Ábrázolni a világ struktúráját

A Kosztolányi Dezső Színház A kisinyovi rózsa című előadásával kitűnt az idei DESZKA Fesztivál palettájából. Ezt nem pusztán a témaválasztásnak köszönhette, hanem annak is, hogy Urbán András Társulata ma Magyarországon ritkán színpadra kerülő  színháztechnikai és irodalmi hagyományokat elevenített fel.

Az előadás Tolnai Ottó A kisinyovi rózsa című versére alapoz. Vers, de csak avantgárd értelemben. Versnek ugyanis hosszú, formája pedig ama klasszikus értelemben nincs, de mivel Tolnai művészete azon túl, hogy individuális hanggal rendelkezik, melynek attribútuma a flamingó, nagyon sok elemet evokál a magyar avantgárd második hullámának alkotóitól, akik minden költeményüket versnek nevezték. („Magadról vett bolhácskákkal is oktathatsz higiéniát, mint ahogy ez a szöveg is attól vers, hogy saját lábába botlik, folyamatosan dől saját dugájába.” Erdély Miklós: Metán) Ez az avantgárd hatás Tolnai Ottó esetében megkerülhetetlen tény. Nem kerülték ki Urbán Andrásék sem, egybefogták a költő rendszertelen világot ábrázoló költeményét. Olyan elemeket kölcsönöztek irodalmi és színháztechnikai hagyományokból, amelyekkel prímán megjeleníthető valami atmoszférikus ebből a sok évre elfeledett mozgalomból. Előadás közben úgy érezhetjük, egyetlen vers kavarog a fejben, darabonként, sorai összekuszáltan, egyes motívumai újra feltűnnek, mások úgy térnek vissza, hogy közben átértelmeződtek, és minél intenzívebben próbáljuk összerakni a szövegtestet, annál inkább szétesik a kép. Maga a rendező látja úgy, hogy jelen esetben egy áttekinthetetlen világ struktúráját kell ábrázolniuk.

Az előadást zord hangelemek és disszonáns zene kíséri. Megszólal a nagybőgő, hegedű, trombita, kürt, cintányér, amelyek kellően elidegenítő hangokat csiholnak magukból, apellálva Brecht színházára, annál azért mégis élménytelibb, hiszen nem ugyanazok a problémák fogalmazódnak meg ma a színpadon, mint egykor. Táplálkozik mozgásszínházi elemekből, ezt is egy nyersebb hagyomány nyomán teszi: elsősorban Nagy József Jel Színházára emlékeztet a produkció. Némaszínházra hasonlít, mozgásetűdeinek nincs köze a tánchoz, vagyis nem a direkt esztétikában rejlik varázsa.

Egyes jelenetei performanszra emlékeztetnek: ilyen az úszást mímelő lány esete, aki fekvő helyzetben testével keni szét a vízfestéket a fólián, vagy az evési jelenet, amelyben kanállal kerül a tinta az arcot védő anyagra, így egyszerre jelentheti a test táplálását és a maszk készítését. Mégis, alapvetően egy öltönyös-kosztümös prezentációt látunk felolvasó-állvánnyal, kivetítővel, tükrökkel, a színeket pedánsan elkülönítő megvalósításban: minden fejezet között kiürül vagy elsötétül a színpad, és valaki szájbarágósan be is jelenti, hogy hányadik fejezet következik. Ugyanakkor látszólag oda nem illő elemek bontják meg a feszes kontúrokat: flamingó, zebra, vaságy, Hawaii-nadrágos beachfiú, perfomansz elemek és a fejezeteken belüli kontextushiány.

Kvázi egy időben vannak jelen az akkurátus szabályok és azok bohém szétszabdalása. Megjelenítették azt, ami az avantgárd és így Tolnai Ottó világából is lényeges, alapvetően meghatározó, hogy egyszerre tartalmazza az őt megelőző stílusirányzatok szabályosságát és azok formabontását – hiszen elég csak arra gondolunk, hogy egy szabadvers épp azzal hivatkozik az összes versformára, vagy mondjuk műfaji keretre, hogy mindegyiktől eltér –, emellett a produkció egy egységes, jól egybefogott alkotás. Én is valahogy úgy képzeltem, hogyha egyszer az avantgárd testet öltene, az tulajdonképpen egy kimért vonású, öltönyös férfi lenne, ing nélkül, mezítláb. Külön öröm, hogy ez a szimbolikus alak ezúttal fellépett a deszkára.

Tolnai Ottó: A kisinyovi rózsa, A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház / Urbán András Társulata, Debrecen, Csokonai Színház. Rendező: Urbán András, V. DESZKA Fesztivál, 2011. február 12.

A fotók a Csokonai Színház és a Bárka Színház galériájából származnak.