Arcukról lemoshatatlan az izzadtságba ragadt por, tekintetük szúrós, mint a hátuk mögött meredező kaktuszok. Lehetnek jók vagy rosszak, a kocsma csapóajtaja ugyanúgy nyikorog beléptük után. A párbaj néma képsorain ördögszekér poroszkál unottan. Indiánok, lovak és vonatok, kártya, kalap, sarkantyú – a Rango című animációs filmben tematizált gondolatok nagy része ebből az asszociációs bázisból kerül ki.
Ha felsorolnám az animációs film fogalmához passzoló képzettársításokat, bizony aligha találnánk átfedést. A Rango ugyanis animációs film, de nem mese. A happy enden kívül szinte mindent nélkülöz, ami azzá tehetné, viszont annál több olyan elemmel rendelkezik, ami westernfilmmé avanzsálja. Sőt, ezek a motívumok elég gyakoriak ahhoz, hogy a filmet egyszerre tekintsük tisztelgésnek a western nagy múltú műfaja előtt és egyben a klisék paródiájának is. Csak néhány példát említve: a Volt egyszer egy vadnyugat tolószékes főgonosza kerekesszékes teknősként idéződik fel, a bérgyilkos kalapja itt egy szintén kegyetlen szereplő fején látható, Clint Eastwood maga a deus ex machina, a naplementében vágtatás kötelező (még ha cél nélküli is), és a pultos természetesen a nyálával sterilizálja a koszos poharakat.
A Rango készítői remekül kihasználták az animációs technika minden előnyét. Mikroszinten a szőrszál-, toll-, illetve pikkelyhű kidolgozottságában a film Az őrzők legendájához hasonlítható, ám itt az állati karakterek megkapták azt a fajta torzítást, ami a jellemábrázolást is segítve egyedivé teszi őket. Szinte mindegyikük távol áll az aranyos és a szép fogalmától, sőt, néhányuk esetében a rendszertani besorolással is meg kell küzdeni. Akcentusuk van és meghalnak. Nem mesehősök tehát, hanem a sivatag túlélésért harcoló teremtményei.
De miről, vagy kiről is van szó? Egyik főhősünk, Rango számára is kérdéses ez, ugyanis a gülüszemű kaméleon nemcsak Por városának lakóit akarja megmenteni a kiszáradástól, hanem egyben saját identitását is keresi. A film legelején mint terráriumlakó, élettelen bábbarátaival színészkedő, a skizofrénia késhegyén billegő házi kedvencként látjuk, akit helyzete egy cseppet sem zavar. Ám egy baleset után a hatalmas, perzselő sivatag közepén, egyedül, egy öreg tatu néhány jó szavával zsebében kell nekivágnia az útnak, ami jó és rossz harcán keresztül, szerelemmel átitatva vezet a befejezésig.
Az a legnagyobb baj a filmmel, hogy rekeszizmainkat nem sűrűn készteti aktivitásra, néhány jól sikerült jeleneten kívül a hangulata inkább nyomasztó, mint humortól sziporkázó. Ha emellé még hozzáteszem, hogy a történet is kiszámítható, a Rango talán középkategóriás filmnek tűnhet – ám értékei egészen másban rejlenek. Ami Az őrzők legendájában példátlannak tűnt, itt az animációs filmekben rejlő lehetőségarzenál kihasználásának magasabb szintjére lépve egy új irányvonal, akár új műfaj megjelenését is jelentheti. Egyelőre úgy tűnik, a Rango borongós hangulatú városával, annak flegmatikus lakóival, a különc kaméleonnal, és Hans Zimmer fülbemászó dallamaival együtt mindenképpen érdekes és élvezetes próbája az „animációs film” szó szerinti, westernbe mártott újraértelmezésének.
Rango, 2011. Rendezte: Gore Verbinski, forgatókönyvet írta: John Logan, Gore Verbinski és James Ward Byrkit. Forgalmazza: Paramount Pictures.
A Rango menő! Csak a Fel volt jobb az utóbbi években! 🙂
Minthogy az idei év legszórakoztatóbb filmjéről van szó, elégedetlenkedésnek kell hangot adnom a kritika kapcsán. 🙂
És bár értetlenül állok előtte, hogy miért nem magasztalják az egekbe az animációt, ez minden eddigin túltesz. Szerintem már-már csak “sznobságból”, “divatból” nem merik azt mondani, hogy valami jobb a Pxar animációinál. Pedig ez túlmutat rajta. We Ride, Really!!
A Rango érdemei a tökéletes hangulatteremtésen túl nem csak a műfaji utalásokban rejlik, hanem a posztmodernre jellemző idézethalmazban. Olyan filmeket idéz meg – a teljesség igénye nélkül – mint az Apokalipszis Most, Aladin, Kínai Negyed, Félem és reszketés Las Vegasban, Star Wars, Django, Dead Man. Mindez mégsem fordul öncélú utaláshalmazzá – mint ahogy az a Shrek esetében történt -, hanem a rendezői szál beemelésével (ami pedig a szintén Depp által játszott Ed Woodot juttatja eszembe) önreflektív réteggel is szolgál. Ha valaki nevetni/mosolyogni szeretne, akkor ezeken lehet. Egyébként viszont nem feltétlenül, bár nem mintha ez előírás lenne egy animációs rajzfilmnél. Számomra ez csöppet sem hiba, hanem ödítő kivétel. Ha még Hans Zimmer zseniális – tényleg az – soundtrackjét is hozzáveszem, az már több mint jó.
A Rango ugyanakkor igazolja azt a tézisemet is, hogy az igazán nagy filmrajongó az westernrajongó is egyben. 🙂 A műfaj egyszerre kötött és rendkívül játékos, Verbinski pedig nem először sorakoztat fel western-szitukra hajazó jeleneteket.
Más: az első kommentel nem értek egyet, a Fel első 10 perce mindent elmond, az utána következő 60 szinte teljesen felesleges (azért csak szinte, mert van egy kulcsjelenet, ami ugyancsak fontos). Szerintem, persze.
Valóban, így jó néhány hónappal a cikk írása után úgy hangzik, mintha a nevettetés kötelező lenne egy animációs film esetében. Ami meg egy eléggé szubjektív dolog, hogy ki min nevet, ugyebár. Egyébként technikailag valóban messze a csúcson van, ezt próbáltam is leírni-kifejteni a magam módján:) És csak remélem, hogy a Rango csak a kezdet, és még több ehhez hasonló remekmű születik.
Mivel az animációs filmek képezik mozgóképes ismereteim fő tárgyát, a maga nemében a Fel!-t is kivételnek tartom, bár tény, hogy sok szempontból a Rango alatt marad. De szerintem nem is hasonló céllal születtek. Ilyenkor válik tökéletesen láthatóvá, hogy az animáció, mint műfaj, mint techika, végtelenül összetett, és folyamatosan újuló…