„Én a fák árnyéka vagyok”

Mitől/mire/miért jó az irodalom? Nehéz kérdés, amire még a friss Alföld-díjasok is csak nehezen tudtak válaszolni. Mitől jó Palágyi László Határon innen kötete? Ez talán még az előbbinél is fogósabb kérdés, amire ez a kritika sem feltétlenül tud választ adni.

A vékonyka könyvben negyven szöveg kapott helyet, két ciklusra osztva: a Gyufák harminc szabadverset tartalmaz, az Egy pohárnyi vízözön pedig tíz prózaverset. Nézzük, mit kínál a fiatal költő debütáló kötete… Ahogyan a cím is utal rá, a szövegek egyik visszatérő motívuma az utazás, amit egy interjújában maga a költő is próbált hangsúlyozni: „Úgy tekintek a versekre, mint járművekre, amikkel el lehet jutni valameddig”. A kötet vonatkozásában mindezt egy imaginárius világban tett metaforikus utazásként lehet értelmezni, ami azonban szorosan összefügg a szerepekre osztott individuum folyamatos én-konstruálásával, innen nézve tehát az utazás az identitáskeresés és -képzés szerves részét adja. Sajnos azonban ez a motívum – mint ahogyan egyetlen másik sem – látszólag nem válik kötetszervező elvvé a Határon innen lapjain.

Úgy tűnik, nincs igazi koncepció, a versek sokszor csapongóak, néhol szürkék, teljesen idegen témák feszülnek egymásnak: a személyiség osztottságáról szóló darabokkal, a szerelmes versekkel vagy éppen a transzcendenst kereső alkotásokkal nehezen fér meg például a fociról szóló a kapu mögött. A kötet eme széttartó jellege aligha teszi élvezetessé a szövegkorpuszt, mi több, rendezetlenség érzetét kelti. Nincs íve a kompozíciónak, az olykor felbukkanó utazás motívuma pedig inkább megzavarja az olvasó befogadását. Olybá tűnik, mintha nem is egy kötettel, mint olyannal lenne dolgunk, hanem inkább kötetbe rendezett különálló versekkel, ám ez talán nem meglepő jelenség egy elsőkötetes szerzőnél. Mindezek ellenére így is találhatunk egy-két ígéretes költeményt.

Személyes kedvencem az utazások. Ez a verseskönyv egyik leghosszabb, egyszersmind legizgalmasabb darabja is, ráadásul kiemelt helyen, a kötet elején szerepel és ez az első olyan vers, amely mellett illusztráció is van, vagyis a harminc szabadvers közül ez talán a legfontosabb. Az alapszituáció szerint utazás közben a lírai én kitekint a vonat ablakán, s látja, amint „az üvegen innen és túl mint zöldsisakos ólomkatonák / úgy menetelnek a fák”, majd hirtelen második személyű megszólításba csap át a versbeszéd: „máris egy városban vagy”. Ez a grammatikai váltás önmegszólításként is értelmezhető, amint az ablaküveget bámuló (és azon át egyszerre láthatóvá is váló) beszélő elmereng önmagán („elszavalom magam az ablaknak”), s a keretes szerkezetű versben az én magát mint másikat jeleníti meg, ahogyan az ember látja meg magát a tükröződő üvegen: „egy vonat ablakán bámulok kifelé s befelé”.

A versek hangulatát minden esetben kiválóan felélénkítik a velük párbeszédbe lépő illusztrációk, Hraskó Nóra rajzai. Öt rajz, többnyire az izgalmasabb versek mellett, bár kérdés, hogy vajon nem éppen a rajzok teszik-e érdekesebbé a költeményeket. Az utazások imént vázolt értelmezését erősítheti a grafika is: egy kísérteties alak látszik a kijelölt gyalogos-átkelőhelyen, melynek csíkjai (a figura háta mögött) vonatsínek talpfáiként folytatódva kúsznak be a sötét (idegen) erdőbe, ahonnan egy vonat fényei tűnnek elő, épp a központi alak felé robogva.

A széljegyzetekben a beszélő „széljegyzeteket” fűz egy vonatfülke ablakán kipillantó nőhöz (vagyis az alapszituáció ismét kapcsolódik valamelyest az utazáshoz). A perspektíva újfent megkettőződik: egyszerre tekint a beszélő bentről kifelé és kintről befelé: a fülkén belül és kívül, határon innen és túl, az én önazonosság-keresésének imaginárius határán. A személyiség narratívákból épül fel: „ez a nő is egy történet / ami legalább hatszáz oldal nehéz”. Ehhez a hatszáz oldalhoz ír néhány széljegyzetet a beszélő, belépve ezzel a nő életének terébe, kapcsolatot teremtve a két szubjektum között. Itt megint a határ jelenik meg, a szubjektumok közötti válaszfal, egyfelől a vonatfülke ablaka mint fizikai határ másrészről egy másik, nem fizikai határ, amelyet csak a nyelv képes átlépni.

Ezek a költemények voltak számomra a Határon innen legsikerültebb alkotásai, de kiemelhető még a hozzád élni át, a gyufák vagy a körúton is. Végül egy másik kedvencemet, a névjegyet teljes egészében, mintegy mutatványként idézem: „neveit számba venni nem lehet // elszökünk tőle mint kulcsolt / kezekből kihajtó ima-szár // termett minket a saját grimaszára // láthatatlan gyökerünk ő // hozzá térünk meg alulról / szagolni // és aztán belőlünk új fa // és nő”.

Összességében azt mondhatjuk, hogy a Határon innen verseire a könnyed, olykor csapongó, máskor pedig a nagyon is fegyelmezett lírai hang jellemző. Néhány jól sikerült darabtól és eltalált sortól eltekintve azonban – számomra – korántsem nyújtott olyan élvezetet ez a kötet, mint amilyet például Kántás Balázsnak, aki szerint „Palágyi László első kötete a fiatal kortárs magyar irodalom fontos eleme lehet.” Bár néhány darabja valóban ígéretes, a Határon innen nem az a magával ragadó alkotás, amelyet ha egyszer kezünkbe vettünk, le sem tudunk majd tenni.

Palágyi László, Határon innen, Budapest, Napkút Kiadó, 2010.