“Az ének híd ember és ember közt”

Palya Bea telt házas, kaposvári koncertjén korábban sosem hallott dalokkal varázsolta el közönségét. A Művészetek Völgyében együtt alkotott rajongóival, nyár végén pedig meghódította Kínát is. Éneklésről, dalokról, dalnokokról beszélgettünk vele.

Kulter.hu: 2008 kora őszén a fővárosi Szabó Ervin könyvtárban olvasgattam, mikor felcsendült a hangod. Nyomban hagytam a jegyzeteket és a karzathoz rohantam. Akkor már szinte mindegyik ablakban lógtak az emberek. Máig ez az egyik legmarkánsabb koncertélményem. Intim, családi fészekké változtattad a hat emeletes hodályt. Mi a titkod?

Imádok énekelni! Kinyitni a szádat és hangot rezegtetni a testedben, a lelked dolgait így kiereszteni – ez nagyon nagy öröm, hihetetlen élvezet. A hangot ezentúl közösségteremtő erőnek is gondolom: azért énekelek, hogy összetereljem azokat, akikekkel dolgom van. A zene, főként az ének híd ember és ember közt, és út önmagunk – vagy valami istenszerű – felé. Ez már ősidők óta így van. Az énekes mindig falat bont, mesél valamiről, hangot ad a közösség ügyeinek. Ezek akár a lélek saját, egyedi történései is lehetnek, de aztán ez is közös üggyé válik, mert mindenki átél ilyen történéseket. Szóval ez az egyet fizet kettőt kap esete: nekem is jó, a közösségnek is jó.

Kulter.hu: Kaposváron olyan szerzeményeket és átdolgozásokat adtatok elő, amik korábban még sosem hangzottak el. Egy dal mikortól a tied, mitől válik a sajátoddá?

A kisajátítás folyamata az utánzással kezdődik. Először megpróbálom úgy megtanulni a dalt, ahogy hallom. Ez először egy gyermeki utánzó, majd egy technikai szint; ritmusokkal, hangokkal bíbelődöm nagyon hosszan. Ha ez megvan, akkor elkezdek játszani, táncolni, szeretkezni, a dalt gátlástalanul elcsábítani és magamévá tenni. A folyamatnak ez a legizgalmasabb része: sosem tudom elsőre, hogy egy dal mivé válik majd bennem, mert először csak a kezdeti rezgés van, hogy mennyire tetszik ez nekem. Ebben a középső folyamatban nagyon sokat kísérletezem. Egyedül és a zenészekkel is. Éneklem a dalt otthon a szobámban, részekre szedem, díszítgetem, kísérletezem dallam-magokkal, fordulatokkal. Mindig kézzel írom le a szöveget egy tiszta papírra, mert már azáltal is a sajátommá válnak a szavak, ha átmennek a kezemen, lelkemen, agyamon. A próbán aztán mindezt alakítom és a koncerten is tovább formálódik, hiszen ez egy végtelen, csodálatos folyamat. Ha úgy tetszik, hívhatjuk improvizációnak is.

Kulter.hu: A közönségnek nagyon tetszett a produkció. A színpadról végigélve milyen volt a kaposvári ősbemutató?

Nagyon izgalmas! Ez volt az első koncertem Kaposváron, azt éreztem, hogy a közönség érzékeny figyelemmel hallgatta azt, amit előadtunk. Nagy élmény volt az is, hogy tömve volt a terem, miközben tudom, aznap a város sok más jó zenét kínált a közönségnek.

Kulter.hu: Július végén egy hétig te voltál a Művészetek Hölgye. Kapolcson egy héten át együtt táncoltál, énekeltél, zenéltél a rajongóiddal, illetve a pályatársakkal. Milyen volt számodra ez a völgyélmény?

Nagyon mély. Leginkább az, hogy játszhattam, élvezhettem azt, amit létrehozunk. A Palya-udvar programjaiban az improvizáció és a kapcsolódás volt a kulcsszó. Minden lehetséges formában. Színház, vers, mese, zene, tánc… És mindenbe úgy vetettem bele magam mint egy kisgyerek: önfeledten, a többiekhez való kapcsolódás örömével. A stáb, a körülöttem dolgozók is egy nagyon jó közösséget alkottak, alkotnak és nagyon profi munkát végeznek. Például az udvar egyik médiás hozománya az is, hogy az Origo-n lett egy aloldalam, ahol a kapolcsi történéseket videók, szövegek tették élővé a netes közönségnek. Ez az oldal ráadásul most is folytatódik. Az ilyen típusú videóblog is annak a folyamatnak a része, hogy én ugyan palyabea tudok lenni, ha kell, de a palyabeaság – híres énekesnő, művésznő, sztár – le is válik rólam.
Kulter.hu: Egy nemrég megjelent lemezen, illetve a Szigeten Cseh Tamásra emlékeztetek egy-egy dallal. Te milyen emléket őrzöl róla?

