A fény arcai

A Csillagszálló decemberi számának központi témája a Fény mint a mindenséget betöltő – konkrét és átvitt értelemben vett – jelenség. Sokszínű és mélyreható – művészeti, kultúrtörténeti, szociográfiai – írásokat olvashatunk a lapban, s e széttartó témák között az értő olvasó finom összefüggéseket fedezhet fel.

Elképzelem: Budapest, Vörösmarty tér, karácsonyi forgatag. Ájtatos vagy neurotikus ziláltságba borult tengeremberek áramlanak csomagjaikkal végig a vásáron, hogy megvegyék a következő pink angyalkás hógömböt vagy rénszarvasos bögrét, gyereknek zsákbamacskát, férjnek forralt bort, feleségnek bioszappant, mert az nélkülözhetetlen. Közben a kürtöskalácsos bódéból kicsurgó meleg köré hajléktalanok kis csoportja gyűlik össze és kanalazzák az ingyen levest. Melegszenek annyit, amennyi valóban nélkülözhetetlen, majd hónuk alá csapnak egy stóc Csillagszállót, és elindulnak dolgozni. Dolgozni remény, a remény fény, a fény hő, a hő meleget ad.

Tóth Krisztina Homokakvárium című tárcanovellája jut eszembe: az Oktogonnál „netező homleszekre” lesz figyelmes, akik az ölükben a kilencvenes évek egyik giccstárgyát, egy fémkeretbe ágyazott, üveglapban le-felcsordogáló „homokórát” bámulnak átszellemülten. Végre egy cél, egyik pontból bármi módon eljutni a másikig, még ha ez teljesen értelmetlen és reménytelen is.

A Csillagszálló Fény-jelzéssel ellátott decemberi számának bevezető rovatában Kertész Anna pontosan erre a kilátástalanságra hívja fel az olvasók figyelmét Lámpa és redőny című írásával: míg a konvencionális értelemben vett jólétben élők fel sem mérik, hogy ezek a hétköznapi tárgyak micsoda kiváltságos javak, addig az utcára kényszerültek csak vágyakoznak, mint valami boldog emlékkép után. Megerősítést kapunk: a lap központi témája tehát a fény, a decemberi szám e jelenség tág fogalomköre szerint épül fel, s azt a legkülönbözőbb aspektusok szerint vizsgálja.

A múlt század kiváló publicistájának, Zilahy Lajosnak ismert karácsonyi novellájával indít a lap Csillagszem – Tejút rovata: A gyermek és a tűz – Karinthyhoz hasonló keserédes gúnnyal meséli el egy három és fél éves kisfiú első karácsonyát, mely a családi forgatókönyv felborulását eredményezi. A Csillagszem – Csillagvizsgálóban Dénes József Dönci, a 80-as évek magyar underground zenéjét meghatározó Balaton együttes egyik alapító tagjának Szökésben című memoárkötetéből olvashatunk egy részletet, mely sajnálatos módon nekrológrészletnek minősül: a legendás zenész 2008-ban ugyanis elhunyt. Már-már hihetetlennek hat vallomása: Dönci kendőzetlen őszinteséggel beszél ateizmusáról, majd belső kényszerű istenkereséséről, s végül a megtérésről (megvilágosodásról) is. A megtérésről, mely: „Tudom, bolondságnak tűnik ez egy olyan ember szemében, aki maga nem élte át, de így van ez a szerelemmel is: aki nem ismeri ezt a szenvedélyt, az nem tartja normálisnak azt, aki beleesik.”

Ugyanitt találkozhatunk Geoszabó László nem pejoratív értelemben vett erőfeszítést igénylő versével (Éli, Éli Lammá sabaktani!). Geoszabó és az urbán legendák elmondása szerint még Petri György költő keresztelte el őt (ti. az eredeti Szabó László egy ún. geo-bio szakkör vezetője volt), mondván: „Szabó Lászlóból sok van, de Geoszabóból csak egyetlenegy. Bár újabban hamisítanak. Nagy élmény az ilyen. De tényleg.” És tényleg az. Még két szerzőtől olvashatunk ebben a rovatban: Czifrik Balázstól és Györe Gabriellától. Czifrik A beszéd fénye című tárcájában a címmel paradox tartalmú, gyanítom, legtöbbünk részéről már átélt karácsonyi életképeket mutat be, míg Györe Gabriella költőnő (kicsit kisgyermekpanaszos-utóízű) Kislánydalaiba nyerhetünk betekintést.

