Egy lépés előre, egy lépés hátra. Cindy újratölt a kávéból, majd meggondolja magát és kiönti a mosogatóba, miközben Philipp épp a pirító előtt vár, gyakran az órájára nézve.
– A kicsi? – kérdezi, miközben egy tányérra ejti a feketére pirult kenyeret.
– Csendes. – válaszolja Cindy, majd kezét a hasához simítja. Pedig a kis Nicole a bölcsőben van. Remegő végtagja maga mellé csúszik.
– Adok neki egy jó reggelt puszit.
– Nem kellene… felébresztened. – Cindy vonásai mintha szintén megremegnének.
– Ígérem, csendes leszek. – mondja Philipp és átfogja felesége derekát. Hogy az ölelés szívből jön-e vagy csak próbálja megelőzni a terhesség utáni depressziót, azt ő maga sem tudja. Valóban, szinte lábujjhegyen közelíti meg a rózsaszín falu gyermekszobát, melyekre még ősz előtt fehér bárányfelhőket is festett. Olyan csendes és békés minden, ha tehetné, itt aludna el ő is, a kis játékok között, kizárva a világot, önmagába temetkezve. Philipp a bölcső felé hajol. Kétségbeesetten kapná el tekintetét, ha egyetlen vércseppecskét is látna a kiságyon. De nincs semmi. Óvatosan emeli fel a kisdedet.
– Megfulladt szegény… – lépett be a nő és most ő fogta át a férfit.
– Hogyan? – Philipp tovább tartja a puha illatú kis testet, vízszintesen, hiszen még maga a nehézségi erő is megterhelné kis gerincét. A kéz enyhe rángása után visszateszi lányát a bölcsőbe és lassan leoldva a gyermekre mosolygó nő kezét magáról kifelé tereli. Sajnos nem kerülheti el a padlóra ejtett picike csipogó nyuszit. Hangos sípolás, mely ezerszer is visszhangzik a fejében.
– Csssss… mondtam, hogy felébreszted. – a férfi mellkasát különös érzés szorítja össze, miközben behúzza maga után az ajtót. Elmehettek volna valahová délután, csak nyugodtan, ők hárman, csak körbejárni a környéket, bemutatni Nicole-t a világnak és fordítva. Tétován nyúlt az öltönyéért.
– Vacsorára tejbegrízt csinálok. Siess haza. – a nő lassú mozdulatokkal letörli az asztalt, eltakarítva a reggeli maradványait. A szorító érzés egyre csak nő, míg végül úgy érzi, mintha kevésbé menne a légzés. Ugyanúgy veszi a levegőt, sőt talán már picit gyorsabban, miközben érzi, a tüdeje mintha feneketlen kúttá alakult volna, sohasem jut elég oxigénhez. Egyszer már érzett ilyet, de azt az emlékét sok ezer más hatás homályosítja el. Akkora lehetett, mint Nicole. A gyógyszer és az édesanya folytonos kiegészítői voltak a kiságyának. Légúti szűkületek. A test reakciója a szervezet ellen hat. A köhögés egyre intenzívebbé válik az ajtó előtt. A tüdeje sípol, mintha kilométereket futott volna, el csak messze innen, míg végül majd a kimerültségtől esik össze, attól, hogy már nincs elég oxigén, hogy a teste tovább dolgozzon.
Farkas Evelin: Generation (novella)
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.
pulp