Keveset, de ami van, az nagyon mély. Hit, valami támogató szeretés áradt Tamásból, akárhányszor találkoztam vele. Egy katonadalokat tartalmazó, általa szerkesztett lemezen énekeltem. Tamás jött be a stúdióba. Csókolta a kezemet, megölelt és belenézett a szemembe: “Bea, ez gyönyörű, most hallgattam meg.” És ahogy nézett… Nagy erő volt benne, de olyan erő, mint az idősebb báty ereje, aki szeret, figyel, követ téged, beljebb jár már, hisz idősebb, és ezzel az érettséggel mond pár bíztató szót.
Ehhez a dalhoz kapcsolódik, hogy megálmodtam a halálát, ami engem is meglepett, mert Tamás nem volt benne a mindennapi gondolataimban. Álmomban ezt a dalt énekeltük, amit ott a lemezen, de az volt a vége, hogy “Megházasodtam napnak e húgával, földnek e zsírjával”, ami a halált jelenti. Mondtam Tamásnak: írjunk még egy versszakot a végére, ne halállal érjen véget a dal, hanem élettel. Láttam magam előtt a füzetet, a tollat a kezemben és nem jött az a versszak sehogyse. Reggel aztán szaladok a netre, Tamás meghalt. Huh, nem. Majd másnap kapom a hírt…

Kulter.hu: Manapság vannak-e hozzá hasonló nemzedéki dalnokok?

Vannak, csak én nem annyira ismerem őket. Amennyire tudom, Lovasi, Kiss Tibi nagyon jól tömörít dalba érzéseket, hangulatokat, nagy közösségekre is érvényes saját élményeket. Persze Tamás – azon túl, hogy hihetetlen kisugárzású ember és előadó volt – egy olyan korszakban kezdett el alkotni, ahol sok dolgot csak dalban lehetett elmondani. Nagyon fontos szócsöve volt annak a nemzedéknek. Ma egy kicsit más a dolga a dalnoknak szerintem. Nem olyanfajta ellenállásban élünk, mint Tamás idején. Itthon is van sok olyan dalnok, aki nekem fontos. Sebő, Kaláka, Berecz, de egy olyan típusú alkotásmód áll hozzám igazán közel, amilyen Joni Mitchellé. A szövegek briliánsak, mélyek, önazonosak és kíméletlenül személyesek, a zene is egy részletesen kidolgozott, kreatív, csodálatos nyelv. Valami ilyesmit keresek én is.

Kulter.hu: Augusztus végén Kínában vendégszerepeltél. Ha a koncertek olyan jól estek a közönségnek, mint neked a masszázs, akkor nem lehetett baj. Hogy fogadtak a Távol-Keleten?

Már másodszor jártam ott és nagyon jó élmény volt mindannyiszor. Annak ellenére, hogy teljesen más kulturális kódok vannak ott – a nyelv, a gondolkodás nagyon különböző a miénktől –, nagyon szerették, amit csináltam. Különösen az volt nagy élmény, mikor Szokolay Dongó Balázzsal és Dés Andrással játszottuk a saját zenénket a kiállítás megnyitóján. A gála is jó volt, ahol sok fellépő játszott egy nagyszabású, mozaik-szerkesztésű műsorban. Ott egy kínai dalt is énekeltem egy Magyarországon élő kínai kislánnyal.

Kulter.hu: Vége a nyárnak. Új dalokkal készülsz, vagy az eddigiekkel járod a világot?

Is-is. Október 27-én új felállással lépek fel a Művészetek Palotájában, ahol az anyag egy része friss. Persze a régi dalok is élnek, változnak koncertről koncertre. Van mellettem jónéhány olyan zenész, akikkel már annyit játszottam, hogy bármi történhet zenélés közben, biztonságban érzem magam. Ugyanakkor idén nem akartam új anyagot csinálni mindenáron, hisz tavaly két lemezt és három új koncertprogramot raktam össze: Egyszálének, Én leszek a játékszered, duó Dés Andrással, Szefárd trió Déssel és Bolya Mátyással. Ezeket idén csiszolni, játszani, továbbvinni akarom. Ennek ellenére sokat ülök próbateremben. Készülök erre az októberi koncertre és Eötvös Péter is írt nekem egy darabot. Szóval van mit tanulnom… Október végén viszont kiszállok, ezúttal négy hónapra. Utazás, tenger, éneklés a színpadtól távol. Ez lesz a mostani életszakaszom lezárása és egy új kezdete. Tizenöt év koncertezés hihetetlen intenzív idő. Benne jó adag bizonyítási vágy: megmutatni, ki vagyok. Innentől kezdve inkább csak játszom. És… A szavak is jönnek egyre inkább. Írni fogok, könyv érik bennem. De aztán újból zene. Imádok énekelni. Mintha ezt már mondtam volna… És azt sejtem, hogy a koncertmentes időszak után ez az öröm még nagyobb lesz.