerültek a válogatásba, hiszen a kötet alapvetően novellisztikus jellege megtörik az eltérő műfajú írásoknál: a Háztartási parajelenségek című alfejezet/ciklus például kizárólag ilyen, inkább egy életmódmagazin vélemény-rovatába, mintsem novelláskötetbe illő szövegeket foglal magába.
Jellemző rájuk az erőteljes személyes jelenlét, az életrajzi referencialitás: klasszikus értelemben vett tárcák, glosszák ezek, amelyek a szerző eszmefuttatásait, személyes tapasztalatait közlik. Némelyik cikk igen szórakoztató, kedves történetet dolgoz fel, mint például A Mikulás három élete, ám sajnos találhatunk néhány jóval gyengébb írást is. A Nagy vonalakban a női szexualitásról például meglehetősen kínos, a hímsoviniszta közhangulat (?!) ellen írt pamfletként értelmezhető, amelynek nem hiszem, hogy ebben a válogatásban kellett volna megjelennie.
Az említett alfejezetet leszámítva a kötet igen magas színvonalú novellákat mutat fel. Az egyes ciklusok (öt darab van belőlük) minden esetben valamiféle közös tematika köré csoportosulnak: az első, Teiresziász című szakasz érintkezési pontja például az utazás, különös tekintettel a budapesti tömegközlekedésre. E novellák elbeszélői, akár első, akár harmadik személyűek, igyekeznek a háttérben maradni, s az utcán jártukban-keltükben befogadott élményekre, benyomásokra helyezni a hangsúlyt.
Bármilyen apró jelenség felkeltheti az érdeklődésüket, nem riadnak vissza a merész képzettársításoktól sem, mint például a Foghíj című szövegben, ahol a cím egyaránt utal egy földalattin utazó kisfiú kiesett tejfogára és az egyazon metrókocsin ülő hajléktalan körül kialakult légüres (vagy nem is annyira légüres) térre. Szembetűnő egyébként, hogy a Teiresziász fejezet majd minden novellájában feltűnik egy-egy hajléktalan, vagy legalábbis lecsúszott egzisztenciájú „hős”, aki valamilyen módon magasabb rendű tudás birtokában van, mint a többi, hétköznapi szereplő. Ilyen a címadó történet hajléktalanja is, aki mitológiai „előképéhez” méltón a vakság motívumával játszik: „Mert ami egyszer volt, az má’ nem lesz ugyanaz, csak ezek nem tudják, mer asziszik, hogy minden ugyanaz. Mer’ csak mennek, mint a barom, de nem látnak, ez is mingyá’ nekem jön, mer’ egyik se lát a szemétől, hiába van neki kettő is, vaze.” (34-35.) A fenti idézet kiválóan érzékelteti a szerző nyelvi játékosság, szerepjátszás iránti érzékenységét is, amely a későbbi fejezeteket (A kalap közepe; Sors, nyiss nekem tért; Hazaviszlek, jó?) még inkább meghatározza.
A novellák furcsa, egyéni szóhasználattal és beszédstílussal rendelkező szereplőinek nyelvi megalkotottságán kívül elsősorban a szerző stílusimitációi méltók az elismerésre. Különösen jól sikerültek a több részre tagolt Örkény-árnyjáték darabjai; az egyperces novellákat idéző groteszk, csattanós történetek hangsúlyosan 21. századi kontextusba helyezik az Örkényt idéző jeleneteket: „– Jó estét kívánok. A pesti gyorsra szeretnék egy teljes árút. […] – Nem tudok adni. Elfogyott. – Úgy érti, nincs több hely? – Hely az van, jegy nincs. Oda nincs. – Miért… máshova van? – Akkor mégse Pestre akar menni? […] – Nézze, ember, két percem van és jegyet szeretnék venni, ne szórakozzon már velem! A bácsi most először leemeli szemét a képernyőről és visszanéz. – Én nem szórakozok kérem, különben is, negyed órával a kilencórási előtt nyitva se kéne legyek. Jegy meg nincs. Tessék írni a Kóka úrnak!” (153-154.)
Tóth Krisztina új kötetének erőssége éppen abban rejlik, ami miatt el is marasztalhatjuk: a rendkívüli sokszínűségben. Ez a sokszínűség pozitívan értelmezendő, amennyiben a szövegek stílusbeli változatosságára gondolunk; ám negatív előjelet kap, ha a novellák minőségbeli hullámzására értjük. Tulajdonképpen törvényszerű, hogy egy 3-4 oldalas írásokat összegyűjtő válogatás nem lehet végig egyenletes színvonalú, ugyanakkor bosszantó, hogy a tárcák egy része (főleg a fent emlegetett Háztartási parajelenségek című fejezet) szemlátomást helykitöltő funkcióval bír a kötetben. Összességében mégis kellemesek a benyomásaim a könyvről: egy eltűnőben lévő műfaj gesztusértékű felelevenítésével szembesülhet, aki rászánja magát az olvasásra.
Tóth Krisztina: Hazaviszlek, jó?, Budapest, Magvető, 2009.
jó írás szerintem, az elején meglepően tág kontextust teremt, de jó az
Érdekes, hogy eltűnőben van a kisepikai műfajok jó része, pedig azt gondolná az ember, hogy ha vaskos Nádas-műveket és sokadszorra újraírt Tandori-verseket nem akar a publikum olvasni, akkor – a vámpírregények meg a menedzserkönyvek mellett – pont a tárcának kellene triumfálnia. Szerintem Tóth Krisztina szövegei nagyon izgalmasak, igaz, a kötet színvonala hullámzó, de talán ez az utóbbi időszak egyik legfelhasználóbarátabb könyve. Ezt kéne olvasnia mindenkinek – stílusosan: a metrón.