Sztereotípiák (h)arca…

Celebek a médiabörtönben. Az RTL Klub saját formátumú reality showja, a Való Világ november 20-án ismét kinyitja kapuit, immár negyedszer. Idén első alkalommal azonban nem személyiségek, hanem „jófiúk”, „okostojások”, „anyák kedvencei”, bombázók és egyéb kategóriák harcára számíthatunk.

Míg az első három széria sikerét alapvetően a „hétköznapi hősöknek” köszönhettük, most itt a lehetőség, hogy olyan társadalmilag kódolt előítéletekre szavazzunk, amelyekből összeállítható egy jó kis sztori. Rubin Kristóf kreatív szerkesztő elmondása szerint kategóriák lesznek idén, és egy közös, nagy mesében gondolkodnak. „A mesékben is vannak alapvető szereplők, így például nálunk is lesz olyan, aki a nagymamák, a lányos anyák kedvence. A nyilvánvaló, filmes, drámai típusokból összeállítható egy jó csapat” – tette hozzá az Origo-nak adott interjújában.

A műsorvezetők kilétéről augusztus óta folyik találgatás az internetes fórumokon, ám az erre a posztra esélyesek recepciója meglehetősen ellentmondásos. A véleményezők egy része fontosnak tartja, hogy Stohl András, mint balesetet okozó médiaszemélyiség, ne kerülhessen egy ilyen kaliberű műsor élére. Számos hozzászólás irányul arra is, hogy szükség van-e egyáltalán erre a műsorra? Ezzel kapcsolatban a vélemények rendkívül megosztottak, ám miként az előző szériák esetében is, a „celebképzés”, a botrány, a szexualitás ismét olyan pletykaforrásként szolgálhatnak majd, amelyek nemcsak az érdeklődőket, de a műsort nem kedvelőket is aktív véleménycserére késztetik, nem beszélve a bulvársajtóról. Nyilvánvaló döntés a szerkesztők részéről, hogy már első alkalommal olyan 15 perces celebekkel töltik meg a luxusbörtönt, mint Voksán Virág, Benkő Dániel vagy Győzike: ők ugyanis a magyar médianyilvánosság azon szereplői, akik botrányos történeteik miatt állandó jelleggel beszédtémává tudnak válni.

Fontos kérdés egy valóságshow esetében a játékosok jellemvonásainak szerepe, hiszen kizárólag olyan típusú személyek jutnak át a castingon, akik valamilyen szinten eltérnek az átlagos emberektől. Nem jobbak vagy rosszabbak, „mások”. Ez a „másság” teszi lehetővé számukra a szereplést. Az ilyen típusú emberekből „készít” a műsor később Ágicákat, Leókat, Majkákat, akiket aztán könnyű újra és újra a figyelem központjába helyezni. Részben aztán ők termelik a mai magyar média fókuszában álló olyan beszédtémákat, mint a botrányok, szexualitás és társaik. Ők azok, akikből a bulvár táplálkozni képes, hiszen olyan emberi élethelyzetekben találkozunk velük, amelyek a befogadó számára felkínálják a mélyebb azonosulás lehetőségét. A nézők abban az illúzióban élnek, hogy belepillanthatnak más emberek életébe és hétköznapjaiba, ismerni vélik a szereplők tulajdonságait, gondolatait. Tudjuk, hogy Leo és Ágica között milyen szerelmi viszony van, hogy Frenki és Szilvi párként került be a villába, hogy Majka egy tipikus „botrányhős”. Látjuk mindennapjaikat, viselkedésüket, cselekedeteiket, sőt intim pillanataikat, és úgy gondoljuk, hogy ezek valódiak. De valóban tudjuk-e? Vagy csupán elhisszük, amit látunk? Megismerhetjük-e valóban a játékot, a szabályokat, a szereplőket? Nem hinném…

Egy ilyen típusú játékban, amelyben minden másodpercet rögzítenek, a szereplőknek elsősorban a szimpátiáért kell versenyezniük. Egyrészt a társaik szimpátiájáért, hogy a közösség fontos tagjának tűnjenek, másrészt a közönség rokonszenvéért, hogy minél tovább bent maradhassanak, győzhessenek. Éppen ezért a műsort a nézőknek tulajdonított vélt vagy valós elvárások fogják szervezni mind a szereplői, mind pedig a készítői oldalról. A játékosok életét az sms üzenetek, a telefonhívások és az internetes érdeklődés határozza meg: ezeknek megfelelően alakítanak ki csoportokat, vesznek fel szerepeket. Minél valóságosabbnak tűnik egy-egy álarc, annál tovább tarthat az önként vállalt fogság.

A reality showk ugyanis a valóság egy olyan illúzióját építik fel, amelyben a kreatív szerkesztők által mozgatott bábuk egy gondosan felépített és telekamerázott díszletben léteznek. 190 m² bekamerázott papírdoboz, sötét folyosó, titkos ajtók, utasítások, tilalmak, üzenetek. Ezek azok a korlátok, amelyek az önkéntes bentlakók pillanatait irányítani fogják. És ezek azok a szabályok, amelyek tényleg valóságosak, hiszen papíralapú szerződés határozza meg őket, így betartásuk elsődleges. Ugyanakkor a játékosok kiválasztása pusztán addig kötődik a nézői szavazatokhoz, amíg a szerkesztők által már korábban összeválogatott tipikus karakterekből egyet beszavaznak. A beszavazó showk alkalmával egy-egy társadalmilag kódolt előítélettel gyarapszik a dráma, amelyben a leskelődés izgalma csalogatja a képernyők elé a mit sem sejtő nézőket.

Hogy mi ebben a játékban a valóság, az talán csak a műsor befejezése után derülhet ki, amikor az operatőrök hazamennek, a műsorvezetők leteszik a fülhallgatóikat asztalaikra, és a játékosok elkezdik „celebéletüket”. Amikor már nem érkeznek be sms-ek tízezrei, nem mérik a klikkelési számot és nem égnek a kamerák piros lámpái. Mindezek előtt azonban nem a valóságot látjuk, csupán egy nagy mesét, amelyben tizennégy sztereotípia versenyzik egymással azért, hogy a befogadó által valóságosnak vélt kukkolás igazi(?) nyerteseként távozzon.