A kötet nem vicces. Nem az, a jelző „sztendapos” jelentésében. Csasztuskák, cikizők és gúnyversek helyett ez „inkább gúnyrajz, vagy karikatúra” [karthágó]. Keserű poénkodást olvashatunk a kimondhatón és a kimondhatatlanon, illetve saját magunk és mások nyomorán. A folyamatos kiszólásokkal össze-összekacsint a cinikus versbeszélő olvasójával.
Az elsőkötetes – főképp pedig az ilyen fiatal – szerzőknél kézenfekvő a felnőtté válás toposzának dokumentációja. Ennek körüljárása figyelhető meg a kötet első, talánok és volnák című szakaszának verseiben is. Ugye – mondaná a nagymuter – „így köll ugye ennek lenni: felnőnek a gyerekek…”, aztán azon kapják magukat, hogy azt írják első kötetük második versében, hogy „belemászik a pofádba a semmi, és megköt” (Düledezés). Az ezután következő szövegek mégsem szűkszavúak. A kezdőszakaszt záró Karthágó című kisciklus kifejezetten terjengős és bizarr: „elpazarolt pillanatok szelleme huhog fel egy akadozó kámzsás álomból” vagy „lelki (és meghaló és feltámadó) félreismeretek igyekeznek / napvilágragyöngyözni legalább egy működő közhelyet: / A hiány definitíve a tudomány jelenlegi állása szerint költészettel száz százalékosan nem lefedhető terület.” – olvashatjuk az I. Rekviem. Felszámolás. című versben. E ciklus négy verse gúnyos önreflexió, melyben felismerhetjük, hogy ez a „felnőttéválásizé” tulajdonképpen öncsalás: puszta utánzása, önfelszámoló látszat-megfelelése a ránk nehezedő elvárásoknak, mely kellő abszurdsággal így oldódik fel a fejezet zárósoraiban: „és pár napja már nem borotválkozom / mert másvalaki szakálla nő rajtam.”
Az a különös Nyerges Gábor Ádám szövegalkotói gyakorlatában, hogy élőbeszédszerű, „modortalan”, köznapi nyelven, a költői szerepre való folyamatos reflektálással a formák konvencióit, a költészet topikus funkcióit, verstémáit, vershelyzeteit szinte parodisztikusan, ugyanakkor mégsem elnagyoltan vagy pózszerűen működteti. Folyamatos illúziórombolásával a kötet anyagszerűvé válik, és – jelentsen ez bármit – őszintének tetszik. A költői nyelv egyszer csak elkezd nem rendeltetésszerűen működni (erre reflektál a rendeltetés szerint fejezetcím is), sok versben jelzetten ki is lép szövegéből, leleplezi magát a „költő”, felrúgja a kulisszákat. A versírás gesztusa gúnyos játékká lesz. Vagy másképp fogalmazva: Nyergesnél „ a nyelvrontás az öngúny eszköze, és a szubjektum lerombolásában van szerepe.” – írta Tamás Péter a FÉLonline-on megjelent, a költő két versét elemző esszéjében.
Ami igazán „élővé” teszi a szövegeket, az a kortárs nyelvi jelenségek direkt megjelenítése, például a chatnyelvé: „bámulom a mindenszínű szmájlikkal teleszőtt képernyőt” (Táv); vagy a reklámokat idéző, „fogyasztói” trópusok használta: „samponok százalékos összetételeinek mintájára / felidéződik bennem” (Kathágó II. Danse macabre). A szerző néhol nézőpontot vált – például megírja szemüvegének helyzetdalát –, máshol pedig a versformákkal játszik. Olvashatunk agyontördelt szonettet, de címzett és feladó nélküli levelet is Óda címmel. A versekbe kerülnek átértelmezett magyar költészeti közhelymorzsák is. Az egyik vers címe In Tandorium, melynek ajánlása: „mint Petri J.A-val és fordítva.”, Kasszandra című versének első két sora pedig a Szózatból vendégszöveg, mellette olvashatunk „nemzeti dalocskát” is.
A kötet utolsó szakaszának szerelmesvers-füzérében az az érdekes, hogy amíg a szerelmet a Katullusz – Lesbia agyonhasznált analógián írja le, nem válik a vallomás izzadságszagúvá. Nem hétköznapi, „amolyan jajjdeemberi lírai hatásként” (Csellengés) funkcionáló, bonbon mellé való tapintatos, kedves költemények ezek. Rengeteg ötlet sűrűsödik össze bennük, melyek alkalmat adnak az ún. szerelmes költészet kigúnyolására, ami mintegy paradigmaalkotó tényezőként jelentkezik a kötetben. Például az olvasható a muszájkatullusz című, Vörösnek ajánlott versben, hogy „szemérmes utalásokat tennék a költői hagyományokhoz híven / (meglepő hogy mennyire idétlen metonímiákkal vagyunk képesek körbeírni hogy )” vagy „ hogy most tényleg végülis miért is nem tudom szeretni / a költőt aki hisztizni már épp úgy tud mint József Attila / írni meg kár is, ha a hiszti már jól megy” (a muszáj), végül ahogy kvízműsorok ismerős szólamait idéző költői „felelőtlenséggel” írja: „de most így versen kívül (és persze még bőven versben, hisz / másképp már nem lehet) / azért megjegyzném, hogy fullasztóan hiányzik benned valaki” (Csellengés) után már a szavak („szeretlekek meg örökkék néha sohák”) is elsilányulnak, mire a tudatba jutnak a Szemeszterek a Purgatóriumban 2. versében.
Nyerges Gábor Ádám kötetében egy érdekes, újszerű, ironikus költői hang szólal meg egy jól szerkesztett, három egységre tagolt könyvben, melyben javarészt költői toposzokat, közhelyeket, helyzeteket ír körül az olvasóval folyamatos diskurzusba lépve. Remélem, lesz folytatása a költői pályának, megismerhetünk más témákat, hangot, tematikát is, csak azt kívánom, a szerző a humort sohase hagyja könyvön kívül.
Nyerges Gábor Ádám: Helyi érzéstelenítés, Orpheusz, 2010.