Van-e a múltnak jövője? – teszi fel a kérdést rögtön a címében Berta Erzsébet tanulmánya. A választ a városi tér mint a lokális identitás helye, az önkormányzatiság és az önrendelkezés kérdéseire fókuszáló szeptemberi Debreceni Disputából kapjuk meg.
„Már Athénban sem volt minden rendben.” S. Varga Pál ezzel a „felismeréssel” vezeti be a lap olvasóit a Debreceni Disputa szeptemberi számába, arra a kérdésre keresve a választ, hogy miért is nem működhet jól a képviseleti demokrácia. Mint megállapítja, a „modern tömegdemokrácia azon az anakronisztikus fikción alapszik, hogy a társadalom minden felnőtt tagja átlátja a köz ügyeit és rendelkezik a megítélésükhöz szükséges képességekkel – vagyis a társadalom képes önmagát irányítani.”
A témát az önkormányzatok szerkezeti átalakítása teszi aktuálissá, erről referál Pál Csaba Önkormányzati reform című írása is, amelyben a szerző az önkormányzati képviselők és polgármesterek választásáról szóló új törvény bemutatására törekszik. Ehhez a témakörhöz kapcsolódik továbbá Szénási Miklós Rácz Róberttel folytatott beszélgetése és szintén aktuális, Debrecen városát érintő problémákat feszeget Keresztesné Vásárhelyi Ilona, aki a Nagyerdő elhanyagolásának és beépítésének problematikáját vizsgálja meg civil szemszögből.
A kisebb közösségek önkormányzásáról szóló kérdést Pósán László helyezi történeti kontextusba a vármegyék középkori és újkori helyzetének elemzésével. Ezt követi Nyakas Miklós helytörténész A Hajdúkerület című írása, amely a hajdúvárosokról és az e területen élők kiváltságairól ad történeti áttekintést a tizenkilencedik századdal bezárólag, kiemelve, hogy „a hajdúvárosok elszánt, kitartó és szívós küzdelme nélkül a térség mai közigazgatási, gazdasági és szellemi arculata nem értelmezhető”.
A Macskakőben Borbély Szilárd búcsúztatja halotti versével Szuromi Lajos irodalomtörténészt, Szirmai Péter pedig sajátos lajstromát adja a budapesti antikváriumoknak. A szeptemberi szám talán legérdekesebb írása Berta Erzsébet tanulmánya, aki nagyobb, kultúratudományos keretbe illeszti a városi tér mint a lokális identitás helyének kérdését. A Van-e a múltnak jövője? A posztszocialista város kultúratudományos szemléinek margójára című írásából megtudhatjuk, hogy a posztszocialista város olyan hibrid alakzat, amely egyszerre „reprezentálja a kelet-közép-európai régió posztszocialista átrendeződésének társadalmi és kulturális anomáliáit” és követi a nyugat-európai város posztmodern átrendeződésének folyamatait. Noha a szocialista várostervezés is a modern építészet ház- és városfelfogását követte már a hatvanas évektől, Magyarországon (és a térségben) a politikai-ideológiai háttér miatt nemcsak a ténylegesen szocreál, hanem a modern várostervezéssel is vehemensen szembefordult a kor építészeti gyakorlata, ezért jellemzően a városkép átalakítása az egykori szocialista országokban szimbolikus dekonstrukciókkal, bontásokkal (például Berlinben az NDK-ikonként ismert Palast der Republic lebontásával) kezdődött. A posztszocialista város érdekes fenomén, „szinte laboratórium: a politológiai, történettudományi posztszocializmus-kutatások szívesen is vesznek mintát a városról”, az identitás- és emlékezetelmélet kérdésfelvetései pedig új horizontot nyitnak ezekben a kutatásokban.
Az Árkádok rovat másik írása, Polyák Levente Városterápiák című izgalmas szövege azokra az urbanisztikai kérdésekre keresi a választ, hogy „hogyan függnek össze a tér, a társadalmi kapcsolatok és az egyéni viselkedés a klasszikus és az alternatív tervezői diskurzusokban”, s hogy „milyen társadalom- és emberképpel dolgoztak és dolgoznak a várostervezők”. A tanulmányból megtudhatjuk, hogy mit jelent a „lágy várostervezés”, a „városi szoftver” és a „városi hardver” kifejezések, amelyek a kortárs urbanisztikai diskurzus meghatározó terminusai. A számot Menyhért Anna Titok és kánon között című nagy ívű Nemes Nagy Ágnes-tanulmányának második része és Arany Lajos a média nyelvhasználatát vizsgáló írásának szintén második része zárja.
Debreceni Disputa, 2010/09.
