Ayhan Gökhan: Fotelapa, Utoljára (versek)

Fotelapa

„Várod, hogy a fotel feláll, legyint“
(Nemes Nagy Ágnes)

„Hány bőrt kell még lehúznom rólad, apám?“
(Györe Balázs)

A fotelben ül apád. Mióta
ott ül (a fotelt pár éve kidobták
ismerős kezek), azóta
nem ismered. Keveset beszél.
Amikor igen, akkor is csak ennyit
érzel: keveset. Nem dohányzik.
Legalább azt nem. És nem nevel.
Nem szór semmi hamut az ölébe.

Nincs megoldás egy ilyen apára.
(Aktatáska a fotelnek dőlve,
fel van repedezve a széle,
mint hajszálerek a törések rajta.)
Úgy gondolsz a saját apádra,
mintha csak az ablakhoz mennél
dohányozni, és kifújnád rajta
a füstöt, a betanult szavakat.

Pár négyzetméter a fotelapa.
Mondatot cseréltek, de nem
ugyanazon a nyelven. Nem köt
és nem kötelez semmi. A szoba
megtelik apával. Sétákra gondolni
késő. lemaradtál róla. (A fotelt
évekkel ezelőtt kidobták.)

Utoljára

„Egyetlen röpke pillanat az állomáson, és aztán —
elválás örökre.”
(Flann O’Brian)

Te meghaltál, én fájlaltam a gyomrom.
meghalni túl korán, meghalni idejében,
a talánok ideje van, a temetés után
ebédelni mentem. A gyomor is pozíciót
betölteni jött a világra. Nem hagytál rám ruhát,
nem hagytál semmit, az ember többnyire
semmit nem hagy maga után. Csak az kéne,
legjobb egy utazáskor, ha a fontosat a család
viszi magával. Ne támadj fel, kérlek,
felesleges volna. Jó, hogy van olyan, amitől félni
semmi esetre nem kell. Kinőtted a cselekvés
idejét, én jóllaktam az ebéddel itthon,
a temetőtől húsz percre, októberi napsütésben,
nincs több találkozás, és beismerem,
valahol nem is olyan nagy baj ez.