A Csillagszem Csillagfényben alrovatában Herczeg Ákos recenziója Mestyán Ádámnak, az új magyar líra egyik legeredetibb képviselőjének második kötetét mutatja be Az együttérzés tökéletes hiányát vizsgálva: Mestyán az emberi gyarlóságot, az empátia általános nemlétét, a bennünk uralkodó materiális vágyakat mintegy tükörként tolja elénk, teljesen tárgyilagosan – olykor a meghökkentés szándékának eltúlzásával szavakba önti azokat a bennünk rejlő jellembeli torzulásokat, melyekről egyébiránt nem szívesen veszünk tudomást. A kötetből ízelítőként négy verset is olvashatunk.

A decemberi szám lapjait Gyenes Zsolt fotóművész absztrakt és konkrét fényábrázoló képei, síkfilmjei, komputertomográfiái, fénykalligráfiái vagy ezek keveredései gazdagítják. Gyenes tudományt kiaknázó opto-elektronikai művészetét Erdős Mária Éva tolmácsolásában ismerheti meg az olvasó, ugyanakkor írása fotótörténeti áttekintést is nyújt, valamint a képek mondanivalója mögött rejlő mélyebb kérdéseket is feszegeti: definiálhatjuk-e a művészetet úgy, mint a valóság tükrét, s egyúttal annak tárgyát?

Csillagpor: a legátfogóbb „fényelemzést” Áfra János A fény mint bizonytalan bizonyosságok közege című írása nyújtja. Tág és mégis összetartó vizsgálódásában bemutatja, hogyan épült be a fény mint megfoghatatlan hullámtermészetű jelenség az emberi létezés valamennyi területébe, melyek meglétének eleve, s egyszersmind alapvető feltételét is jelenti. A felismert ok-okozatiság szükségszerűen vonja maga után az emberi faj mindenkori következtetését: a fény egy magasabb tervezés eredménye és eszköze, s ezzel szakrális síkon prioritása (kultúráktól, istenértelmezésektől függetlenül) örök és evidens.

A többek között József Attila-díjjal is jutalmazott Radics Viktória és a mindössze huszonkét éves Necz Dániel írása szorosan kapcsolódik egymáshoz: míg az előbbi a halállal való szembesüléssel, s az ezzel járó személyiségfejlődési kanyarokkal való megbirkózásról szól, addig az utóbbi egy születés „tragédiáját” írja le.

A következőkben két interjút is olvashatunk. Nógrádi Tímeával, a debreceni MTA Atommagkutató Intézetét bemutató Elemi Álom című, meglehetősen rendhagyó film rendezőjével Oravecz Ada beszélget, Biczó Gabriella interjújában pedig a Népliget úton, látók számára megrendezett Láthatatlan Kiállítás – Bízz vakon egyik „idegenvezetőjét”, Kovács Margitot ismerjük meg, aki a vakélet egyes viszontagságairól, de csodálatraméltó módon inkább annak élhetőségéről mesél, idézem: „Mindenki annyi terhet kap a sorstól, amennyit elbír.”

Érdekes ellentétre, ugyanakkor párhuzamra hívja fel a figyelmünket a soron következő két írás. Farkas Csaba tollából elénk tárul Bitó László, a halálközeli élmények kutatójának és szakértőjének ún. kristóferekről alkotott utópiája: miért is tartja a professzor szükségesnek – akárcsak a születésnél elfogadott kísérői munkát – a halál végstádiumában lévők átsegítését szolgáló tevékenység legalizálását (A folyosó végén)? Ezzel szemben Terdik Roland Béke Gyermekotthonban tett körútja során szerzett tapasztalatai alapján arról számol be, hogyan próbálják meg az intézet dolgozói az átvitt értelemben (szociális, mentális szempontból) halálra ítélt növendékek életét megmenteni (Békeidők).

Végül, de nem utolsósorban – a könyvajánlók előtt – két olvasmány erejéig visszakanyarodik a Csillagszálló vezérfonala oda, ahol a szám elkezdődött: Kovai Cecília a cigánytelepek lakóinak élethosszig tartó ördögi körét vázolja fel (A fény és a meleg) a fény gyakorlati értelemben vett nélkülözésével kapcsolatban, Kiss Géza hajléktalaninterjújában pedig hontalanok mesélnek sorsuk alakulásáról, a telek átvészeléséről és az újrakezdés reményéről.

Csillagszálló, 2010/12.