Farkas Arnold Levente: A bolond naplója és más versek

A bolond naplója.

A párizsi temető olyan, mint a kolozsvári
nálunk. Tele van halottakkal, a sírköveken
pedig nevek, évszámok és nevek. Emlékszem,
az ajtós filmben a legszebb jelenet,

amikor a kamera zuhan fák és sírkövek
között, és föl-fölvillant egy-egy évszámot
és nevet. Az eltűnt idő neve. Most csak
ennyire emlékszem. A barátnőtől kapott

térképről leolvastuk, hogy a szótárfordító
sírja kívül esik. Én leginkább a költő
sziklasírjára voltam kíváncsi, menyasszonyom

a pedagógus obeliszkjére. Nem vettünk
virágot, ő mégis mindenkinek vitt valamit.
Követ, fenyőtobozt, borostyánlevelet.

Melankólia

Terveztük hát az esküvőt.
Az első változat szerint
már házasok lennénk. Megvolt
a fiatal pap száma rég.

Levélben küldték meg tavaly.
Augusztus tizenkilenc.
Öregdiáktalálkozó.
Esztendők óta nem vagyok.

Azért a fiatal atya,
mert az öregnek lába nincs.
Egy esküvőn mozogni kell,
és mondani, igen, igen.

Akadnak másfél

Akadnak másféle filozófusok is, a
kik szerint nem jó a jó, mert kategó
ria, a jó épp olyan rossz, mint a
rossz, illetve azon túl mi van, a
morál hiánya, ha pedig meghal
az isten, valóban nem marad
más, mint az „esztétikai” tapasz
talat, szép a hiány, a halál gyö
nyörű, néha azt gondolom, jobb él
vezet lopni, mint kapni, ellopom
az oltárképet, mielőtt isten nekem
adná magát, piszkos arcú angyal.